Sir Roger mindenre elszántan megmarkolta az irányítókart. Némi kísérletezés után rájöttünk, hogy ez a különös fegyver szinte automatikusan céloz és lő. Amint az űrkompok megfelelő távolságba értek, Sir Roger tüzelt.
Vakító, pokoli tűzcsóvák csaptak ki a meredező csövekből, s lángba borították az ellenség egyik, túlságosan közel merészkedő gépét. A sugár, izzó pallosként a szemem láttára vágta ketté. A következő pillanatban már egy másik, majd harmadik gép bukfencezett fel a levegőben, hogy aztán szétrobbanjon. Fülsiketítő robbanások hallatszottak. A levegő megtelt kisebb-nagyobb fémdarabokkal.
Sir Roger meg akart bizonyosodni arról, hogy Branithar igazat mondott a bolygó speciális védelmi rendszeréről. A kék bőrű igazat mondott. A sugárnyalábokat kivétel nélkül elnyelte az átlátszó védőburok.
— Tudtam, hogy ez lesz — mordult fel Sir Roger. — Jobb lesz, ha leszállunk, még mielőtt valami komolyabb szerkezetet küldenek ránk. Itt fent könnyű célpont vagyunk a földi légvédelmüknek.
Az utolsó szavakat még ki sem mondta, máris zuhantunk lefelé. Egy lángcsóva eltalálta ugyan a hajótestet, de addigra már egészen alacsonyan voltunk. Vészes gyorsasággal közeledtünk a Ganturath erőd magasba törő építményeihez. Keresztet vetettem, és imádkozni kezdtem.
Félelmetes reccsenés hallatszott. A hajó az ütközés következtében kettéhasadt. A megfigyelő torony, ami legalul volt, darabokra tört. A kétezer láb magas, iszonyatos tömegű Keresztes könyörtelenül maga alá temette a fél erődöt.
Még le sem állt a motor, Sir Roger máris tettre kész volt.
— Akkor rajta! Isten legyen velünk! — kiáltotta, és kisietett a félig oldalára dőlt vezérlőteremből. A megrémült apród fejéről lekapta a sisakot, és meg sem állva a fejébe csapta. Az ifjú remegve követte őt, abban bízva, hogy a báró pajzsa őt is megvédi a veszélytől.
Branithar szótlanul ült. Én magam felkaptam a csuhám alját, és kisiettem, hogy még idejében találjak valakit, aki biztonságos helyre zárja foglyunkat. Miután intézkedtem, én is a többiek után siettem, hogy jelen legyek a sorsdöntő pillanatban.
Az erődben már a puszta lezuhanásunkkal is nagy pusztítást végeztünk. Összeomlott épületek és falak jelezték az érkezésünket. A Ganturath épen maradt részeiből zavarodott wersgorok rohantak felénk. Az egész maga volt a káosz.
Mire elértem a kijáratot, Sir Roger és a lovasság már egytől egyig elhagyta az űrhajó fedélzetét. Meg sem várva, hogy csatarendbe álljanak; azon nyomban az ellenségre támadtak. A báró lova felnyerített, lobogó sörénnyel rohant a tömegbe. Gazdája fegyverén megcsillant a napfény. A hosszú lándzsa máris három wersgort nyársalt fel. Mikor eltörött, a nagyúr villámgyorsan kivonta a kardját, s azzal aprította tovább az ellenséget. A nemeseket nem zavarta, ha a lovagi fegyvereiken kívül más, a hajóról hozott kézifegyvereket is használniuk kellett.
Utánuk a gyalogosok és az íjászok rohantak ordítva az ellenségre. Az utálatos kék bőrűektől való viszolygás és félelem még bátrabbá és kegyetlenebbé tette őket. Az összecsapás fejetlen kavarodássá fajult. A wersgoroknak annyi idejük sem maradt, hogy használhassák villámló fegyvereiket. Óriási volt a zűrzavar. A balta, a tőr és a bot itt sokkal hasznosabbnak bizonyult, mint az ellenség komoly sugárfegyvere.
Sir Roger fáradhatatlanul vagdalkozott. Amikor az összes ellenséget levágta maga körül, felegyenesedett fekete csődörén, feltolta a sisakrostélyt, és kürtjébe fújt. Éles kürtszó hasított a levegőbe, hogy a lovasokat kapitányukhoz hívja. A lovasság, mint a sereg legfegyelmezettebb része, azonnal felhagyott a küzdelemmel, és a báróhoz vágtatott. Hamarosan óriási létszámú, lovas sorakozott fel a nagyúr mögött, mint megannyi páncéltorony, címeres pajzsokkal, tollas sisakokkal, magasba emelt lándzsákkal.
Sir Roger kesztyűs kezével arra a helyre mutatott, ahonnan a kék bőrűek tüzeltek rájuk, amikor ők még a levegőben voltak.
— El kell foglalnunk, mielőtt újra támadnának — harsogta. — Utánam, angolok! Istenért és Szent Györgyért!
Apródja tegezéből kirántott egy nyílvesszőt, megsarkantyúzta a lovát, s nekiiramodott. Dübörgött a föld a lovak patái alatt.
Az erőd kiszemelt részéből wersgorok tömege özönlött ki, hogy megvédje állásait. Különböző fajtájú lőfegyvereik, és kis, kézi használatú rakétáik voltak. Jó néhány lovast elintéztek ugyan, de a kis távolság miatt nem igazán tudták kihasználni fegyvereik előnyeit. Elrémisztette őket a páncélos lovasság fergeteges támadása. A wersgorok akkor követték el a legnagyobb hibát, amikor a tőlük oly távol álló, földi harcba bocsátkoztak. Igaz ugyan, hogy fel voltak szerelkezve a levegőben használható sugárfegyverekkel és olyan erőpajzsokkal, amik hasonló támadás esetén biztos védelmet nyújtanak, de a közelharcban mindezek nem sokat értek.
A lovasok megállíthatatlanul gázoltak az ellenség soraiba. Mind egy szálig sárba taposták a kék bőrűeket, s töretlen elszántsággal hömpölyögtek előre.
Az egyik épület ajtaját nyitva találták. A közepén egy kisebb méretű űrhajó állt, bevetésre készen.
Ami a méretét illeti, csak az itt látható űrmasinákhoz képest volt kicsi, egyébként akkora volt, mint egy földi tengerjáró hajó. Függőleges helyzetben állt, készen arra, hogy a levegőbe emelkedjen, és onnan lőjön minket. Sir Roger egyenesen neki irányította lovasait. A lándzsák viszonylag azonos magasságban, egy vonalban ütköztek a hajó testének. A levegőben fémszilánkok röpködtek. Egyik-másik katona egyensúlyát vesztve fordult le a nyeregből. Egy lovas, nehéz páncélzatával és a körülbelül hétszáz kilót nyomó lovával együtt, igencsak tekintélyes ellenfélnek bizonyult, s ezek a lovasok, több mérföldes sebességgel vágtattak neki az űrhajónak. Lélegzetelállító látvány volt.
A hajó megingott, s az oldalára esett. Megsemmisült.
Sir Roger lovasai változatlanul az ellenség nyomában voltak. A lódobogás hangos csatakiáltásokkal keveredett. Mindenfelé kardok, buzogányok, sarkantyúk csillantak meg a napfényben.
A wersgorok úgy hulltak, mint a legyek. Bár ha jobban meggondolom, valójában azok az űrkompok hasonlítottak a legyekre, amik állandóan a fejünk fölött zümmögtek, s mivel óriási volt a zűrzavar, képtelenek voltak úgy célozni, hogy saját társaikat ne találják el. Sir Roger, hogy közelebb hozza serege győzelmét, újabb támadási tervet eszelt ki. Mire a wersgorok észrevették, mi készül ellenük, már késő volt.
A győzelem már a kezünkben volt. A csata legfőbb színterén, ahol a Keresztes feküdt, a kérdés már csak az volt, hogy mi legyen a kék bőrűekkel. Elpusztítsuk, rabszíjra fűzzük őket, vagy beűzzük őket az erdőbe? Red John Hameward ügy gondolta, hogy íjászainak ügyessége segítségére lehet Sir Rogernek, így hát hirtelenjében különítményt szervezett belőlük, és gyors ütemben a báróhoz vitte őket.
Az űrkompok vérszomjasan ereszkedtek a nagy zsákmányt ígérő tömeg fölé. Lövedékeik kis hatótávolságúak voltak. Az első rárepülés alkalmával két íjász életét vesztette. Red John elkiáltotta magát:
— Támadás!
Az égboltot egy szempillantás alatt gyilkos nyílvesszők sötétítették el. A hat láb hosszú tiszafa íjból kilőtt nyilak arra is képesek, hogy egy páncélba öltözött lovast a lovával együtt nyársaljanak fel. Ezek a kis kompok csak megkönnyítették a dolgukat azzal, hogy egyenesen feléjük repültek. Egy sem menekülhetett. A szitává lőtt masinák egymás után zuhantak alá. Pilótáik úgy néztek ki, mint a sündisznók. Az íjászok a győzelemtől megrészegülve, őrjöngve rohantak tovább, hogy segítségére legyenek a többi katonának.