Lady Catherine arcán az utolsó könnycsepp is felszáradt már, s most idegesen, de ugyanakkor dölyfösen suhogott végig a folyosón hatalmas szoknyájával, hogy ezzel is megpróbálja lecsillapítani a belsejében dúló vihart. A kapitányok étkezőjéül szolgáló szobában most csak Sir Owain tartózkodott, aki éppen a hárfájával foglalatoskodott. A Lady belépésekor a hölgy elé sietett, majd mélyen meghajolt.
— Asszonyom, micsoda kellemes meglepetés… akarom mondani, káprázatos meglepetés!
Lady Catherine leült egy padra.
— Hol vagyunk most? — kérdezte elkeseredetten, minden bevezető nélkül.
Sir Owain előtt bizonyossá vált, hogy a Lady mindenről tud, így hát őszintén válaszolt.
— Nem tudom. De a Nap mindenesetre egyre kisebb és kisebb lesz, mígnem egészen elvegyül a rengeteg csillag között. — Sötét arcán halvány mosoly jelent meg. — Azért ebben a szobában még teljes fényével ragyog.
Catherine érezte, hogy elpirul. Zavartan lesütötte a szemét. Szája sarkában önkéntelen mosoly bujkált.
— A legmagányosabb utazáson vagyunk, aminek valaha ember nekivágott. Ha asszonyom megengedi, megpróbálom legalább egy rövidke órára kellemesebbé tenni ezt az utat. Szeretnék játszani önnek valamit, ami méltó a szépségéhez.
A Lady nem utasította vissza. Nemsokára a hárfa kellemes hangja töltötte be a szobát.
V.fejezet
Az utazásról, magáról nincs sok mondanivalóm. A veszélyérzetet hamarosan mérhetetlen unalom váltotta fel. A katonák egyre türelmetlenebbek lettek, s John Hamewardnak tettleg is közbe kellett avatkoznia, hogy fegyelmet tartson az íjászai között. A jobbágyok ehhez képest jól tűrték a semmittevést. Vagy az állataikkal foglalatoskodtak, vagy ettek, vagy aludtak.
Észrevettem, hogy Lady Catherine és Sir Owain egyre gyakrabban társalognak egymással, s az sem kerülte el a figyelmemet, hogy Sir Roger ezt már korántsem találja olyan megnyugtatónak, mint azelőtt. Mindamellett a báró továbbra is a terveken és az előkészületeken dolgozott, míg az ifjú lovag kellemes, mi több, meghitt órákat szerzett hitvesének.
Sir Roger és én nagyon sok időt töltöttünk Branitharral, aki hajlandó volt beszélni nekünk a népéről és annak birodalmáról. Vonakodva bár, de kezdtem egyre jobban elhinni, amit mondott. Különösnek tartottam ugyan, hogy ez a visszataszítóan csúnya nép lakja azt a helyet, amit én a harmadik mennyországnak gondoltam, de hát tények ellen semmit sem lehet tenni. Lehetséges, gondoltam, hogy a világ négy sarka — amiről a Szentírásban is olvashatunk — nem is a Földön van, hanem egy feltehetően kocka alakú világegyetemben. És minden bizonnyal e fölött lakozik az Isten. Branithar szerint a Földünk belseje egy izzó, olvadt katlan, ami szintén megegyezik a próféták látomásaiban megjelenő pokollal.
Branithar elmondta, hogy a Wersgor Birodalom több mint száz, a mi Földünkhöz hasonló bolygóból áll. Minden bolygó más és más csillag körül kering, mivel egyetlen nap sem teremt egyszerre két bolygón megfelelő életkörülményeket. Mindössze néhány millió wersgor lakja mindegyik bolygót, mivel képtelenek zsúfolt helyen élni. A központi bolygót — a Wersgorixant — kivéve, a többinek nincs kiépített védelmi rendszere. Emellett a birodalom határán elhelyezkedő planéták, mint például a Tharixan, jól felszerelt űrflottát mondhatnak a magukénak. Branithar újra és újra felhívta a figyelmünket ezen erődök tűzerejére és bevehetetlenségére.
Ha a kiszemelt bolygón intelligens lények élnek, akkor azokat a wersgorok kipusztítják vagy leigázzák. Nem végeznek alantas munkákat. Azt teljes egészében a rabszolgákra és az automatákra bízzák, ők maguk inkább katonáskodnak, kereskednek, politizálnak, de vannak közöttük földbirtokosok, sőt még udvaroncok is. A rabszolgaságba kényszerített őslakosoktól minden fegyvert elvesznek. Semmi reményük sem lehet, hogy valaha is megszabaduljanak a viszonylag kis számú idegen hatalomtól. Sir Roger valami olyasmit mondott, hogy fegyvereket kellene szétosztani a szolgasorban élő bennszülöttek között. Branithar rögtön átlátta, hogy mire gondol a báró, és gúnyosan felnevetett. A Tharixan annak idején lakatlan volt, úgyhogy az egész bolygón mindössze néhány száz rabszolga él.
A Birodalom határai körülbelül kétezer fényévnyire vannak egymástól. (Egy fényév óriási távolság. Ezt a fény, pontosan egy wersgori év alatt teszi meg, ami Branithar szerint tíz százalékkal hosszabb, mint egy földi év.) Napok és bolygóik milliószám kínálják magukat ebben a hatalmas térségben, ám mérgező légköre miatt legtöbbjük alkalmatlan a letelepedésre. Ezért kell a wersgoroknak további bolygók után nézni.
Sir Roger megkérdezte Branithartól, hogy rajtuk kívül van-e még olyan nép, amely képes a csillagok között utazni. Branithar lenézően megvonta a vállát.
— Tudunk még három másik civilizációról, amelyik tőlünk függetlenül jutott el ugyanerre a fejlettségi szintre, s ráadásul még itt élnek a birodalmunk határán, de eddig még nem indítottunk ellenük hadjáratot. És mivel a primitívebb bolygókat játszva meghódíthatjuk, egy ideig még nem is indítunk. Szabadon közlekedhetnek, és azt is megengedjük nekik, hogy fenntartsák azt a néhány kolóniát, amit eddig más naprendszerekben már kialakítottak. A további terjeszkedést azonban megtiltottuk. Néhány kisebb összetűzés meggyőzte őket arról, hogy jobban teszik, ha engedelmeskednek nekünk. Tartanak tőlünk. Tudják, hogy egy napon, ha úgy döntünk, elsöpörjük őket. A fegyvereinkkel szemben nincs semmi esélyük.
— Értem — bólintott a báró.
Utasítására elkezdtem tanulni a kék bőrű nyelvét. Branithar szórakoztatónak találta, hogy ezúttal ő tanít engem, én pedig egyre inkább megfeledkeztem a félelmemről, úgyhogy a tanulás meglehetősen gyorsan ment. A wersgorok nyelve egészen egyszerű felépítésű volt. Hiányzott belőle a latin nyelvre oly jellemző magasztosság, s a ragok színes kavalkádja. Mindennek azonban megvolt az az előnye, hogy sokkal könnyebb volt tanulni.
A vezérlőteremben találtam néhány fiókot, tele térképekkel és kis könyvecskékkel, amiket szinte kizárólag számokkal írtak tele. Rögtön arra gondoltam: milyen kár, hogy az írnokaik nem törődtek az oldalak díszítésével. Nagyjából az összes papírt átnéztem. Igyekeztem: minden nyelvi tudásomat felhasználni, amit a napokban szereztem Branithartól. Kétségtelen, hogy navigációs útmutatók akadtak a kezembe.
A Tharixan nevű bolygóról igen részletes térképet találtam, ami érthető, hiszen a hajó legénységének ez a bolygó volt az otthona. Nekiláttam, és szép sorjában lefordítottam az összes kifejezést: a szárazföldet, a tengert, a folyót, az erődöt. Sir Roger hosszú órákat töltött a térképek tanulmányozásával. Ezekhez képest, még az a szaracén térkép is elnagyoltnak tűnt, amit a báró nagyapja hozott a Szentföldről. Ám ami az esztétikumot illeti, nos a wersgorok nem sokat adtak a szépségre. Sehol sem találtam egyetlen sellőt, griffmadarat, vagy más díszítőelemet sem.
A térképek után a figyelmemet a műszerfalra összpontosítottam. A repülési magasságra és a sebességre vonatkozó jelzésekkel még úgy-ahogy elboldogultam, de az üzemanyag-mennyiséggel nem tudtam mit kezdeni. És vajon milyen különbség van a fénysebesség alatti és a fénysebességű feliratú kapcsolók között? Az igazat megvallva — hitetlen pogány létére — teljesen elbűvölt az a világ, ami most megnyílt előttem.
Lassan teltek a napok. Mindannyiunk számára örökkévalóságnak tűnt ez az idő, amikor a képernyőkön végre megpillantottunk egy csillagot. Egyre közelebb és közelebb kerültünk hozzá, s lassan olyan hatalmas és ragyogó gömbbé duzzadt, mint a mi Napunk. Nem sokkal ezután egy bolygót is észrevettünk, ami ránézésre mindössze annyiban különbözött a Földtől, hogy egy helyett két hold keringett körülötte. Kis idő elteltével már közelről láttuk az ismeretlen bolygó egyenetlen felszínét. Gyöngyöző homlokkal dőltem hátra a széken, s hálát adtam az Istennek, hogy annyi idő elteltével újra megláthattam a kék eget. Az automata vezérlőkar visszaugrott, a hajó pedig megállt. Körülbelül egy mérföld magasságban lebegtünk a bolygó fölött. Megérkeztünk. A bolygó neve: Tharixan.