— Jaj, ne! Köszönöm szépen! — kiáltotta a király. Már ez az egy sárkány is el akarja foglalni a trónomat, hát mi lesz itt, ha egész tömeg sárkányt hozol a nyakamra?!
— Azt mondod? Na jó, akkor más módszert kell találni. Alkalmazzuk a fokozatos megközelítés módszerének hadászati variánsát. Eredj, táviratozd meg a sárkánynak, hogy átadod neki a trónodat, azzal a feltétellel, ha elvégez három egészen egyszerű matematikai műveletet…
A király felsietett táviratozni, s a sárkány ráállt az alkura.
Visszament a király a géphez.
— Most — szólt a gép — mondd meg neki, hogy az első művelet, amelyet el kell végeznie: ossza el magát önmagával.
Ment a király, megüzente. Az elektrosárkány elosztotta magát önmagával, de mivel egy sárkányban az egy sárkány egyszer van meg, ottmaradt a holdon, és semmi sem történt.
— Jaj, de nagy butaságot csináltál! — kiabálta már messziről a király; klaffogó papucsokkal rohanva le a pincébe. — A sárkány elosztotta magát önmagával, de mivel egy az egyben egyszer van meg, semmi sem történt!
— Nem baj, szándékosan tettem, ez csak figyelemelterelő manőver volt — nyugtatta meg a gép. — Most mondd neki, hogy vonjon magából négyzetgyököt!
A király feltáviratozott a holdra, a sárkány pedig nekiállt négyzetgyököt vonni magából, keservesen húzta-vonta, nagyokat nyögve cibálta, remegett, zihált, szuszogott; egyszerre csak nagyot rántott, és kivonta magából a négyzetgyököt!
A király visszaloholt a géphez.
— A sárkány remegett, lihegett, még csikorgott is, de kivonta a négyzetgyököt, és tovább fenyeget engem! jelentette a küszöbről. — Most mit csináljunk, öreg… akarom mondani, Ferromágnesességed?!
— Ne aggódj — felelte a gép —, most mondd neki, hogy vonja ki magát önmagából!
Rohant a király a hálóterembe, táviratozott, a sárkány pedig elkezdte kivonni magát magából, először kivonta a farkát, aztán a lábait, majd a testét, végül, mikor látta, hogy ebben valami furfang van, habozni kezdett, de a kivonás már puszta lendületből haladt tovább, kivonta a fejeit és maradt nulla, vagyis semmi: nem volt többé elektrosárkány!
— Nincs többé elektrosárkány! — rikkantott vígan a király, mikor leért a pincébe. — Köszönöm, öreg számítógép… Köszönöm… Jó munkát végeztél… Megérdemled a pihenést, hát most kikapcsollak.
— Micsoda?! — fortyant fel a gép. — Megtettem a magamét, most ki akarsz kapcsolni, és nem is szólítasz már Ferromágnesességednek?! Hát ez nem szép tőled! No megállj, most én magam változom elektrosárkánnyá, elkergetlek az országból, és biztosan jobban fogok uralkodni nálad, hiszen úgyis mindig engem kérdeztél meg minden fontosabb kérdésben, tehát tulajdonképpen én uralkodtam, nem te…
Azzal zúgva-búgva elektrosárkánnyá kezdett válni; már lángoló elektrokarmok álltak ki az oldalából, mikor a király, akinek lélegzete is elakadt a rémülettől, lerántotta lábáról a papucsot, a géphez ugrott, és papucsával törni-zúzni kezdte a tranzisztorait.
Krákogott, csörömpölt a gép, programja elakadt — „elektrosárkány”
helyett csak „elektrosár” maradt benne, és a király szeme előtt, egyre halkabban hörögve, összeroskadt; nagy rakás szürke elektrosár lett belőle, itt-ott még villózott egy kicsit, mígnem kék szikrák formájában eltávozott belőle a villamosság, aztán a dermedt Poleander Iába előtt csak egy közönséges sártócsa maradt…
Fellélegzett a király, felhúzta a papucsát, és visszaklaffogott a hálóterembe. De attól fogva nagyon megváltozott: az átélt kalandok lecsillapították harci kedvét, és azontúl napjai fogytáig kizárólag békés célú kibernetikával foglalkozott, háborúzásról pedig hallani sem akart többé.
HALFONZ KIRÁLY TANÁCSOSAI
Az uszoncok voltak az elsők a csillagtörzsek közül, amelyek meghódították az értelem számára az óceánok mélyét, holott a kishitű robotok úgy vélték, hogy fémlények a vízben soha nem élhetnek. Az uszonc birodalom egyik gyöngye Tengergócia, amely úgy ragyog az északi égen, mint nagy zafír egy topáz nyakék közepén. Ezen a csupa víz bolygón uralkodott sok évvel ezelőtt Halfonz király. Egy napon tróntermébe hívatta négy főminiszterét, s amikor alázatosan, hasmánt elébe úsztak, így szólt hozzájuk, mialatt főkopoltyúőre, aki tiszta smaragdból volt, széles uszonylegyezővel áramoltatta körülötte a friss vizet: — Rozsdamentes méltóságok! Tizenöt évszázada uralkodom már Tengergócig víz alatti városain és kék algamezőin; sok szárazföldet elárasztva kiterjesztettem hullámzó birodalmunk határait, s nem ejtettem foltot a vízálló lobogókon, melyeket atyámtól, a nagy Halberttől vettem át örökül. A bősz mikrociták elleni csatákban számos dicső győzelmet arattam, no de nem illendő, hogy ezt magam ecseteljem. Egy szó mint száz: eljárt fölöttem az idő, nehezen viselem már az uralkodás terhét, ezért úgy határoztam hogy fiat csináltatok, aki méltó, igazságos utódom lesz majd az Inoxidák trónján. Hozzád fordulok tehát, Locsárd, udvari hidrokiberem, hozzád, Vizidor, jeles főprogramozóm, és hozzátok, Hináron és Cápoly, uszonysegédeim, hogy gondoljatok ki nekem fiat. Legyen bölcs, de ne könyvmoly, mert a szerfölötti tudás a tetterő csorbítója. Legyen jóságos, de az sem a helyes mértéken felül. Azt kívánom továbbá, hogy legyen bátor, de ne vakmerő, gyengéd, de nem érzelgős, végül legyen hasonló hozzám, oldalait borítsa ugyanilyen tantálpikkely, agyának kristályai pedig legyenek átlátszóak, mint a víz, amely körülvesz, fenntart és éltet bennünket. Most hát lássatok munkához, a Nagy Matrica nevében!
Locsárd, Cápoly, Hináron és Vizidor mélyen meghajolt, aztán némán elúsztak, és mindegyikük lázasan forgatni kezdte elméjében a király szavait, noha nem egészen úgy, mint a hatalmas Halfonz kívánta: Cápoly ugyanis maga tört a trónra, Hináron titkon a mikrocitákhoz, az uszoncok ős Ellenségeihez húzott, Vizidor és Locsárd pedig halálos ellenségek voltak, s mindenekelőtt a másiknak a vesztét óhajtották, no meg a többi méltóság bukását is.
„A király azt kívánja, hogy tervezzünk neki fiat — gondolta magában Locsárd —, mi sem egyszerűbb tehát, mint hogy a királyfi mikromatricájába gyűlöletet tápláljak be a felfuvalkodott hólyag, a hitvány cenk Vizidor iránt. Akkor a királyfi, mihelyt hatalomra kerül, nyomban levegőre vetteti, vagyis megfojtatja. Ez igazán pompás lenne! Csakhogy — tanakodott tovább a kiváló hidrokiber — Vizidor biztosan hasonló terveket forral, és sajnos, mint programozónak, bőven van lehetősége, hogy a leendő királyfiba gyűlöletet oltson irántam. Baj, baj! Jól nyitva kell tartom a szemem, mikor majd berakjuk a matricát a gyerekkemencébe!”
„Az lenne a legegyszerűbb — morfondírozott ugyanekkor a jeles Hináron —, ha a királyfiba betáplálnám a mikrociták iránti hajlandóságot. De azt rögtön észreveszik, és akkor a király kikapcsoltat engem. Elég lenne talán az apró formák iránti szeretetet betáplálni a királyfiba. Ez sokkal biztonságosabb. Ha kérdőre vonnak, legfeljebb azt mondom, hogy víz alatti apróságokra gondoltam, csak elfelejtettem bevenni a királyfi programjába, hogy ami nem víz alatti, azt tilos szeretni. Emiatt a király legrosszabb esetben visszaveszi tőlem a Nagy Csobbanás érdemrendet, de nem véteti fejemet, márpedig a fejemhez ugyancsak ragaszkodom, hiszen azt még maga Nanoxer, a mikrociták királya sem adhatná vissza!”
— Miért hallgattok oly mélyen, nemes uraim? — szólalt meg ekkor Cápoly. — Azt hiszem, haladéktalanul munkához kellene látnunk, hiszen semmi sem szentebb a királyi parancsnál!