Megjavult a hangulata. Rokonai nem voltak, a viasztól meg a huzattól már nem félt, hiszen egyetlen lépést sem kellett tennie, mivel mindenütt egyszerre volt jelen. — Az állam én vagyok — mondogatta teljes joggal, hiszen rajta kívül, aki áramköreivel benépesítette a tereket és az utakat, már senki más nem lakott a fővárosban; kivéve persze a királyi portörölgetőket és a karbantartó komornyikokat, akik a király épületről épületre folydogáló, sokmérföldes gondolkodását tisztogatták, ápolgatták. Így keringett városszerte Nagy Böhöm király öröme, hogy sikerült elérnie az evilági és szó szerinti nagyságot, és ráadásul mindenhová rejtőznie, mint a jóslat parancsolta, hiszen mindenütt jelen volt egész országában. Különösen festői volt a látvány estelente, mikor az óriás király vörösen hunyorgott gondolatfényeivel, aztán lassan kihunyt, megérdemelt álomba merülvén.
De az első éjszakai órák sötét öntudatlansága később itt-ott felvillanó, lidérces bolygótüzeknek adta át a helyét. Ekkor kezdett álmodni az uralkodó. Álomképei viharos lavinává nőttek, végigzuhogtak az épületeken, úgyhogy a sötét éjszakában kigyúltak az ablakok, és egész utcák villogtak felváltva vörös és lila fényben. A karbantartó komornyikok, akik az üres járdákat róva, érezték őfelsége átizzott kábeleinek égett szagát, lopva belestek az ablakokon, amelyek között fel-felvillant a fény, és halkan így szóltak egymáshoz — Ahá! Biztosan lidércnyomás gyötri a királyt. Csak nehogy aztán mi igyuk meg a levét!
Egy éjszaka, különösen fárasztó nap után — újfajta rendjeleket kellett kitalálnia, amelyekkel majd kitüntetheti magát — azt álmodta a király, hogy Fondor bácsi a sötétség leple alatt, csuklyás fekete köpönyegben belopózott a fővárosba, és az utcákon bolyong, cinkosokat keresve, hogy galád összeesküvést szőjön. A pincékből seregestül bújtak elő az álarcosok, de annyian voltak, és olyan ádáz királygyilkos düh hevítette őket, hogy Böhöm összeborzadt, és rémületében felébredt. Közeledett már a reggel, a napocska bearanyozta az égen úszó fehér bárányfelhőket, hát azt mondta a király: — Ej, hisz álom volt az egész! — és hozzáfogott, hogy újabb rendjeleket találjon ki, mert az előző nap tervezettek már ott lógtak az erkélyein és teraszain. Ám amikor az egész napi fáradságos fejtörés után ismét nyugovóra tért, alig szundított el, máris teljes virágzásában látta a királygyilkos összeesküvést. Az történt ugyanis, hogy mikor Böhöm felébredt összeesküvős álmából, nem ébredt fel teljesen; az óváros, ahol az államellenes álom kicsírázott, egyáltalán nem ébredt fel, hanem tovább álmodta rémálmát, de a király erről ébren mit sem tudott. Így hát lényének egy része, nevezetesen az óváros, nem tudván, hogy a gaz nagybácsi minden ármánykodásával együtt csak álomkép és rémlátomás, továbbra is a lidércnyomás tévvilágában élt. Ezen a második éjszakán Böhöm álmában a nagybácsi tovább sürgött-forgott. Összehívta a rokonokat, elő is jöttek egytől egyig, holtakhoz illően nyikorogva, de még akiknek legfontosabb alkatrészeik hiányoztak, azok is kardot emeltek törvényes uralkodójuk ellen! Lázasan nyüzsgött a város. Álarcosok csapatai suttogva lázadó mondókákat skandáltak, a pincékben már varrták a zendülés fekete lobogóit, mindenütt mérgeket főztek, fejszéket élesítettek, drótocskákat tekergettek, készültek a nagy csatára a gyűlölt Böhömmel. A király megint összerázkódott, egész testében reszketve fölébredt, és már arra készült, hogy a Királyszáj Aranykapuval segítségül hívja összes csapatait, hadd kaszabolják le a lázadókat, de aztán rájött, hogy ez lehetetlen. A hadsereg nem vonulhat be az álmába, és nem zúzhatja szét az ott folyó összeesküvést. Egy darabig megpróbálta puszta akaraterővel felébreszteni lényének azt a négy négyzetmérföldjét, amely makacsul az összeesküvésről álmodott, de hiába. Egyébként, igazság szerint, nem is tudta, hiába-e vagy sem, mert amikor ébren volt, nem észlelte az összeesküvést, az csak akkor jelent meg, mikor ő álomba merült.
Így hát ébren nem juthatott be a fellázadt tartományokba, és ez természetes is, hiszen az ébrenlét nem hatolhat be az álomba, oda csak egy másik álom férkőzhet be. Eszerint, gondolta a király, legjobb lesz elaludni, és álmodni egy ellenálmot, persze nem akármilyet, hanem rendes, királyhű, monarchista álmot, lobogó zászlókkal, és ez a trón köré tömörülő álom ízzé-porrá zúzza a gaz lidércnyomást.
Nekilátott Böhöm, de nem bírt elaludni a félelemtől; kavicsokat kezdett számolni magában, míg végül elszunnyadt. Ekkor kiderült, hogy a rémálom, élén a nagybácsival, nemcsak elsáncolta magát a belvárosban, de már egész fegyvertárakat is összeképzelgett, tele iszonyú bombákkal és faltörő kosokkal. Ő viszont, akármennyire igyekezett, csak egyetlen szakasz lovasságot tudott összeálmodni, az is fegyelemezetlen és hebehurgya, fegyverzete pedig mindössze lábosfedőkből állt. „Hát ez bizony nem sikerült — gondolta —, elölről kell kezdeni az egészet!” Ébresztgetni kezdte magát, elég nehezen ment, végre aztán felocsúdott, és ekkor borzalmas gyanú kerítettehatalmába. Vajon csakugyan az ébrenlétbe tért vissza, vagy most egy másik álomban van, amely csupán hamis látszata az ébrenlétnek? Mit csináljon most ebben a bonyolult helyzetben? Álmodni vagy nem álmodni? Ez itt a kérdés! Mondjuk, nem fog álmodni, mert biztonságban érzi magát, hiszen az ébrenlétben nincs semmiféle összeesküvés. Ez nem lenne rossz: akkor a másik, királygyilkos álom szépen végigálmodja magát, aztán felséges személyének minden része felébred, és visszanyeri illő egyöntetűségét. Nagyon jó. De ha nem álmodik ellenálmot, feltételezve, hogy a békés ébrenlétben van, holott ez a látszólagos ébrenlét valójában csak másik álom, szomszédos azzal a másikkal, a nagybácsissal, akkor katasztrófára kerül a sor! Hiszen a rút királygyilkosok hordája, élükön Fondor bácsival, bármelyik pillanatban áttörhet amabból az álomból ebbe az ébrenlétnek hitt álomba, hogy megfossza őt trónjától és életétől!
„Igaz — gondolta —, hogy a merénylet csak álomban fog megtörténni, de ha az összeesküvés egész királyi lényemre kiterjed, ha eluralkodik rajta a hegyektől az óceánokig, ha, ó, borzalom! soha többé nem akarok már felébredni, akkor mi lesz?! Akkor mindörökre elvágnak az ébrenléttől, és a nagybácsikám azt csinál velem, amit akar.
Megkínoztat, bebörtönöz, nem is beszélve a nagynénikéimrőclass="underline" jól emlékszem rájuk — sohasem eresztenének ki a karmaikból! Ilyenek a csúf banyák, azaz — ilyenek voltak, illetve — megint ilyenek ebben a rémes álomban! De mit is beszélek álomról! Álom csak ott van, ahol ébrenlét is van, amelybe vissza lehet térni, de ahol nem lehet (és hogy térjek vissza, ha sikerül ott fogniuk engem az álomban?), ha semmi sincsen az álmon kívül, akkor már az az egyetlen valóság, tehát az ébrenlét. Borzalom! És mindennek az oka persze ez a fatális személyiségtúltengés, ez a lélekburjánzás, kellett ez nekem!”
Nagyon elkeseredett a király. Félt, hogy a tétlenség vesztét okozhatja; sürgős lelki mozgósításban látta az egyetlen mentséget.
— Feltétlenül úgy kell cselekednem, mintha most is álmodnék — határozta el. — Királyszerető, lelkes alattvalók tömegeit kell megálmodnom, mindhalálig hű gárdát, amely nevemmel a száján esik el, meg töméntelen fegyvert. Érdemes lenne gyorsan kiókumlálni valami csodafegyvert is, hiszen az álomban minden lehetséges: kitalálhatnék például valami jó rokonirtó szert vagy nagybácsitörő ágyút vagy más effélét — ily módon felkészülök minden meglepetésre, és ha az összeesküvők megjelennek, ravaszul és csellel átkúszva egyik álomból a másikba, egyetlen csapással szétzúzom őket!