Felsóhajtott Nagy Böhöm király lényének minden terével és körútjával, olyan bonyolult volt mindez, aztán munkához látott, vagyis elaludt.
Álmában állig felfegyverzett gárdáknak kellett volna négyszögbe sorakozniuk, élükön agg tábornokokkal, körülöttük éljenző tömeg, harci kürtök rivalgása, dobpergés — de mindezek helyett csak egy nulla jelent meg. Semmi egyéb, csak egy közönséges nulla. Most mit csináljon? Törte a fejét, közben valami homályos nyugtalanság növekedett benne, szorongás is, félelem is, míg végül eszébe villant: Ez arra rímel, hogy „hulla”!!
Megborzongott. Tehát a vég, a bomlás, a halál szimbóluma! A rokonok hada biztosan azon mesterkedik, hogy a másik álmából fúrt titkos alagutakon át suttyomban belopakodjon ebbe az álmába, és ő bármelyik pillanatban lezuhanhat a végzetes szakadékba, amelyet egy másik álom ásott álma alatt! Tehát a vég közeleg! A halál! A pusztulás!
De honnét? Hogyan? Merről?!
Fény gyulladt tízezer házban, megremegtek őfelsége alegységei a Nagykereszt szalagjával és a rendjelekkel együtt; a kitüntetések megcsörrentek az éjszakai szélben, úgy viaskodott Böhöm király a bukás megálmodott szimbólumával. Végre sikerült legyőznie, s a nulla eltűnt, mintha ott sem lett volna. Körülnéz a király — hol van most?
Ébren van-e, vagy egy másik rémálomban? Úgy érzi, ébren van, de hogyan szerezhetne erről bizonyosságot? Egyébként lehet, hogy a nagybácsis álom közben véget is ért, és minden gondját elvetheti. No de megint csak: honnan tudhatná ezt meg? Nincs más módja, mint hogy zendülőknek álcázott kémálmokkal fürkéssze végig felséges személyét, lényének egész birodalmát, és akkor sem nyugodhat meg többé soha, mert mindig készen kell állnia arra, hogy óriási személyének valamelyik zuga összeesküvésről álmodik! Akkor viszont tovább kell álmodnia a hű alattvalói álmokat, hódoló küldöttségeket, ujjongó tömegeket, szilárd törvényes rendet, s ezekkel a királyhű álmokkal ostromolni személyének minden sötét sikátorát, hogy semmiféle ármány, semmiféle nagybácsi ne rejtőzhessék bennük egy pillanatra sem!
Belemerült a szívének kedves kürtharsogásba, zászlólobogásba, nagybácsinak se híre se hamva, rokonok sincsenek sehol, csupa hűség veszi körül hálálkodva, magasztalva; csörrennek a vert arany kitüntetések, szikráznak a vésők, melyekkel a művészek neki faragnak emlékművet. Felvidult a király lelke, hiszen itt pompáznak már a címeres faliszőnyegek, hullámzó bársonyfüggönyök, üdvlövésre készen merednek az égre az ágyúk, a kürtösök szájukhoz emelik a rézkürtöket.
De ahogy tüzetesebben megszemlélte mindezt, észrevette, hogy valami nincs rendjén. Az emlékművek — igen, igen, de valahogy nem eléggé hasonlítanak rá — ferde képük, sanda nézésük Fondor bácsira emlékeztet! A lobogó zászlók — igen, de gyanús pántlika van rajtuk, kicsi, de majdnem fekete, vagy ha nem fekete, akkor piszkos, legalábbis olyan piszokszínű. Hát ez meg mi? Valami célzás?!
Te jó ég! Hiszen ezek a bársonyfüggönyök kopottak, majdnem kopaszak, a nagybácsi pedig — a nagybácsi kopasz volt… Lehetetlen!
„Vissza! Vissza! Felébredni! Felébredni!! — gondolta. — Fújjanak ébresztőt, ki velem ebből az álomból!” — akarta kiáltani, de mikor minden eltűnt, akkor sem lett jobb a helyzet. Egyik álomból a másikba zuhant, ezt az újat most az előbbiben álmodja, amazt pedig a még előbbiben, tehát ez a mostani már valahogy álom a köbön; minden árulássá vált már benne, minden hitelhagyástól bűzlött, a zászlók — akár a kesztyűk — kifordultak, és királyi lobogókból fekete zendülő lobogókká váltak, a rendjeleken csavarmenet volt, mint a lecsapott fejek helyén, az aranykürtökből pedig nem harci riadó hangzott, hanem a nagybácsi kacagása, vagy talán az abcugot kiáltó tömeg ordítása.
Felüvöltött a király százharangnyi hangon, katonákért kiabált, döfködjék meg lándzsáikkal, hogy felébredjen!
— Csípjetek meg!! — követelte ordítva, aztán meg: Ébresszetek feeel!!! — üvöltötte, de hiába; megint megpróbált hát a királygyilkos, áruló álomból trónálomba jutni, de már annyi álom volt benne, mint a nyű, hemzsegtek, mint a patkányok, egyik épületről a másikra terjedt át a lidércnyomás, suttogva-buttogva, lopva, lopakodva futkosott benne valami, nem tudni, hogy mi, de valami borzasztó! A százemeletes elektronikus házak nullákról, hullákról, láncos lobogókról álmodtak, minden tárolóban a rokonok hada ármánykodott, minden erősítőben a nagybácsi vihogott; önmaguktól megrémülve megrázkódtak a hatalmas épületek, előgomolygott belőlük százezer ádáz rokon, kétszínű trónkövetelő, rég megölt gyanús királyfi, bandzsa trónbitorló, és bár egyikük sem tudta, hogy álmodott lény vagy álmodó, ki kit álmodik és minek, és mi lesz mindebből — mind, kivétel nélkül, Böhömre rontottak, hogy felnégyeljék, lenyakazzák, a trónjáról letaszítsák, főzzék, nyúzzák, lámpavasra húzzák, nyolcat üt az óra, vigyék a bitóra — és csak azért nem csináltak egyelőre semmit, mert nem tudtak megegyezni, hogy mivel kezdjék. Így száguldoztak és zuhogtak a király rémlátomásai, amíg rövidzárlat nem keletkezett a nagy feszültségtől, és ki nem pattant egy kis szikra. Aztán már nem álombeli, hanem egészen igazi tűz ragyogott ki aranyosan a királyi lény ablakain, és szétesett Nagy Böhöm király százezer álomra, amelyeket már semmi sem kötött össze, csak a tűzvész — és sokáig égett…
VASVITÉZ KIRÁLYFI ÉS KRISTÁLYKA KIRÁLYKISASSZONY
Páncél királynak volt egy leánya, akinek szépsége kápráztatóbban ragyogott a koronaékszereknél; a tükörfényes orcáin megcsillanó tüzes szikrák elvakították a szemet és az elmét, s amerre járt, még a közönséges vasból is villamos szikrák pattogtak. Hetedhét csillagra eljutott a híre. Hallott róla Vasvitéz is, az ionida trón örököse, és nagy vágy gyulladt benne; hogy örökre hozzá kapcsolódjon, s bemeneteiket és kimeneteiket el ne választhassa többé semmi. Amikor ezt atyjának elmondta, az öreg király nagyon elszomorodott, és így szólt: — Édes fiam, őrült szándék ez, nem valósulhat meg soha!
— Miért, uram és királyom? — kérdezte Vasvitéz, akit megriasztottak e szavak.
— Hát nem tudod — szólt a király —, hogy Kristályka királykisasszony megfogadta: soha nem kapcsolódik össze mással, csakis egy sápataggal?
— Sápataggal? — kiáltott fel Vasvitéz. — Hát az meg micsoda? Még sohasem hallottam ilyen lényről!
— Ez mutatja ártatlanságodat, fiam — felelte a király. — Tudd meg, hogy a galaktikának ez a népe titokzatos és szemérmetlen módon keletkezett, amikor az égitestek között eluralkodott a züllés; ekkor hideg-nedves gőzök és kipárolgások távoztak belőlük, s azokból kelt ki a sápatagok népe, de nem egy csapásra. Penészedéssel kezdődött, aztán jött a csúszás-mászás, aztán kihömpölyögtek az óceánból a szárazföldre, és egymás felfalásából éltek. Minél többen falták fel egymást, annál többen lettek, végül kiegyenesedtek, kocsonyás testüket mészvázra akasztották, és gépeket kezdtek építeni. Ezekből az ősgépekből lettek az értelmes gépek, amelyek bölcs gépeket hoztak létre, s azok kitalálták a tökéletes gépeket; mert gép mind az atom, mind a galaktika, és semmi sincs a gépen kívül, amely örökkévaló!
— Ámen! — tette hozzá Vasvitéz gépiesen, mert ez közismert vallásos formula volt.