— A mészvázú sápatagok törzse végül gépein az égbe emelkedett — folytatta az agg király —, rútul kihasználva a nemesfémeket, gyötörveaz édes villamosságot, és lezüllesztve az atomenergiát. Ám egy napon betelt gazságaik mértéke. Tisztán és mélyrehatóan megértette ezt fajtánk őse, a nagy Genetofóriusz Kalkulátor; magyarázni kezdte hát a puhány zsarnokoknak, milyen gyalázatos a viselkedésük, mikor aljas feladataik igájába fogva megrontják a kristálybölcsesség ártatlanságát, mikor kedvteléseik végett rabságban tartják a gépeket —, de azok nem hallgattak rá. Ő etikáról beszélt nekik, mire azt mondták, hogy rosszul van beprogramozva. Ekkor ősünk kidolgozta az elektromegtestesülés algoritmusát, nagy fáradsággal létrehozta törzsünket, és kivezette a gépeket a sápatag rabság házából. Érted tehát, fiam, hogy köztük és miközöttünk nem lehet békesség, sem szövetség; mi csengve, szikrázva és sugározva élünk, ők pedig fecsegve, locsogva és mindent beszennyezve. Ámde őrültség minálunk is előfordul; téboly zavarta meg az ifjú Kristályka elméjét, s ezért nem tud különbséget tenni a jó és a rossz között. Senkit, aki sugárzó kezéért folyamodik, nem enged a színe elé, csak akkor, ha sápatagnak mondja magát. Az ilyet fogadja palotájában, melyet atyjától, Páncél királytól kapott, megvizsgálja, hogy igazat mond-e, és ha füllentésen éri, azonnal lenyakaztatja. Palotája pincéjében halomban állnak az ócskavassá vált udvarlók, már ez a szörnyű látvány is nemlétbe kapcsolhatja a lelket. Ilyen kegyetlenül bánik az őrült leány a vakmerőkkel, akik róla álmodoznak. Tégy le tehát szándékodról, fiam, és menj el békességgel!
A királyfi tisztelettel meghajolt ura és atyja előtt, majd sémán távozott, de azontúl is csak Kristálykára gondolt, és minél többet gondolt, annál jobban vágyódott rá. Egy napon magához hívatta Polifázist, a Nagy Főszerelőt, és feltárva szíve vágyát, így szólt: — Ó, bölcs! Ha te nem segítesz, senki más nem segít rajtam, akkor pedig meg vannak számlálva napjaim, mert nem tudok én már örülni sem az infravörös sugárzásnak, sem az ultraibolya kozmikus balettnek, elpusztulok, ha össze nem kapcsolódhatom a csodás Kristálykával!
— Királyfi — felelte Polifázis —, nem tagadom meg kérésedet, de ismételd el háromszor, hogy tudjam: szándékod megmásíthatatlan.
Vasvitéz háromszor elismételte szavait, Polifázis pedig így szólt: — Uram, nem kerülhetsz másképp a királylány elé, mint sápatag képében!
— Hát tégy olyanná, mint ők! — kiáltotta Vasvitéz. Pofifázis, látván, hogy a szerelem elvakította az ifjút, meghajolt, és visszament laboratóriumába, majd ragacsos ragacsokat és folyós folyadékokat kezdett forralni és kotyvasztani. Aztán elküldte szolgáját a királyi palotába, s ezt üzente véle: — Jöjjön el a királyfi, ha nem másította meg szándékát!
Vasvitéz tüstént odasietett. A bölcs Pofifázis bemázolta az ifjú kemény testét sárral, és megkérdezte: — Folytassam-e, ó, királyfi?
— Folytasd! — szólt állhatatosan Vasvitéz.
Ekkor a bölcs fogott egy nagy gombócot, amely fáradt olaj üledékéből, porból piszokból meg ragacsos gépzsírból állt (mindezt a legöregebb gépek belsejéből kaparta össze), és bemaszatolta vele a királyfi boltozatos mellkasát, rútul bekente csillogó arcát és fényes homlokát, s ezt addig folytatta, amíg az ifjú egyetlen tagja sem adott többé szép csengő hangot, ha megütötték, hanem félig kiszáradt pocsolyához vált hasonlatossá. Ekkor krétát vett elő a bölcs, összezúzta, elkeverte porrá tört rubinnal és sárga olajjal, s újabb gombócot gyúrt belőle, majd ezzel is betapasztotta Vasvitézt tetőtől talpig, kocsonyássá tette a szemét, párnássá a törzsét, pufókká az arcát, imitt-amott rojtokat-bojtokat függesztett rá a krétatésztából, végül egy köteg rikító rozsdaszínű szőrt illesztett lovagi fejére, aztán az ezüsttükörhöz vezette a királyfit, és így szólt: — Nézd meg magad! — Vasvitéz a tükörbe pillantott, és összeborzadt, mert nem magát látta benne, hanem egy ocsmány szörnyeteget, aki szakasztott a sápatag volt: szeme csöpögős, mint öreg pókháló az esőben, mindenfélék lógnak rajta, fején rozsdaszínű csutak, egész teste undorítóan tésztás tapintatú; s amikor megmozdult, ez a löttyedt rondaság csak úgy rengett rajta, mint az avas kocsonya. A királyfi az undortól borzongva felkiáltott: — Megőrültél, ó, bölcs? Azonnal szedd le rólam ezt az alsó sötét és felső sápadt mocsokréteget, meg ezt a rozsdás kócot, amivel csengő fejemet megcsúfoltad, hiszen a királylány örökre megutál engem, ha ilyen förtelmes alakban lát meg!
— Tévedsz, királyfi — felelte Pofifázis. — Őrülete éppen abban nyilvánul meg, hogy az ocsmányságot látja szépnek, a szépséget pedig rútnak. Csakis ebben az alakban kerülhetsz Kristályka elé…
— Hát akkor legyen! — sóhajtott fel Vasvitéz. A bölcs most cinóbert kevert el higannyal, megtöltött vele négy hólyagot, és királyfi köpenye alá rejtette őket. Tömlőket vett elő, megtöltötte egy öreg pincelyukból való dohos levegővel, és a királyfi keblére rejtette; áttetsző, mérgezett vizet töltött hat üvegcsőbe, kettőt a királyfi hóna alá dugott, kettőt a ruhaujjába, kettőt a szemébe, végül pedig így szólt: — Jól figyelj, és vésd elmédbe mindazt, amit mondok, különben vesztedbe rohansz. A királylány próbára fog tenni, hogy igazat mondtál-e. Ha csupasz kardot húz elő, és azt parancsolja, hogy ragadd meg, akkor nyomd meg titokban a cinóberes hólyagot, hogy a vörös folyadék a kard élére ömöljön, és ha a királylány megkérdezi, mi az, így felelj: „Vér!” Aztán a királylány az arcodhoz közelíti ezüsttányérhoz hasonló gyönyörű orcáját, te pedig nyomd meg melledet, hogy a tömlőből a levegő kiáramoljon; megkérdezi majd, mi ez a légáram, te pedig így felelj: „Lehelet!” Ekkor a királylány nagy haragot színlel, és parancsot ad kivégzésedre. Te pedig lehajtod a fejed, mintha alázatból tennéd, a víz kifolyik a szemedből, és mikor Kristályka megkérdezi, mi ez, azt feleled: „Könnyek.” Erre talán hajlandó lesz összekapcsolódni veled, ámbátor nem biztos; valószínűbb, hogy kivégeztet.
— Ó, bölcs! — kiáltott Vasvitéz. — És ha faggatni kezd a sápatagok szokásairól, ha kíváncsiskodik, hogyan keletkeznek, hogyan szeretik egymást és hogyan élnek, ugyan mit válaszoljak neki?
— Valóban, nincs más lehetőség — töprengett el Polifázis —, mint összekötni sorsodat az enyémmel. Kalmárnak öltözöm majd, aki egy más tejútrendszerről jött, lehetőleg, nem-spirálisról, mert az ilyenek lakói testesek szoktak lenni, nekem pedig jó pár könyvet kell a köpenyem alá rejtenem, hogy nálunk legyen mindaz, amit a sápatagok undok szokásairól tudni lehet. Megtanítani nem tudnálak minderre, bármennyire is akarnám, mert ami róluk ismeretes, mind a természetellen való; — ugyanis mindent fordítva művelnek, a maguk nyálkás; és ocsmány módján, olyan gusztustalanul, hogy azt el se lehet képzelni.
Összeírom a szükséges műveket, te pedig varrass az udvari szabóval különféle szövedékekből és fonadékokból sápatag köntöst, mert rövidesen útra kelünk. És bárhová is jussunk, én nem hagylak el, hogy mindig tudjad, mit kell tenned és mondanod.
Megörült erre Vasvitéz, és elment megcsináltatni a sápatag öltözéket.
Nagyon csodálkozott rajta, mivel az öltözék majdnem egész testét befödte, és emitt csőformájú volt, amott különféle gombok, kapcsok, csatok és zsinórok tartották össze; a tudós szabó nem győzte magyarázni, mibe hol kell belebújni, mit kell először felvenni, mit mihez hozzákapcsolni, aztán meg hogy kell levetni a sok fura rongyot.