A bölcs viszont felvette a vándor kalmár öltözékét, s alatta teleaggatta magát vaskos fóliánsokkal, amelyek a sápatagok viselt dolgairól szóltak. Hat láb hosszú, hat láb széles ketrecet csináltatott vasrudakból, beleültette Vasvitézt, és két királyi űrgályán útnak indultak. Mikor Páncél király birodalmába értek, a kalmárnak öltözött bölcs kiment a piacra, és fennszóval kiáltotta, hogy fiatal sápatagot hozott messze földről, megveheti, aki akarja.
A szolgák nyomban megvitték a hírt a királylánynak. Kristályka csodálkozva mondta: — Ez biztosan valami ügyes szemfényvesztés! No, de engem ugyan nem csap be a kalmár, mert senki sem tud annyit a sápatagokról mint én.
Mondjátok hát meg neki, hogy jöjjön el a palotába, és mutassa meg az áruját!
A szolgák Kristályka elé vezették a kalmárt; a királylány jól megnézte a tisztes aggastyánt meg a ketrecet, amelyet rabszolgái becipeltek. A ketrecben ott csücsült a sápatag, arca olyan színű volt, mint a pirittel kevert kréta, szeme mint a nyálkás penész, tagjai mint az itt-ott kidudorodó agyag. Vasvitéz pedig a királylányra nézett, és meglátta csengő-bongó arcát, villamos kisüléshez hasonló szikrázó szemét, és szívében még magasabbra csapott a szerelem lángja.
— Meg kell adni, ez valóban sápatagnak látszik! — gondolta a királylány, de fennhangon ezt mondta: — Elég sok fáradságodba kerülhetett, öreg, amíg sárból ilyen bábut tapasztottál, és bekented mészporral, hogy engem rászedjél. De tudd meg, hogy én ismerem a hatalmas sápatag nemzet minden titkát, és ha leleplezem csalásodat, nyomban lenyakaztatlak ezzel a pójácával együtt!
A bölcs így felelt: — Kristályka királykisasszony, akit ebben a ketrecben látsz, olyan valódi sápatag, amilyen csak lehet; ötezer hektár mágneses mezőért vásároltam az űrkalózoktól, és ha tetszik, neked ajándékozom, mert nincs nagyobb vágyam, mint hogy megörvendeztesselek!
A királylány kardot hozatott, és a rácson keresztül benyújtotta a ketrecbe. A királyfi megragadta a kard élét, és belevágott vele a ruhájába úgyhogy a hólyag felhasadt, a festék a pengére ömlött, és piros foltot ejtett rajta.
— Mi ez? — kérdezte a királylány, Vasvitéz pedig így felelt — Vér!
Ekkor a királylány kinyittatta a ketrecet, bátran bement, és arcát a Vasvitéz arcához emelte; közelsége egészen megzavarta az ifjút, de a bölcs messziről titkos jelet adott, s erre a királyfi megnyomta a tömlőket; kiáramlott a dohos levegő, a királylány megkérdezte: Miféle fuvallat ez? — Vasvitéz pedig így válaszolt: — Lehelet!
— Igazán egészen ügyes szemfényvesztő vagy — szólt a királylány a kalmárhoz, kilépve a ketrecből —, de becsaptál, s ezért pusztulnod kell a bábuddal együtt!
A bölcs lehajtotta a fejét, mintha rémületében és bánatában tenné, a királyfi is így tett, és szeméből áttetsző cseppek folytak elő.
A királylány megkérdezte: — Mi ez?
Vasvitéz pedig így felelt: — Könnyek!
És szólt a királylány: — Mi a neved, ifjú, aki messzi földről jött sápatagnak mondod magadat?
— Ó, királylány, Nyámnyám a nevem, és nincs nagyobb vágyam, mint hogy összekapcsolódjam veled azon az ömlengő, puha, tésztás és vizenyős módon, amely fajtám szokása — felelte Vasvitéz, mert e szavakra tanította be a bölcs. — Szándékosan fogattam el magam a kalózokkal, és megkértem őket, adjanak el ennek a tisztes kalmárnak, mert ő éppen a te országodba készült. Hála tölt el fémszemélye iránt, hogy ide hozott; mert úgy tele vagyok irántad szerelemmel, mint a pocsolya sárral.
Elámult a királylány, mivel az ifjú valóban a sápatagok módján beszélt. Tovább faggatta tehát: — Mondd meg nekem, ifjú, aki Nyámnyám sápatagnak nevezed magad, mit csinálnak testvéreid nappal?
— Ó, királylány — felelte Vasvitéz —, kora reggel tiszta vízbe áztatják magukat, megöntözik vele tagjaikat, és belsejükbe locsolják, mert ebben kedvük telik. Aztán ide-oda mennek, imbolyognak és lötyögnek, locsognak és csámcsognak. Amikor búbánatosak, rázkódnak, és sós víz csurog a szemükből, ha meg felvidulnak, akkor göcögnek és csukladoznak, de a szemük száraz marad. A nedves csuklást sírásnak nevezzük, a szárazat nevetésnek.
— Ha úgy van, ahogy mondod. — szólt a királylány —, és osztozol testvéreiddel a víz iránti rajongásban, akkor bedobatlak a tavamba, hogy kedvedre lubickolhass, lábadra pedig ólmot köttetek, hogy ki ne ússzál idő előtt…
— Ó, királylány — felelte Vasvitéz, akit a bölcs kioktatott a válaszra —, ha így teszel, akkor elpusztulok, mert noha belsőnkben víz van, köröttünk nem lehet egy-két percnél hosszabb ideig, mert akkor azt mondjuk, hogy „glu-glu-glu”, és e szavakkal elbúcsúzunk az élettől. — No és mondd, Nyámnyám, honnan szerzed az energiát, hogy locsogva és csámcsogva, cuppogva és pöffeszkedve mászkálhass fel és alá? — érdeklődött Kristályka.
— Királylány — felelte Vasvitéz —, ott, ahol én lakom, a gyérszőrű sápatagokon kívül szőrösebb fajták is élnek, melyek jobbára négy lábon járnak. Ezeket addig lyukasztgatjuk itt-ott, amíg elpusztulnak, tetemüket aztán sütjük-főzzük, daraboljuk, saraboljuk, mígnem végül megtöltjük húsukkal a hasunkat; háromszázhetvenhat módját ismerjük megölésüknek, és huszonnyolcezer-ötszázkilencvenhét módját a megboldogultak olyatén feldolgozásának, hogy testük testünkbe tömése ama nyíláson át, amely szájnak neveztetik, válogatott örömöket szerezzen nekünk; a kimúltak elkészítésének művészete még az asztronautikánál is híresebb nálunk, és gasztronautikának vagy gasztronómiának nevezik; mindazonáltal az asztronómiához nincsen semmi köze.
— Azt jelenti ez, hogy temetősdit játszotok, önmagatokba temetve négylábú rokonaitokat? — kérdezte csalafintán a királylány, de Vasvitéz, akit a bölcs jól kitanított, így felelt: — Ó, királylány, nem játék ez, hanem szükségesség, mert az életet élet élteti; mi azonban a szükségletből művészetet csináltunk.
— És mondd, Nyámnyám sápatag, hogyan építitek utódaitokat? — firtatta a királylány.
— Egyáltalán nem építjük — felelte Vasvitéz —, hanem statisztikus, módszerrel programozzuk, szépségesen stohasztikus és probolisztikus módon, mindezt akaratlanul és alkalmilag tesszük, mindenféle egyébre gondolva közben, mint a lineáris és algoritmikus programozásra, mindazonáltal a programozás éppen ekkor megy végbe, önállóan, magától és teljesen automatikusan, mivel úgy és nem másképp vagyunk mi berendezkedve, hogy minden sápatag igyekszik utódokat programozni, lévén az kellemes dolog, de programozás közben egyáltalán nem programoz, sőt sokan minden lehetőt megtesznek, hogy a programozásból végül is ne legyen semmi.
— Különös — tűnődött a királylány, akinek ismeretei hézagosabbak voltak, mint a bölcs Polifázis értesülései —, de hát miért csináljátok így?
— Ó, királylány! — magyarázta Vasvitéz. — Ehhez való berendezéseink vannak, a visszacsatolás alapján felépítve, noha mind vízből készültek; e készülékek valóságos technikai csodák, de a legostobább tökfilkó is ért a használatukhoz. Ám ha részletesen el akarnám magyarázni neked a módszereinket, nagyon soká tartana, mivel végső soron elég bonyolultak, annak ellenére, hogy egyáltalán nem mi gondoltuk ki őket, hanem, hogy úgy mondjam, a módszerek gondolták ki önmagukat; mindazonáltal kedvesek, és meglehetősen ragaszkodunk hozzájuk.
— Szavamra — kiáltott fel Kristályka —, te igazi sápatag vagy! Mert amit mondasz, úgy hangzik, mintha értelme lenne, pedig tulajdonképpen tökéletesen értelmetlen; valószínűtlen, de állítólag igaz, noha logikailag ellentmondásos, hiszen hogyan lehet valaki temető is, meg nem is, hogyan programozhat utódokat, ha nem is programoz?! Igen, te sápatag vagy, Nyámnyám, és ezért, ha kívánod, összekapcsolódom veled házassági kapcsolással, és velem együtt trónra lépsz, ha kiállod az utolsó próbát.