— Milyen próbát? — kérdezte Vasvitéz.
— Ez a próba… — , kezdte a királylány, de hirtelen gyanú költözött a szívébe, és megkérdezte: — Mondd meg előbb, mit csinálnak a testvéreid éjszaka?
— Éjszaka imitt-amott hevernek, összehajtott karral, felhúzott lábakkal, s a levegő ki-be jár bennük, olyan lármát csapva, mintha rozsdás fűrészt élesítenének.
— Nos, íme a próba: add ide a kezed! — parancsolta a királylány.
Vasvitéz odanyújtotta a kezét, a királylány pedig megszorította; Vasvitéz erre feljajdult, ahogyan a bölcs tanácsolta, Kristályka pedig megkérdezte, miért kiáltott.
— Fájdalmamban! — felelte Vasvitéz.
A királylány ekkor már elhitte, hogy igazi sápatag, és parancsot adott, hogy kezdjenek készülődni a lakodalmi szertartáshoz. Történt azonban ekkor, hogy éppen visszatért a hajó, amellyel Kiberházy kiberceg, a király nádorispánja, elindult volt a távoli csillagországokba, hogy Kristálykának sápatagot hozzon, mert ily módon kívánt a kegyeibe férkőzni. Rémülten futott Vasvitézhez Pofifázis: — Királyfi, megérkezett a nagy Kiberházy kiberceg űrgályája, és hozott a királylánynak egy igazi sápatagot, saját szememmel láttam: meneküljünk hát, amilyen gyorsan csak tudunk, mert hiábavaló a további komédiázás, ha egymás mellé álltok a királylány előtt. Mert az ő vizenyőssége vizenyősebb, szőrössége is szőrösebb, tésztássága is petyhüdtebb, tehát csalafintaságunk kiderül, és fejünket veszik!
Vasvitéz azonban nem akart megszökni, mert tiszta szívből megszerette a királylányt. Így szólt tehát: — Inkább meghalok, semhogy elveszítsem!
Kiberházy közben, tudomást szerezvén a lakodalmi készülődésről, sietve a szoba ablakai alá osont, amelyben az állítólagos sápatag lakott a kalmárral, kihallgatta titkos beszélgetésüket, aztán kárörvendve rohant a palotába, és e szavakkal állott Kristályka elé: — Megcsaltak, királylány, mert az úgynevezett Nyámnyám valójában közönséges fémhalandó, nem sápatag. Csakis az enyém igazi!
És rámutatott arra, akit magával hozott, az pedig kidüllesztette szőrös mellét, és nyálkás szemeit meresztgetve büszkélkedett: — Én vagyok a valódi sápatag!
A királylány rögtön hívatta Vasvitézt, és mikor a kettő egymás mellett állott a királylány előtt, csütörtököt mondott a bölcs minden fortélya. Vasvitéz ugyanis, bárhogyan betapasztották sárral, piszokkal és krétaporral, bármennyire bemaszatolták, és bármily vizet csöpögtetett, nem titkolhatta el vitézi termetét, pompás kiállását, acélválla szélességét, döngő vaslépteit. Kiberházy kiberceg sápatagfa viszont nyavalyás kis görcs volt, léptei cuppogtak, mint a sárkoloncok, pillantása iszapos gödör, rothadt leheletétől elhomályosodtak a tükrök, és rozsda lepte be a vasat. Belátta már szívében a királylány, hogy ocsmány egy teremtmény az igazi sápatag, akinek beszéd köztién még valami rózsaszínű hernyó is tekergődzik a pofájában; belátta már Kristályka, de büszkesége nem engedte, hogy kimondja, amit érez.
Így szólt tehát: — Vívjon meg egymással a két bajnok, és amelyik győz, annak a felesége leszek.
Vasvitéz ekkor így beszélt a bölcshöz: — Jó uram, ha nekimegyek ennek a kis görcsnek, és egy rakás sárrá változtatom, amiből lett, akkor átlátnak a fortélyunkon, mert lehull rólam az agyag, és előbukkan az acél; mitévő legyek tehát?
— Ne támadj, csak védekezzél! — tanácsolta Polifázis. Kiment tehát a két bajnok a palota udvarára, karddal a kezében. A sápatag nekilódult Vasvitéznek, ahogy a mocsár iszapja fröccsen, körültáncolta fújtatva, gagyogva, ugrabugrálva, majd nekidurálta magát, és rácsapott a kardjával. A kard áthatolt az agyagon, és acélba ütközött, a sápatag pedig a nagy lendülettől nekirohant a királyfinak, megrepedt, szétpukkant, és már nem is volt többé. Vasvitéz válláról lehullott a száraz agyag, a királylány szeme elé tárult igazi acélteste, és megremegett a királyfi, halálos ítéletét várva. Ám a királylány kristályszeméből ujjongó csodálat ragyogott felé, s boldogan látta, hogy mennyire megváltozott a leány szíve.
Összekapcsolódtak hát a házasság kapcsolásával, amely tartós és visszacsatolásos, kinek örömére és boldogságára, kinek bánatára és pusztulására; és sokáig boldogan éltek és uralkodtak, számtalan utódot programozva maguknak. Kiberházy kiberceg sápatagjának bőrét pedig kitömték és kiállították a királyi múzeumban, a lejátszódott események örök emlékéül. Máig is ott áll, mint valami csúf paprikajancsi, imitt-amott egy kis fakó szőrrel. Sok tudálékos fickó azt híreszteli, hogy mese és szemfényvesztés az egész, mert a valóságban semmiféle temetőtestű, löttyedt húsú, nyálkás szemű sápatag nincs, és soha nem is volt a világon. Ki tudja, talán valóban puszta kitalálás az egész — hiszen annyi legendát és mesét sző a köznép! De ha nem is igaz a történet, van benne egy szemernyi tanulság, és mivel mulatságos is — érdemes volt elbeszélni.TRURL GÉPE Trurl mérnök épített egyszer egy nyolcemeletes gondolkodó gépet.
Mikor a legfontosabb munkákat befejezte, először is fehérre lakkozta az egészet, aztán a sarkait lilára festette, majd megnézte messziről, és még egy csinos mintát rajzolt az elejére, végül oda, ahová a homlokát képzelte, finom narancssárga népi motívumot festett, azután roppant elégedetten önmagával, akaratlanul is fütyörészve, pusztán kötelességszerű megszokásból föltette a rituális kérdést, hogy mennyi kétszer kettő.
A gép bekapcsolt. Először kigyulladtak a jelzőlámpák, aztán vízesésként felzúgott az áram a vezetékekben, kapcsolók kattogtak, tekercsek zümmögtek, éktelen búgás és zakatolás támadt, úgyhogy Trurl már azon töprengett: különleges gondolattompítót kell majd felszerelnie. A gép zúgott, bőgött és zakatolt, mintha a világegyetem legnehezebb problémáját kellene megoldania; rengett a föld, por szállt fel a vibráló talajról, a biztosítékok nagyot pukkanva kiugrottak, mint a dugó a pezsgős palackból, a relék csak úgy ugráltak az erőfeszítéstől. Végre, mikor Trurl már kezdett türelmetlenkedni a nagy hűhó miatt, a gép leállt, és mennydörgő hangon kijelentette: — HÉT!
— No, no kedveském! — bosszankodott Trurl. — Gondold csak meg jobban!
Négy lesz az. Légy szíves, helyesbíts! Mennyi kétszer kettő?
— HÉT! — vágta rá rögtön a gép. Trurl nagyot sóhajtott, kelletlenül visszabújt a munkaköpenyébe, könyökig felgyürkőzött, kinyitotta a gép földszinti csapóajtaját, és bemászott. Sokáig nem került elő, csak az hallatszott, amint kopog a kalapáccsal, kicsavar-becsavar, hegeszt, forraszt, felszalad a hatodik emeletre, cipője csattog a vaslépcsőkön, aztán fel a nyolcadikra, és megint lerobog. Bekapcsolta az áramot, nagy csikorgás támadt, a szikraközöknek ibolyaszín bajuszuk nőtt. Így barkácsolt két óra hosszat, aztán végre előmászott, kormosan, de elégedetten, lerakta a szerszámait, földre dobta a köpenyét, megtörölte arcát, kezét, és már elmenőben, csak úgy a békesség kedvéért, odaszólt: — Na, mennyi kétszer kettő?
— HÉT! — felelte a kép.
Trurl iszonyút káromkodott, de mi mást tehetett — újra nekiállt szerelni, forrasztani, átkapcsolni, szigetelni. Mikor aztán harmadszor is azt a választ kapta, hogy kétszer kettő hét, elkeseredetten leült a gép legalsó lépcsőfokára, és ott üldögélt, amíg meg nem érkezett Klapanciusz. Megkérdezte Trurlt, mi baja, miért lóg úgy az orra, mintha temetésről jönne, Trurl pedig elmondta, milyen bosszúság érte. Klapanciusz is bemászott néhányszor a gépbe, ő is megpróbálta rendbe hozni, aztán megkérdezte, mennyi kettő meg egy.