Trurl végigpillantott a városatyákon, és mivel arcukra írva látta ítéletét, lassan az ajtó felé indult.
— Várj! Veled megyek! — kiáltott fel hirtelen Klapanciusz.
— Te? — fordult vissza Trurl, hangjában enyhe reménnyel. — Nem…
— szólt egy kis idő múlva. — Maradj inkább… Miért pusztulnál el értelmetlenül?
— Hülyeség! — jelentette ki erélyesen Klapanciusz. Miért pusztulnánk el? Csak nem ijedünk meg attól a gyagyás ócskavastól?! Még mit nem!
Egy rozzant selejt akarja kinyiffantani a világ két legkiválóbb mérnökét?! Gyere, Trurl barátom! Ne félj!
E szavaktól felbátorodva Trurl fölszaladt a lépcsőn, Klapanciusz a nyomában. A piacon egy lélek sem volt. A porfelhőben, amelyből lerombolt házak váza meredezett elő, gőzgomolyokat fújtatva ott állt a gép. Magasabb volt a városháza tornyánál, tetőtől talpig vörös a falak téglaszínű vérétől és fehér a mészportól.
— Vigyázz! — súgta Klapanciusz. — Most nem lát minket. Fussunk el azon az első utcán balra, aztán jobbra, aztán egyenesen előre, ott már kezdődnek a hegyek. Ott elbújunk, és kitalálunk valamit, hogy egyszer s mindenkorra elmenjen a kedve… Gyerünk! — rikkantotta, mert a gép ebben a pillanatban észrevette őket, és rájuk rontott, hogy a föld is beleremegett.Teljes erejükből vágtattak, ki a városkából. Vagy egy mérföldet loholtak. A kolosszus mögöttük dübörgött, vérszomjasan üldözve őket.
— Ezt a szorost ismerem! — kiáltott fel hirtelen Klapanciusz. — A kiszáradt patakmeder sziklafalak közé vezet, barlangok is vannak ott.
Csak fussunk gyorsan, mindjárt elakad a disznó!…
Botladozva és karjukkal egyensúlyozva törtettek felfelé a hegyoldalban, de a gép csak nem maradt le. Továbbloholtak a kiszáradt patakmederben, egyik ingadozó kőről a másikra ugrálva, míg végre a függőleges sziklafalak közé értek, s magasan a fejük fölött meglátták egy barlang feketéllő száját. Teljes erejükből felfelé kezdtek kapaszkodni, nem törődve a lábuk alól lezúduló kövekkel. A nagy sziklaodú hideg és sötét volt. Gyorsan beugrottak, szaladtak még néhány lépést, aztán megálltak.
— No, itt biztonságban vagyunk — mondta Trurl, nyugalmát visszanyerve. — Kinézek, hogy hol akadt el…
— Vigyázz! — figyelmeztette Klapanciusz. Trurl óvatosan a barlang szájához ment, kihajolt, és hirtelen rémülten visszaugrott.
— Felfelé mászik!! — kiáltotta.
— Ne félj, ide nem tud bemászni — biztatta Klapanciusz nem egészen határozott hangon. — Mi ez? Milyen sötét lett… Ó!
Ebben a pillanatban hatalmas árnyék takarta el az eget, amelyet eddig ott láttak a barlang nyílásában, egy pillanatra feltűnt a gép szegecsekkel kivert, fényes acélfala, majd lassan a sziklafalhoz tapadt. Barlangjukat acélfedő zárta el a külvilágtól.
— Foglyul estünk… — suttogta Trurl remegő hangon a vaksötétben.
— Hülyeséget csináltunk! — fakadt ki dühösen Klapanciusz. — Bemászni egy barlangba, amit eltorlaszolhat! Hogy tehettünk ilyet?
— Mit gondolsz, mire számít? — kérdezte hosszabb hallgatás után Trurl.
— Arra, hogy majd ki akarunk jutni innét. Ehhez nem kell különösebb okosság.
Megint csönd lett. Trurl a fekete sötétségben, mindkét kezét maga elé nyújtva, lábujjhegyen a barlang nyílása felé tapogatózott, végighúzta ujjait a sziklafalon, és egyszerre csak sima acélhoz ért. Meleg volt ez az acél, mintha fűtené valami belülről…
— Érezlek, Trurl… — kondult fel a zárt térben a vashang. Trurl hátraugrott, leroskadt a kőre, barátja mellé, s egy darabig mozdulatlanul üldögélt. Végre Klapanciusz odasúgta: — Itt hiába üldögélünk, nincs segítség. Megpróbálok alkudozni vele…
— Reménytelen dolog — sóhajtotta Trurl. — De próbáld meg, hátha legalább téged kienged élve…
— Dehogyis, nem arról van szó! — biztatta Klapanciusz.
Odatapogatózott a sötétségben láthatatlan barlangnyíláshoz, és felkiáltott: — Halló! Hallasz bennünket?
— Persze — felelte a gép.
— Ide figyelj, szeretnénk tőled bocsánatot kérni. Nézd, kérlek…
volt köztünk egy kis félreértés, de hát alapjában véve lényegtelen az egész. Hidd el, Trurl nem akart…
— Trurlt elpusztítom! — jelentette ki a gép. — De előbb válaszolnia kell a kérdésemre, mennyi kétszer kettő.
— Ó, hát persze hogy válaszol, mégpedig úgy, hogy meg leszel elégedve, és bizonyára kibékülsz vele, nem igaz, Trurl? — csillapítgatta a közvetítő.
— Hát hogyne, hogyne… — rebegte Trurl gyenge hangon.
— Úgy? — szólt a gép. — Hát akkor halljuk: mennyi kétszer kettő?
— Né… akarom mondani, hét… — felelte még halkabban Trurl.
— Haha! Szóval már nem négy, hanem hét, igaz? csikorogta a gép. — Na látod!
— Hét, persze hogy hét, mindig is hét volt! — tódította buzgón Klapanciusz. — Most már kiengedsz bennünket? — tette hozzá óvatosan.
— Nem. Mondja Trurl még egyszer, hogy nagyon sajnálja és hogy mennyi kétszer kettő.
— És ha mondom, akkor kiengedsz? — alkudozott Trurl.
— Nem tudom. Majd meggondolom. Nem fogsz nekem feltételeket szabni.
Halljuk, mennyi kétszer kettő?
— De valószínűleg kiengedsz? — firtatta Trurl, bár Klapanciusz megrángatta a karját, és fülébe súgta: — Hiszen ez idióta, ne vitatkozz vele, kérlek!
— Ha nem lesz kedvem, nem engedlek ki — felelte a gép, — De te akkor is megmondod nekem, mennyi kétszer kettő…
Trurlt elöntötte a pulykaméreg.
— Meg én! Megmondom! — ordította. — Kétszer kettő négy, csak azért is négy, ha a fejed tetejére állsz is! Ha az egész hegyet porrá zúzod, ha kiiszod a tengert, és lenyeled az eget, akkor is négy, hallod?!
Kétszer kettő, az négy!!
— Trurl! Megőrültél? Miket beszélsz? Kétszer kettő hét, drága gép úr!
Csakis hét, drága gépecském! Hét, ha mondom!!! — igyekezett túlkiabálni barátját Klapanciusz.
— Nem igaz! Négy! Csak azért is négy! Mióta a világ világ, kétszer kettő NÉGY!! — üvöltötte Trurl teli torokból.
Egyszerre csak megremegett talpuk alatt a hegy. A gép elhúzódott a barlang szájától, úgyhogy némi fény szűrődött be, aztán bömbölni kezdett: — Nem igaz! Hét! Mondd azonnal, különben megöllek!
— Nem mondom soha! — makacskodott elszántan Trurl. Ekkor kőzápor zúdult rájuk a boltozatról, mert a gép egész nyolcemeletes súlyával a sziklafalhoz verte magát, mint a faltörő kos. Hatalmas kövek repedeztek le a hegyoldalról, és dübörögve zuhantak a völgybe.
Fülrepesztő robaj töltötte be a barlangot, szilíciumfüst szaga terjengett; ahol az acél a kőnek verődött, szikrák pattogtak, de még ebben a pokoli lármában is hallatszott, amint Trurl szünet nélkül ordítozza: — Kétszer kettő négy! Négy!!
Klapanciusz megpróbálta befogni barátja száját, de az ellökte magától, mire elhallgatott és leült, fejét kezébe temetve. A gép szörnyű erővel folytatta az ostromot. Úgy rémlett, a barlang mennyezete pillanatokon belül rájuk szakad, összemorzsolja és örökre eltemeti őket. De mikor már minden reményüket elvesztették, mikor már az egész barlang tele volt maró porral, egyszerre csak éles csikorgás hallatszott, aztán minden eddigi dübörgésnél erősebb, lassan fokozódó robaj támadt, süvítő hang kíséretében leomlott a barlang száját eltorlaszoló fekete fal, mintha a szél fújta volna el, és roppant sziklagörgeteg zúdult le a hegyoldalon. A mennydörgő robaj végigverődött a völgyön, a sziklafalak között. A két barát a barlang nyílásánál termett, derékig kihajoltak, és meglátták a gépet: ronccsá zúzva hevert odalent, rücskösre kalapálta a maga okozta kőomlás, s egy óriási sziklatömb csaknem kettétörte a nyolcemeletes testet.