— Ó, ez egyszerű — mondta Trurl. Aranydobozkát vett elő, és kinyitotta. Bársonypárnán két fehér golyócska feküdt benne.
— Vedd magadhoz az egyiket, nálam marad a másik — folytatta — Minden este megnézed a golyócskát; ha megpirosodik, az azt jelenti, hogy alkalmaztam a receptet. Akkor te is így teszel.
— Helyes — hagyta rá Klapanciusz, eltette a golyócskát, majd leszálltak, megölelték egymást, és elindultak, ki-ki az ellenkező irányba.
Abban az országban, ahová Trurl került, Fukari király uralkodott.
Ízig-vérig militarista volt, azonkívül igazán kozmikus méretekben fukar. Hogy az államkincstárat ne terhelje, minden büntetést eltörölt, a halálbüntetés kivételével. Kedvenc foglalatossága volt a fölösleges hivatalok megszüntetése. Amióta még a hóhéri hivatalt is megszüntette, minden halálraítéltnek saját kezűleg kellett lenyakaznia magát, vagy a király kivételes kegye esetében valamelyik rokonát hívhatta segítségül. A művészetek közül csak azokat támogatta, amelyek semmibe sem kerülnek, úgymint a szavalókórust, a sakkjátékot és a katonai talajtornát. A hadművészetet általában igen nagyra becsülte, mivel a megnyert háború busásan jövedelmez; másrészről viszont a háborúra csak békeidőben lehet kellően felkészülni, ezért a király támogatta ugyan, de csak mértékkel.
Fukari legnagyobb reformja a hazaárulás államosítása volt. A szomszéd ország kémeket küldött a nyakára; az uralkodó ezért létrehozta a Királyi Főáruló hivatalát, aki a hozzá beosztott tisztviselők közvetítésével jó pénzért államtitkokat adott el az ellenséges ügynököknek; igaz, hogy az ügynökök inkább csak az elavult titkokat vásárolták, mert azok olcsóbbak voltak, és náluk is szűk volt a kémkedési keret.
Fukari alattvalói kora hajnalban keltek, szerényen viselkedtek, és későn tértek nyugovóra, mert sokat dolgoztak. Vesszőfonadékot készítettek sáncnak, azonkívül fegyvert és feljelentéseket gyártottak. Hogy a túl sok feljelentés szét ne zilálja az államot — pár száz évvel ezelőtt ugyanis már volt egy ilyen válság, Ezerszemű Ébertalan idejében —, úgy döntöttek: aki túl sok feljelentést ad be, azzal külön fényűzési adót fizettetnek, s így ésszerű színvonalon tartották a termelést. Trurl eljutott Fukari király udvarába, felajánlotta szolgálatait, a király pedig, mint sejteni lehetett, nyomban szörnyű harci eszközöket követelt tőle. Trurl háromnapi gondolkodási időt kért, beköltözött a számára kijelölt szerény lakásba, és megnézte a golyócskát az aranydobozban. Fehér volt, de amint nézte, lassan pirosodni kezdett. — Ahá — mondta magában —, jön a Gargancián módszer! — és elővette a titkos jegyzeteket.
Klapanciusz ezenközben a másik országba került, amelynek ura a hatalmas Pazari király volt. Itt minden egészen másként festett, mint Fukariában. Ez az uralkodó is rajongott a hadjáratokért, ő is buzgón fegyverkezett, de fényűző módon, mivel hallatlanul nagyvonalú mecénás volt, és művészetrajongása párját ritkította. Imádta az egyenruhákat, vállrojtokat, lampaszokat, csengettyűket, érmeket, szalagokat és csatahajókat. Nagyon érzékeny lélek volt: valahányszor új csatahajót bocsátottak vízre, egész testében reszketett az izgalomtól. Bőkezűen támogatta a csataképfestőket; hazafias szempontoktól vezérelve a megölt ellenségek száma szerint fizetett nekik, úgyhogy a monumentális körképeken, amelyekből rengeteg volt az országban, egész hegyeket alkottak az ellenséges hullák. A mindennapi életben a király az abszolutizmust felvilágosultsággal, a szigort nagylelkűséggel párosította. Trónra lépésének minden évfordulóján reformokat vezetett be. Egyszer felvirágoztatott minden nyaktilót, máskor megkenette őket, hogy ne csikorogjanak, megint máskor bearanyoztatta a hóhérbárdokat, nem feledkezve meg arról sem, hogy humanitárius szempontokból megélesíttesse őket. Nagyvonalú volt, ám egyszersmind a gazdaságos megoldások híve, ezért külön rendelettel szabványosított minden bitót, karót, pellengért, kalodát és bilincset. A törvénysértők kivégzése, amelyre egyébként csak ritkán került sor, pompás ünnepségszámba ment, díszfelvonulással, lelki vigasszal és kenettel, lampaszos és pomponos díszegyenruhákkal. Volt ennek a felvilágosult uralkodónak egy elmélete, amelyet meg is valósított: az egyetemes boldogság elmélete. Ismeretes ugyanis, hogy az ember nem azért nevet, mert vidám, hanem azért vidám, mert nevet. Ha mindenki azt mondja, hogy remekül mennek a dolgok, mindjárt megjavul a hangulat. Pazari alattvalói ezért, természetesen saját javuk érdekében, kötelesek voltak fennhangon mondogatni, hogy rendkívül jó dolguk van, és a régi, homályos „Jó napot!” üdvözlő formulát a király az előnyösebb „Dejóminden!” köszöntéssel helyettesítette, engedélyezve azonban, hogy a tizennégy éven aluli gyermekek egyszerűen csak annyit mondjanak: „Hűha!”, az öregek pedig: „Jajdejó!”
Pazari király mindig örvendezve látta, hogyan duzzad a jókedv a népben, valahányszor csatahajó formájú hintójában végighajtatott az utcákon. Elgyönyörködött az éljenző tömegben, kegyesen kiintegetett uralkodói kezével, s az emberek teli torokból kiabálták: „Hűha!”, „Jajdejó!” és: „Ezmárdöfi!” Egyébként demokratikus hajlandóságú volt.
Roppantul szeretett amúgy katonásan elkvaterkázni öreg hadastyánokkal, mohón itta a háborús történeteket, és megesett, hogy amikor kihallgatáson fogadott valami külbolygói méltóságot, egyszerre csak térden sújtotta buzogányával, és felordított: „Hurrá, győzünk!”, vagy „Lékeld meg azt a csatahajót! esetleg: „Záporozzanak csak a golyók!” Semmiért sem rajongott ugyanis annyira, mint a férfias bátorságért, a marcona, halált megvető hősiességért. Imádta a hamuban sült pogácsát puskaporral meg pálinkával, a komiszkenyeret, kartácsot és mordályt. Amikor rosszkedvű volt, felvonultatta maga előtt az ezredeket, amelyek kedvenc katonadalait énekelték: „Ragyog minden csavarunk, háborúzni akarunk”, „Utolsó csepp olajamig”, „Ha majd ellepi a rozsda fáradt testemet”, vagy a régi dragonyos dalt: „Öreg srófnak nincs muterja.” És elrendelte, hogy ha majd meghal, a régi gárda énekelje el a sírja fölött kedvenc nótáját, amelyik úgy kezdődik: „Ha majd eljössz, rózsám, halotti toromra, Ejts egy könnyet kihűlt kondenzátoromra”.
Klapanciusz nem jutott el rögtön a nagy uralkodó udvarába. Az első faluban, ahová betért, több házba is bekopogtatott, de senki sem nyitott ajtót. Végre megpillantott a teljesen kihalt utcán egy kisgyereket. A lurkó feléje tartott, és vékony hangocskáján megszólította: — Meg tetszik venni? Ojcón adom.
— Talán megveszem, de mit? — kérdezte csodálkozva Klapanciusz.
— Ájjamtitkockát — felelte a gyermek, s ingecskéjét föllebbentve, megmutatta egy mozgósítási terv csücskét. Klapanciusz még jobban elámult, és így szólt.
— Nem, fiacskám, erre nincs szükségem. Nem tudod, hol lakik a bíró?
— Minek a bácinak a bíjó? — kérdezte a gyermek, aki selypített.
— Beszélni szeretnék vele.
— Személyeszen?
— Személyesen.
— Akkoj a báci ügynököt kejesz? Tesszék felfogadni apukámat.
Megbízható és nem djága.
— Hát vigyél apukádhoz — hagyta rá Klapanciusz, látván, hogy mást úgysem ér el ezzel a beszélgetéssel. A gyerek elvezette az egyik házba; odabenn, noha világos nappal volt, lámpafénynél üldögélt a család — a nagyapó pipázott, a nagyanyó harisnyát kötött, gyermekeik és unokáik ezzel-azzal szorgoskodtak, ahogy az már családi körben szokás. Klapanciuszt megpillantva, valamennyien felugrottak, és rávetették magukat; a kötőtű bilincsnek bizonyult, a lámpa mikrofonnak, a nagyanyó a helybéli rendőrfőnöknek.