„Úgy látszik, félreértés áldozata lettem” — gondolta Klapanciusz, mikor némi ütlegelés után tömlöcbe vetették. Türelmesen várt egész éjszaka, mivel úgysem tehetett mást. A hajnal ezüstösre festette a pókhálót a kőfalakon, meg az egykori foglyok rozsdás maradványait.
Egy idő múlva kihallgatásra vitték. Kiderült, hogy a falu, a házak, a gyerek mind csalétek: így csalják lépre az ellenséges ügynököket.
Bírósági tárgyalás Klapanciuszt nem fenyegette, az eljárási mód ugyanis rövid volt. Az ügynök-apukával való kapcsolatfelvétel kísérletéért harmadosztályú lenyakaztatás járt, mivel a helyi hatóságok az ellenséges kémek megvesztegetésére szolgáló az évi keretet már kimerítették, Klapanciusz pedig az ismételt rábeszélés ellenére semmiféle államtitkot nem akart megvásárolni; rovására írták továbbá azt is, hogy nem volt nála komolyabb összegű készpénz. Egyre csak a magáét hajtogatta, a kihallgató rendőrtiszt azonban nem hitt neki, egyébként a fogoly szabadon bocsátása nem is tartozott a hatáskörébe. Végül mégis úgy döntöttek, hogy magasabb fórum elé viszik az ügyet; addig is mindenesetre kínvallatásnak vetették alá Klapanciuszt, nem mintha igazán szükségesnek látták volna, inkább csak lelkiismeretességből. Egy hét múlva ügye kedvezően intéződött: gúzsba kötve felküldték a fővárosba, ott pedig, minekutána kioktatták az udvari etikett szabályairól, az a megtiszteltetés érte, hogy a király személyesen fogadta kihallgatáson. Még trombitát is kapott, az volt ugyanis a szokás, hogy minden állampolgár a hivatalos helyeken trombitaszóval jelzi érkezését és lelépését, és az egész nép olyan fegyelmezett volt, hogy például a napkelte trombitaszó nélkül egyáltalán nem számított érvényesnek.
Pazari természetesen új fegyvereket követelt. Klapanciusz megígérte, hogy teljesíti a király kívánságát, sőt biztosította, hogy ötlete alapvető fordulatot jelent a hadművészetben. Mert — kérdezte először is — vajon melyik hadsereg legyőzhetetlen? Az, amelyiknek a legjobb parancsnokai és a legfegyelmezettebb katonái vannak. A vezér parancsol, a katona engedelmeskedik; ezért az előbbinek bölcsnek kell lennie, az utóbbinak pedig fegyelmezettnek. Ámde a bölcsességnek, még ha katonáról van is szó, megvannak a természetes határai. Azonkívül a lángeszű hadvezér is találhat egyenrangú ellenfélre. El is eshet a harcmezőn, árván hagyva csapatát, vagy csinálhat még rosszabbat is: például ha hivatásából kifolyólag túlságosan belejön a gondolkodásba, elkezdhet a hatalomról is töprengeni. Nem veszélyes-e a harcban rozsdásodott vezérkari tisztek kis csoportja, akiknek a nagy hadi gondolkodásban úgy felizzik az agyuk, hogy hovatovább a trónra támad kedvük? Nem okozta-e ez már sok király bukását? Napnál világosabb tehát, hogy a hadvezér csak szükséges rossz; a cél az, hogy ne legyen rá szükség. No de menjünk tovább. A hadsereg akkor fegyelmezett, ha pontosan végrehajtja a parancsokat. Az eszményi szabályzat ezer keblet és gondolatot egy kebellé, gondolattá és akarattá ötvöz. Erre való az egész katonai fegyelem, a sorakozók, felvonulások és hadgyakorlatok. Mindamellett elérhetetlen célnak látszik az olyan hadsereg, amely a szó szoros értelmében egy szív, egy lélek, amely maga alkotja és maga hajtja is végre hadászati terveit. De vajon kinél tapasztalható ilyen eszményi helyzet? Csakis az egyénnél, hiszen senki másnak nem engedelmeskedünk olyan szívesen, mint önmagunknak, és senki szívesebben nem teljesíti a parancsokat, mint az, aki önmagának parancsolhat. Azonkívül az egyén nem képes szétszóródni, megtagadni magának az engedelmességet, vagy netán zendülést szítani önmaga ellen. A feladat tehát világos: azt a készséges engedelmességet, azt az önmaga iránti szeretetet, amelyet az egyénnél tapasztalunk, tegyük sokezres csapatok tulajdonságává! De hogyan? Idáig érve magyarázatában, Klapanciusz ismertetni kezdte a csupa fül király előtt Gargancián mester éppoly egyszerű, mint amilyen zseniális eszméit.
Minden újoncnak — magyarázta — villásdugót szerelnek a mellére, konnektort a hátára. „Csatlakozz!” vezényszóra a villásdugókat bekapcsolják a konnektorokba, és ott, ahol az imént még egy civil banda nyüzsgött, egy pillanat alatt megjelenik a tökéletes hadsereg.
Mikor a külön-külön elmék, amelyek addig holmi civil ostobaságokkal foglalkoztak, a szó szoros értelmében egyetlen katonalélekké olvadnak össze, nem csupán automatikusan megvalósul a fegyelem, ami abban nyilvánul meg, hogy az egész hadsereg mindig ugyanazt csinálja, mivel egyetlen lélek él a milliónyi testben, hanem egyszersmind a bölcsesség is megjelenik. Ez a bölcsesség pedig egyenesen arányos a létszámmal. A szakasznak őrmesteri lelke van, a század olyan okos, mint egy százados, a zászlóalj már okleveles ezredesnek felel meg, a hadosztály pedig, még ha tartalékos is, felér valamennyi stratégával együttvéve. Ily módon, a létszámot növelve, megdöbbentően zseniális csapatokhoz lehet jutni. A kiadott parancsokat okvetlenül végrehajtják, hiszen ki ne hallgatna önmagára? Vége az egyének rakoncátlankodásának és kilengéseinek, a hadi siker nem függ többé a vezérek tehetségének véletlenjétől, sem kölcsönös irigykedésükről, versengésüktől, viszályaiktól; az összekapcsolt csapatot szétkapcsolni már nem szabad, mert abból csak zűrzavar támadna. — Hadsereg vezérek nélkül, mert önmagának a vezére: íme, az én eszmém!
— fejezte be Klapanciusz a szónoklatát, amely nagy hatást tett a királyra.
— Menj a szállásodra — szólt az uralkodó —, megtanácskozom a dolgot a vezérkarommal…
— Ó, azt ne tedd, felséges királyom — kiáltott fel Klapanciusz, ravaszul zavart színlelve. — Éppen így tett egykor Rettegi császár, és vezérkarának tisztjei, zsíros állásuk védelmében, elvetették a tervet. Aztán Rettegi szomszédja, Merész Győző király megreformált hadseregével rátámadt a császár birodalmára, és ronggyá verte a császári csapatokat, noha nyolcszoros túlerőben voltak!
E szavak után a számára kijelölt szállásra ment, és megnézte a golyócskát: vörös volt, mint a cékla. Látta tehát, hogy Trurl is hasonlóképpen jár el Fukari királynál. Az uralkodó hamarosan megbízta, hogy alakítson át egy gyalogsági szakaszt; a kis csapat egy lélekké forrt, felkiáltott: „Üsd, vágd, nem apád!”, és egy dombról lerohanva miszlikbe aprított három állig felfegyverzett királyi vértesszázadot, élükön a Vezérkari Akadémia hat előadójával. Szomorú napok köszöntöttek a marsallokra, tábornokokra és tengernagyokra, mert a király mindannyiukat nyugdíjba küldte, és teljesen meggyőződve a korszakalkotó találmány előnyeiről, megparancsolta Klapanciusznak, hogy szerelje át az egész hadsereget.
A villamosalkatrész-gyárak éjjel-nappal vagonszámra ontották a villásdugókat. Minden laktanyában mindenkit szépen átszereltek.
Klapanciusz helyőrségről helyőrségre járt felügyelni, és sok csengő érdemrendet kapott a királytól; Trurl, aki hasonlóképpen szorgoskodott Fukari birodalmában, királya közismert takarékossága miatt kénytelen volt beérni a Címzetes Főhazaáruló örökös tisztségével. Mindkét ország buzgón készült a háborúra. Lázas mozgósítás folyt, serényen készítették a hagyományos és atomfegyvereket, hajnaltól napestig fényesítették az ágyúkat és atomokat, hogy a szabályzatnak megfelelően ragyogjanak. A két mérnök, mivel tulajdonképpen már semmi dolgúk nem volt, titkon csomagolni kezdett, hogy ha majd eljön az ideje, találkozzanak a megbeszélt helyen, az erdőben hagyott űrhajójuk mellett.
Ezenközben különös dolgok történtek a laktanyákban, főként a gyalogságnál. A csapatoknak már nem volt szükségük alaki kiképzésre, névsorolvasás sem kellett, hogy megtudják a létszámot, hiszen a jobb és bal lábát sem téveszti össze senki, akinek mindkettő megvan, és nem kell számolni ahhoz, hogy valaki megállapítsa magáról, hogy egy fő. Öröm volt nézni, hogyan menetelnek az új alakulatok, hogyan csinálják a vigyázzt és a balra átot; gyakorlat után pedig a század beszélgetni kezdett a többivel, és a laktanya nyitott ablakain át kacskaringós viták röpködtek a koherens igazság fogalmáról, az analitikus és szintetikus a priori ítéletekről vagy a létről mint olyanról, mivel a csapat közös esze már ilyen magas szintet ért el.