A filozófia alapjait is kidolgozták, míg végül egy bizonyos utászzászlóalj elérkezett a teljes szolipszizmushoz, és kijelentette, hogy rajta kívül semmi sem létezik valóságosan. Mivel ebből az derült ki, hogy király sincs, meg ellenség sincs, ezt a zászlóaljat diszkréten szét kellett kapcsolni, és részeit hozzácsatolni azismeretelméleti realizmus álláspontján álló alakulatokhoz. Ugyanebben az időben Fukari király országában a hatodik deszanthadosztály a partraszállási gyakorlatokról áttért a misztikus gyakorlatokra, és elmélkedésbe merülve csaknem a patakba fulladt. Nem lehet pontosan tudni, hogy történt, elég az hozzá, hogy éppen ekkor üzentek hadat, és az ezredek nagy fegyvercsörgés közepette mindkét irányból lassan megindultak az országhatár felé.
Gargancián mester törvénye könyörtelen szabályszerűséggel érvényesült. Amikor két alakulat összekapcsolódott, esztétikai fogékonyságuk is arányosan megnőtt, és tetőpontjára hágott a megerősített hadosztály szintjén, ezért ezek a csapattestek minduntalan letértek az útról, és elszaladtak egy szép lepke után, s amikor az Ébertalanról elnevezett gépesített hadtest az ellenséges erőd alá ért, amelyet meg kellett ostromolnia, az éjszaka folyamán kidolgozott támadási terv az erődítményről készült művészi festménynek bizonyult, ráadásul absztrakt stílusban festették, ami teljesen ellentétes a katonai hagyományokkal. A tüzérségi hadtestek javarészt a legnehezebb filozófiai problémákkal foglalkoztak; a lángeszű személyekre jellemző szórakozottság folytán ezek a nagy kötelékek hol elhagyták valahol fegyverzetüket és nehéz felszerelésüket, hol meg tökéletesen elfeledkeztek arról, hogy háborúba mennek. Ami pedig a hadsereg egészét illeti, lelküket számos komplexus gyötörte, mint a sokrétű és bonyolult személyiségeket általában. Mindegyikhez külön gépesített pszichoanalitikus brigádot kellett beosztani, amely menet közben látta el a szükséges kezelést.
Az üstdobok szüntelen pufogása közben a két hadsereg lassan elfoglalta kiindulóállásait. Hat rohamgyalogsági ezred, összekapcsolva egy mozsaras brigáddal és tartalékos zászlóaljjal, miután még egy kivégzőszakaszt is csatoltak hozzájuk, szonettet szerzett „A lét titkai” címmel, mégpedig éjszakai menetelés közben.
Mindkét hadviselő félnél bizonyos zavar támadt; a nyolcvanadik dragonyos hadtest azt kiabálta, hogy feltétlenül pontosan meg kell állapítani az „ellenség” fogalmának definícióját, amely szerintük egyelőre tele van logikai ellentmondásokkal, sőt hovatovább értelmetlennek nevezhető.
Az ejtőernyős egységek algoritmizálni igyekeztek a környékbeli falvakat. Az előőrsök már összetalálkoztak, ezért a két király szárnysegédeket és futárokat küldött ki, hogy rendet teremtsenek a csapatoknál. De mindegyik, alighogy lóhalálában megérkezett egy hadtesthez, hogy felderítse a zűrzavar okát, egy szempillantás alatt átadta lelkét a hadtest lelkének; így a királyok szárnysegéd nélkül maradtak. A tudat iszonyú csapdának bizonyult, amelybe könnyű bemenni, de kijönni belőle lehetetlen. Fukari szeme láttára történt, hogy unokaöccse, Vasököl nagyherceg, buzdítani akarván a csapatokat, az arcvonalhoz rohant, de mihelyt hozzájuk kapcsolta magát, lelke rögtön beléjük olvadt, és ő már sehol sem volt.
Látva, hogy baj van, bár nem tudva, hogy miért, Pazari intett tizenkét udvari trombitásának. Intett a parancsnoki dombon álló Fukari is. A trombitások szájukhoz emelték hangszerüket, és riadót fújtak, mindkét odalon jelt adva a csatára. Ekkor mindegyik hadsereg végleg, teljes egészében összekapcsolódott. A villásdugók félelmetes csattanása egy pillanatra betöltötte a leendő csatateret, s aztán az ezernyi tarackos és ágyús, irányzó és töltő, gárdista és vértes, utász, csendőr és rohamosztagos helyett két gigászi lélek jött létre, amelyek millió szemmel néztek egymásra a nagy síkságon át a fehér felhők alatt, és tökéletes csend uralkodott a csatamezőn. Mindkét oldalon eljutottak ugyanis a híres, nevezetes tudattetőzésig, amelyet a nagy Gargancián matematikai pontossággal előre látott. Bizonyos határon felül ugyanis a katonaság mint lokális állapot civilséggé változik át, mégpedig azért, mert a kozmosz, mint olyan, tökéletesen civil, a két hadsereg lelke pedig már kozmikus méreteket öltött! Így hát, noha kívül csillogott-villogott az acél, fénylettek a páncélok, ágyúk és éles kardok, belül a derűs megértés, mindent átölelő szeretet és tökéletes értelem kettős óceánja hullámzott végig a két seregen. A dombokon állva és a napfényben csillogva, a szüntelen dobpergés közepette a két hadsereg egymásra mosolygott. Trurl és Klapanciusz éppen űrhajójukba szálltak, mikor megtörtént, amire törekedtek: a két király szégyentől és dühtől elsötétült szeme előtt a két hadsereg megköszörülte a torkát, kézen fogta egymást, és sétálni ment, hogy virágokat szedjen a mosolygó felhők alatt az elmaradt csata mezején.
ELSŐ PÓTUTAZÁS
avagy az Elektrubadúr
Minden utólagos felszólamlás és félreértés elkerülése végett rögtön ki kell jelentenünk, hogy ez, legalábbis szó szerinti értelemben, nem is volt utazás. Trurl ugyanis egész idő alatt ki sem mozdult a házából, ha nem számítjuk kórházi tartózkodását és kevéssé jelentős kiruccanását a planetoidra. Mindazonáltal, mélyebb és magasabb értelemben véve, ez volt az egyik legmesszebbre vezető utazás, amelyet a jeles géptervező valaha is megtett, ugyanis ezúttal a lehetőségek végső határáig vezetett az útja.
Mint tudjuk, Trurl épített egyszer egy számítógépet, amelyről kiderült, hogy csak egyetlen műveletet tud elvégezni, nevezetesen azt a szorzást, hogy mennyi kétszer kettő, de még azt is rosszul.
Mindamellett, mint másutt már elbeszéltük, ez a gép roppant hiú volt, csúnyán összezördült saját alkotójával, és az eset csaknem tragikusan végződött az utóbbi számára. Attól kezdve Klapanciusz megkeserítette Trurl életét, állandóan csúfolta, kaján célzásokkal gyötörte, mígnem Trurl megdühödött, és elhatározta, hogy olyan gépet épít, amely verseket fog írni. E célból összegyűjtött nyolcszázhúsz tonna kibernetikai irodalmat és tizenkétezer tonna költeményt, aztán hozzálátott az anyag tanulmányozásához. Mikor megcsömörlött a kibernetikától, áttért a lírára, és viszont. Hamarosan rájött, hogy maga a gép megépítése gyerekjáték a programozáshoz képest. A programot, amely egy közönséges költő fejében lakozik, a civilizáció teremtette, amelyben az illető a világra jött; ezt a civilizációt az előző hozta létre, az előzőt egy még korábbi, és így tovább, egészen a világmindenség kezdetéig, amikor a jövendő poéta információi még kuszán kószáltak az ősködben. Ennélfogva a gép programozásához előbb meg kellett ismételni — ha nem is az égész világmindenséget elejétől fogva, de legalábbis jókora részét. Trurl helyében mindenki visszariadt volna ettől a feladattól, de a mi mérnökünket kemény acélból faragták: esze ágában sem volt meghátrálni. Mindenekelőtt épített egy gépet, amely a káoszt modellezte, és villamos lélek lebegett benne a villamos vizek felett, aztán betáplálta a fény paramétereit, aztán az ősködökét, és így lassacskán elérte az első jégkorszakot; ez persze csak azért volt lehetséges, mivel a gép a másodperc ötmilliárdod része alatt hétszeptillió eseményt modellezett, amelyek négyszázoktillió helyen játszódtak le egyszerre; de ha valaki úgy véli, hogy Trurl tévedett valahol, akkor számoljon utána. Ezután Trurl hozzáfogott a civilizáció kezdeteinek modellezéséhez, betáplálta a fazekasságot és a bőrcserzést, az ősgyíkokat és az özönvizet, a négylábú és farkas lényeket, az elősápatagot, akitől származott a sápatag, aki megkezdte a gépek építését; eonok és évezredek futottak le a villamos örvények zúgásában. Amikor a modellező gép már szűknek bizonyult a következő korszakhoz, Trurl újabb egységet épített hozzá; a mellékszárnyakból egész városka jött létre, huzalok és tranzisztorok olyan zegzugos zűrzavara, hogy az ördög sem ismerte volna ki magát köztük. Trurl azonban egészen jól elboldogult a masinájával, csak kétszer kellett megismételnie a munkát: egyszer, sajnos, majdnem elejétől, mert az jött ki, hogy Ábel ölte meg Káint, és nem Káin Ábelt (a sajnálatos hibát egy biztosító kiégése okozta az egyik áramkörben), másodszor viszont csak háromszázmillió évvel kellett visszaugrania, a földtörténeti középkorba, ugyanis ahelyett, hogy az őshaltól származott volna az ősgyík, attól származott az ősemlős, attól származott az ősmajom és attól származott az őssápatag, egészen fura családfa kerekedett ki, és a végén sápatag helyett szárnyatag állt.