Pokoli dörrenés rázta meg a katlant. Gyöngyszínű füstfelhő terjengett a fegyver torkolata körül, úgyhogy Klapanciusz egy pillanatra szem elől tévesztette a fenevadat. De hamarosan eloszlott a füst.
A régi mendemondák sok csacskaságot mesélnek a sárkányokról. Azt hirdetik például, hogy a sárkányok hétfejűek. Ez sohasem fordul elő.
A sárkánynak csak egy feje lehet, mert ha már kettő lenne, azok örökösen vitatkoznának és veszekednének; ezért a többfejűek, vagy polikopfok, ahogyan a tudósok nevezik őket, belső meghasonlás következtében hamarosan kipusztultak. A makacs és korlátolt természetű szörnyetegek a legcsekélyebb ellentmondást sem tűrik, tehát ha egy testen két fej ágál, az egész szörny hamarosan elpusztul, mert mindegyik fej, csak hogy ártson a másiknak, tartózkodik az evéstől, sőt merő rosszindulatból lélegzetét is visszatartja; világos, hogy milyen eredménnyel. Ezt a jelenséget használta fel Eufóriusz Csuhaj, az antifej-ágyú feltalálója. Ez a fegyver apró elektronikus fejecskét lő a sárkány testébe, mire azonnal megkezdődik a sárkányon belüli veszekedés és marakodás, ennek következtében a sárkány tüstént megbénul, megmerevedik, egy helyben marad egy napig, egy hétig, gyakran egy hónapig; előfordul, hogy csak egy év múlva pusztul el végkimerülésben. De addig is azt lehet vele csinálni, amit akarnak.
Klapanciusz sárkánya azonban, enyhén szólva, furcsán viselkedett.
Igaz, felágaskodott, és akkorát ordított, hogy a lejtőn gurulni kezdtek a kövek, farkával is csapkodott, úgyhogy a szikrázás szaga betöltötte az egész völgyet, de aztán megvakarózott a füle mögött, krákogott egyet, és nyugodtan továbbment, éppen csak hogy ügetésre fogta. Klapanciusz nem hitt a szemének, tovább futott a sziklafal tetején, majd levágva a kanyart, egyenesen a száraz patakmeder kijárata felé igyekezett. Most ugyanis már nem egy nyamvadt kis publikációt látott maga előtt, nem egy vagy két cikket a Drakológiai Évkönyvben, hanem egész vaskos monográfiát, merített papíron, a sárkány és a szerző képmásával!
A szoros kijáratánál egy szikla mögé kuporodott, szeméhez emelte a valószínűtlenségi pisztolyt, célzott, és lenyomta a deposszibilizátort. A fegyver agya megremegett a kezében, a puskacsövet ködfelhő vette körül, a sárkányt pedig afféle halojelenség, mint a holdat az időváltozás előtt, de egyáltalán nem foszlott szét! Másodszor is totálisan valószínűtlenné tette Klapanciusz a sárkányt; az imposszibilitási feszültség már akkora volt, hogy egy arra szálló lepke szárnyacskáival a Dzsungel Könyvének második fejezetét kezdte morzejelekkel integetni, a sziklahasadékokban boszorkányok, krampuszok és vámpírok árnyai rémlettek fel, távolabbról pedig paták dobogása hallatszott, mert valahol a sárkány mögött kentaurok csatáztak; őket is a rettentő erejű fegyver hívta elő a valószínűtlenségből. De maga a sárkány, mintha mi sem történt volna, nehézkesen lecsücsült, ásított, és hátsó lábával jólesően vakargatni kezdte a torka táját. Klapanciusz kezében még füstölgött a fegyver, kétségbeesetten nyomta a ravaszt, mert ilyesmit még sohasem élt át — közelében a kisebb kövek lassan a levegőbe emelkedtek, a por pedig, amelyet a vakarózó sárkány felvert, ahelyett hogy kavarogva leülepedett volna, a levegőben betűkké rendeződött, és jól olvashatóan az ALÁSZOLGÁJA DOKTOR ÚR feliratot alakította ki. Besötétedett, mert a nappalból éjszaka lett, néhány jókora mészkőszikla sétálni indult, halkan társalkodva erről-arról, egyszóval valóságos csodák történtek, de a szörnyű állatnak, amely harminclépésnyire üldögélt Klapanciusztól, esze ágában sem volt eltűnni. Klapanciusz eldobta fegyverét, köpenye alá nyúlt, előrántotta a sárkányölő gránátot, és lelkét a mindenspinoros átalakulások mátrixának ajánlva, elhajította. Hatalmas dördülés rázta meg a völgyet, szikladarabok repültek a levegőbe, velük együtt a sárkány farka, maga a sárkány pedig teljesen emberi hangon felkiáltott: — Ez erőszak! — és futásnak eredt, egyenesen Klapanciusz felé. Klapanciusz, látván közeli halálát, kiugrott rejtekhelyéről, és görcsösen megragadta az antianyag-kopját. Már nekilendült, mikor megint felharsant a kiáltás: — Hagyd már abba! Ne hülyéskedj! Meg akarsz ölni?!
„Mi ez? A sárkány beszél?! — gondolta Klapanciusz. — Úgy látszik, megbolondultam…”
De azért megkérdezte: — Ki az? A sárkány?
— Miféle sárkány?! Én vagyok, te marha!
A ritkuló porfelhőből Trurl bukkant elő, a sárkány nyakához nyúlt, elcsavart valamit, a szörny lassan térdre bukott, majd nyikorogva elterült a földön.
— Mi ez a téboly? Mit csinálsz itt? Hogy kerülsz ide? Honnan vetted ezt a sárkányt? Mit csináltál benne? — tört ki Klapanciusz. Trurl leporolta ruháját, és bosszúsan dünnyögte: — Honnan, hová, merre, meddig… Ugyan, hagyj már szóhoz jutni!
Elpusztítottam a sárkányt, de a király nem akart fizetni…
— Miért?
— Mit tudom én, biztosan fukarságból. A bürokráciát emlegette, azt mondta, hogy bizottsági jegyzőkönyvet kell fölvenni, helyszíni szemlét rendezni, mérést, boncolást, üzemi bizottsági értekezletet a trón körül, meg a fene tudja, mit még, a főkincstárnok panaszkodott, hogy nem tudják, miből fizessenek ki, mert nincs rá béralap, se különmunkakeret, egyszóval hiába kértem, erőszakoskodtam, jártam a pénztárba, a királyhoz, a tanácshoz, végül már szóba sem álltak velem; mikor aztán azt mondták, hogy nyújtsak be önéletrajzot öt példányban, fényképekkel, akkor beintettem, és otthagytam őket, de a sárkány már visszacsinálhatatlan állapotban volt. Hát lehúztam a bőrét, vágtam néhány fűzfavesszőt, találtam egy kidőlt távíróoszlopot. Többre nem is volt szükség; kitömtem a sárkánybőrt, és most én helyettesítem a sárkányt…
— Lehetetlen! Ilyen csalafinta módszerhez folyamodtál? Te?! De hát miért? Egy szót sem értek.
— Ej, de lassú felfogású lettél! — förmedt rá Trurl. Hiszen azóta naponta hozzák az adót! Már többet kaptam, mint amennyi járt volna.
— Ahá! — értette meg végre Klapanciusz. De rögtön hozzátette: — Csúnya dolog így kikényszeríteni belőlük…
— Miért csúnya? Különben is, mi rosszat csináltam? Sétálgattam a hegyekben, és esténként ordítottam egy kicsit. Rettentően elfáradtam… — tette hozzá, és leült Klapanciusz mellé.
— Mitől? Az ordítástól?
— Ugyan már. Egészen eltompult az agyad mostanában! Dehogy az ordítástól! Attól, hogy minden éjszaka magamnak kell a zsák aranyakat a barlangból oda felcipelnem! — mutatott egy távoli fennsíkra. — Ott készítettem elő egy kis kilövőpályát. Cipelnél csak te húszlatnyi súlyokat estétől hajnalig, majd meglátnád! Ez a sárkány sem kisegér, csak a bőre két tonnát nyom, egész nap azt cipelgetem, dobogok és ordítok, éjszaka meg a zsákokat kell hurcolnom. Örülök, hogy megjöttél, már igazán torkig vagyok az egésszel…
— De tulajdonképpen miért nem tűnt el ez a sárkány, illetve ez a kitömött sárkánybőr, amikor egészen a csodaszintig csökkentettem a valószínűséget? — tudakozódott tovább Klapanciusz. Trurl kissé zavartan köhécselt.
— Óvatos voltam — magyarázta. — Végtére is idevetődhetett volna valami hülye vadász, például az a Bazil, hát belülre, a bőr alá antiprobabilisztikus ernyőket szereltem. De most gyere, maradt még odalent néhány zsák platina, az a legnehezebb, nem volt kedvem egyedül felcipelni. Soha jobbkor nem jöhettél volna, legalább segítesz…