Klapanciusz nagy hévvel és színesen adta elő meséjét, hogy minél hihetőbbé tegye. Részletesen beszámolt elveszített testéről, és megvetően ócsárolta a jelenlegit, amelyhez, úgymond, a szerencsétlen baleset folytán jutott, néhányszor pofon is vágta, és undorodva leköpte saját magát; tüzetesen leírta a kincseket, amelyeket hozott, különösen a felhúzható leányokat; beszélt otthon maradt családjáról, gépfiairól és villamopszlijairól, kedvenc feleségéről a háromszáz közül, aki olyan pompás szendvics-áramköröket tud készíteni, hogy szebbet és jobbat maga Trombita császár sem eszik; elárulta a rendőrfőnöknek legnagyobb titkát is, nevezetesen azt, hogy a hajó kapitánya annak adja majd át a kincseket, aki megjelenik a fedélzeten, és kimondja a titkos jelszót.
A rendőr-Hihi mohón hallgatta ezt a zűrzavaros elbeszélést, mert mindent logikusnak talált benne: Klapanciusz nyilván el akart rejtőzni a rendőrség elől, ezért más testbe költözött, és azért választotta éppen a külföldi urat, mert az pompás ruhát viselt, tehát bizonyára gazdag; a személycsere révén tehát a szökevény komoly vagyonra tehet szert. Látszott, hagy cseles gondolatok futkároznak Hihi elméjében. Ravaszul megpróbálta kiszedni a titkos jelszót az álidegenből. Klapanciusz rövid vonakodás után a fülébe is súgta a jelszót, amely így hangzott: „Elyühet.” A kiváló mérnök látta már, hogy sikerült a kellő irányba vezetni Hihi gondolatait: a fejtörőkért rajongó Hihi nem akarja, hogy az ajándékokat átadják a királynak, aki nem ő. Mindent elhitt tehát, azt is, hogy Klapanciusznak van egy másik szerkentyűje; egyébként nem is volt oka feltételezni, hogy nem így van.
Ezek után némán ültek, és látszott, hogy Hihi elméjében érlelődik a terv. Szelíden és halkan faggatni kezdte az állítólagos külföldit, hol horgonyoz a hajója, hogyan lehet odajutni, és így tovább.
Klapanciusz mindenre válaszolt, számítva Hihi kapzsiságára, és nem is csalódott, mert amaz hirtelen felállt, kijelentette, hogy ellenőriznie kell a letartóztatott szavait, és elhagyta a szobát.
Kívülről gondosan bezárta az ajtót, és hallatszott, amint — tanulva a korábbiakból — fegyveres őrt parancsol az ablak alá. Klapanciusz persze tudta, hogy a kapzsi király semmit sem fog találni, hiszen sem a kincsek, sem a hajó, sem a leányzók nem léteznek, de éppen ezen alapult a terve. Mihelyt a király mögött bezárult az ajtó, az íróasztalhoz ugrott, kivette a fiókból az ott heverő készüléket, és gyorsan a fejére tette. Aztán már nyugodtan várta vissza Hihit. Vagy félóra múlva meg is hallotta döngő lépteit és fojtott káromkodását.
Csikordult a kulcs a zárban, a rendőrfőnök belépett, és már a küszöbről rikácsolni kezdett: — Te gazember, hol a hajó, hol vannak a kincsek, a drága fejtörők?!
Többet azonban nem mondhatott, mert a függöny mögött rejtőző Klapanciusz előugrott, mint valami megvadult bakkecske, homlokon bökte, és mielőtt még a király kinyújtózkodhatott volna Klapanciusz testében, a mérnök a rendőrfőnök képében máris harsányan az őrségért kiabált, majd megparancsolta, hogy a foglyot vigyék azonnal a legsötétebb pincébe, és jól vigyázzanak rá! Az idegen testbe került, az ámulattól se élő, se holt Hihi most már megértette, milyen csúfosan rászedték; rájött, hogy egész idő alatt az ügyes Klapanciusszal beszélt, nem holmi külföldi úrral. Elkeseredésében irtózatosan káromkodott, és tehetetlenül fenyegetőzött a tömlöc mélyén, de hiába, hiszen a becses szerkentyű már nem volt a birtokában. Ami Klapanciuszt illeti, ő elvesztette ugyan megszokott, kényelmes testét, viszont a személyiségváltó birtokába jutott, és ez volt a célja. Gyorsan díszegyenruhát öltött, és egyenesen a királyi udvarba sietett.
A király aludt, de Klapanciusz, mint rendőrfőnök, kijelentette, hogy feltétlenül beszélnie kell az uralkodóval, legalább tíz másodpercre, mert országos fontosságú ügyről, főbenjáró államérdekről és effélékről van szó, úgyhogy az udvaroncok megijedtek, és beengedték a mélyen alvó királyhoz. Jól ismerve Trurl személyiségét és szokásait, Klapanciusz megcsiklandozta a talpát. mire Trurl összerándult, és azonnal felébredt, ugyanis szerfölött csiklandós volt. Megdörzsölte a szemét, és csodálkozva nézett az idegen, rendőregyenruhás óriásra, az meg előrehajolt, bedugta fejét a baldachin alá, és így suttogott: — Trurl, én vagyok az, Klapanciusz, a rendőrbe kellett költöznöm, különben nem engedtek volna be.
A szerkentyű pedig már itt van a zsebemben…
Trurl rettentően megörült, amikor Klapanciusz beszámolt ügyes fortélyáról. Tüstént felkelt, kijelentette, hogy nagyszerűen érzi magát, és amikor felöltöztették bíborköntösébe, megragadta a jogart meg az országalmát és felült a trónra, hogy kiadja parancsait.
Először is elrendelte, hogy hozzák fel a kórházból saját testét, amelynek lábát Hihi a kikötő lépcsőjén kificamította; mikor ez megtörtént, megparancsolta az udvari orvosoknak, hogy a legnagyobb gonddal gyógyítsák és ápolják a sérültet. Ezután, tanácskozást tartva a rendőrfőnökkel, vagyis Klapanciusszal, úgy döntött: nagyarányú tevékenységbe kezd, hogy helyreállítsa az általános egyensúlyt és rendet.
Nem volt könnyű feladat, mivel az ügy hallatlanul összebonyolódott.
A két mérnök nem is szándékozott minden léleknek visszaadni korábbi testét. A lényeg az volt, hogy minél előbb elintézzék, hogy Trurl testileg is Trurl legyen, Klapanciusz pedig Klapanciusz. Trurl tehát mindenekelőtt maga elé hozatta a láncra vert Hihit barátja testében, egyenesen a rendőrségi tömlöcből. Nyomban végrehajtották az első átköltözést, Klapanciusz ismét önmaga lett, a király pedig a leváltott rendőrfőnök személyében sok kellemetlen szót kényszerült meghallgatni, majd visszakerült a tömlöcbe, ezúttal a palota börtönébe, mivel rejtvényfejtési tehetetlenség címén hivatalosan kegyvesztettnek nyilvánították. Másnapra Trurl teste nagyjából meggyógyult, így sor kerülhetett volna az átköltözésre. Csak egy kérdés maradt hátra. Úgy érezték, valahogy ügyetlen dolog lenne itthagyni az országot anélkül, hogy rendeznék a trónutódlás ügyét.
Az ugyanis, hogy Hihit kihozzák a rendőrtisztből és visszaültessék a trónra, esze ágában sem volt a két barátnak. De jó gondolatuk támadt: beavatták a Trurl testében tartózkodó derék tengerészt az egész históriába, miután előzőleg titoktartást fogadtattak vele. És látván, hogy mennyi okosság és nemesség lakik ebben az egyenes tengerészlélekben, méltónak ítélték az uralkodásra. A lélekcsere után Trurl ismét önmaga lett, a tengerész pedig a király. De Klapanciusz még ezt megelőzően felhozatta a palotába a nagy kakukkos órát, amelyet egy közeli régiségboltban látott sétái közben, és Hihi király eszét átvitték a kakukk testébe, a kakukkét pedig a rendőrfőnök személyébe; ily módon eleget tettek az igazságosságnak, mert a király azontúl kénytelen volt szorgalmasan dolgozni, tisztességes kakukkolással jelezve a nap és az éjszaka óráit, minthogy erre kényszerítették a kellő időpontban az óra szúrós fogaskerekei; így kellett egész hátralévő életében vezekelnie, a trónterem falán függve, korábbi léha játszadozásaiért és a két mérnök elleni fondorkodásáért. A rendőrfőnök pedig visszatért korábbi posztjára, és kiválóan ellátta tisztségét, mert a kakukk esze tökéletesen elegendőnek bizonyult ehhez. Miután mindezt elintézték, a barátok szívélyesen elbúcsúztak a koronás tengerésztől, összeszedték motyójukat a csárdában, és elindultak hazafelé. Még csak egyet említsünk meg: Trurl utolsó tevékenysége királyi testében az volt, hogy leruccant a palota kincstárába, és magához vette az Infantil-dinasztia koronagyémántját, hiszen a jutalom méltán megillette — olyan búvóhelyet talált Hihi királynak, hogy soha rá nem akadt senki.