ÚJABB PÓTUTAZÁS
avagy Trurl mint szaktanácsadó
Nem messze innét, a fehér nap alatt, a méregzöld csillagon túl éltek az acélkák, boldogan és bátran, mert semmitől sem féltek; se hamis elvektől, se a rossz nyelvektől, se fekete búbánattól, se a fehéréjszakától, se anyagtól, se antianyagtól, mert övék volt a gépek gépe, a cifra pitykés, átviteles, minden módon tökéletes; benne laktak és rajta és alatta és fölötte, mert rajta kívül semmijük sem volt — először az atomokat totojgatták, aztán az egészet szépen összerakták, amelyik nem illett a helyére, átalakították — és remekül ment a dolguk. Minden acélkának megvolt a maga villásdugója és konnektora, és mindegyik ellátta a maga dolgát, vagyis azt csinálta, amit akart. Nem irányították a gépet, az sem őket, hanem szépen segítették egymást. Az egyik gépész volt, a másik géplakatos, a harmadik gépszerelő, a negyedik masiniszta, dolguk volt elég, ragyogott rájuk az ég, álomba ringatta őket az éjszaka vagy a napfogyatkozás, de az utóbbi csak ritkán, hogy meg ne unják. Ám egy szép napon a méregzöld csillag mögül a fehér naphoz repült egy gonosz üstökös-némber, kegyetlen és csalfa, hosszú a csóvája, kékes a ruhája, kék kalap a fején: csupa ciánhidrogén. És valóban, orrfacsaró szag áradt belőle. Megérkezett, és azt mondta: — Először is megemésztelek benneteket lángjaimmal, aztán majd meglátjuk.
Nézték, nézték az acélkák: a fél eget eltakarta, atomtűzből volt a farka, hihetetlen mezonbőség, rettenetes lett a hőség, ház nagyságú atomok, tűzokádó protonok, áció, báció, szörnyű perturbáció… — Lám, lám, kiskomám, ti lesztek a vacsorám. — Mondták neki: — Kérem szépen, itt valami tévedés van, mi vagyunk az acélkák, mi semmitől sem félünk, se hamis elvektől, se a rossz nyelvektől, se fekete búbánattól, se a fehér éjszakától; mert miénk a gépek gépe, cifra pitykés, átviteles és teljesen tökéletes; eredj hát szépen haza, üstökösné asszony, amíg jó dolgod van.
Őnagysága ekkor az egész egükre rátehénkedett, és sütött-fűtött, főzött-tűzött, úgyhogy még a holdjuk is összesült, megpörkölődött, és mind a két szarva felkunkorodott, igaz ugyan, hogy elég ócska, repedezett, apró hold volt, de hát azért is kár. Nem is szóltak többé semmit, hanem fogtak egy nagyon erős mezőt, csomót kötöttek mind a négy sarkára, és bekapcsolták: beszéljenek helyettük a tények. Lett nagy recsegés-ropogás; az ég tüstént kivilágosodott, az üstökös-némberből csak egy kupac salak maradt — és azontúl megint nyugodtan éltek.
Ám egy idő múlva megint megjelent valami. Repülve jött, nem lehetett róla tudni, hogy micsoda, de olyan borzasztóságos volt, hogy azt se tudták, merről nézzék, mert a túlsó oldala még rémesebb volt.
Odarepült, leszállt, megült a legmagasabb potenciálhegyen, aztán csak ül, csak ül, nehéz, mint a kórság, és meg se moccan. De átkozottul zavarja őket.
Ezért a közelebb állók meg is szólították: — Halló, kérem, itt valami tévedés van, mi vagyunk az acélkák, mi semmitől sem félünk, nem bolygón lakunk, hanem a gépben, és nem akármilyen gépben, mert ez itt a gépek gépe, cifra pitykés, átviteles, mindenképpen tökéletes, szóval eredj haza, te izé, amíg jó dolgod van.
Az izé nem szólt semmit.
No hát erre, hogy túl nagy hűhót ne csapjanak a dologból, elküldtek egy kicsi, de egészen icipici, formás kis rémisztőgépet: majd eliszkol az izé, és akkor békesség lesz.
Ment, mendegélt a rémisztőgép, belsejében zúgtak-búgtak a programjai, egyik rémisztőbb, mint a másik. Odaért — és valahogyan se nem rémiszt, se nem hajmereszt! Ettől ő maga ijedt meg kissé, nézett, nézett — az izé meg oda se bagózott. Megpróbálta még egyszer, másik fázissal, de már sehogy sem ment; meggyőződés nélkül rémisztgetett.
Látták az acélkák, hogy mást kell csinálni. Azt mondták: — Nosza, jöjjön a nagyobb kaliber, olajmotorral, differenciálművel, univerzális visszacsatolással, és rúgjon is, de erősen. Hogy elég lesz-e? Nyugi, nyugi, acélfia, ez már atomenergia.
Elküldték az univerzális, dupla differenciálműves masinát, elöl ült a masiniszta, de még ez sem minden, mert a biztonság kedvéért a tetején utazott a kis rémisztőgép is. Odagurult a masina szép csendesen, hangtalanul, mivel olajmotorral járt, nekirugaszkodott, és elkezdte a visszaszámolást: öttel kezdem, de jön a nulla, ha jön a nulla, itt a hulla! Most már négy, lélegzetet végy, itt van a három, a végedet várom, most jön a kettő, tektonikus teknő, no még ez az egy, tovább nem is megy, zérus avagy nulla; te legyél a hulla! Bumm! — és fényes gombafelhők nőttek körös-körül, felforrott az olaj, kiugráltak a fogaskerekek, a masiniszta kinézett a kisablakon, kereste a hullát; de nyavalya volt ott, nem hulla, az izé meg csak meg se rezzent.
Összedugták a fejüket az acélkák, addig-addig tanakodtak, míg építettek egy gépet, az épített egy szupergépet, az meg épített egy hiperszupergépet, de akkorát, hogy a közelebbi csillagoknak hátrább kellett húzódniuk. Ebbe a legnagyobbikba belerakták azt az olajmotorosat, az egésznek a közepébe pedig a rémisztőgépet, mert ez már nem volt tréfadolog.
Felfújta magát a hiperszupergép, és hű, mekkorát dörrent! Lett nagy mennydörgés, robbanás, valami szanaszét repült, nőtt akkora gomba, hogy az egész óceánból gombalevest lehetett volna főzni, lett olyan sötétség, hogy csak úgy csikorgott a foguk között, de olyan irdatlan sötétség, hogy még azt sem tudták, kinek a foga között csikorog.
Aztán kivilágosodott, körülnéztek az acélkák: semmi, de semmi eredmény, csak a három masina hevert miszlikbe aprítva.
Most aztán már igazán nekigyürkőztek, elvégre — azt mondják — mindannyian gépészek és masiniszták vagyunk, és miénk a gépek gépe, cifra pitykés, átviteles, mindenképpen tökéletes, hát hogy szállhat vele szembe az a ronda izé, ami ott ül és ide se bajszint?
Építettek hát egy félelmetes faltörő tököt: az majd indáival csendben odakúszik, ártatlanul mosolyogva, kedélyesen kacsingatva gyökeret ereszt, szépen körülnövi az izét, aztán hipp-hopp, felrobban, és akkor vége a nyomorultnak. Minden úgy is történt, ahogyan előre látták, csak a legvége nem stimmelt, és minden maradt a régiben.
Most már nagyon kétségbe estek, és ráadásul továbbra sem tudták, mi ez az izé, mert így sohasem jártak. Nosza, elrendelték az általános mozgósítást, egész nap a fejüket törték, egymás után gyártották a különféle gyilkos szerkentyűket, ravaszabbnál ravaszabb izériasztókat, nemtudommiölőket és valamielhárítókat, hátha valamelyik végre elrebbenti, megharapja, felrobbantja vagy lenyeli.