Próbálkoztak minden módon, de hiába. Már csak úgy remegett a nagy sürgés-forgástól a gépek gépe, de semmi sem használt. Végül aztán elcsüggedtek, kifogytak az ötletekből, már igazán nem tudták, hogy mihez foghatnának, s akkor egyszerre csak látják: repülve jön valami.
Lovasnak látszik, de nem lehet az, mert a lónak nincs kereke; akkor nyilván kerékpár, de a kerékpárnak nincsen orra; eszerint biztos rakéta, de a rakétának nincsen nyerge. Egyszóval nem tudni, mi jön,de azt már látni, ki ül a nyeregben: daliásan nyargal, mint aki odanőtt a nyeregbe, vidáman integet, egyre közeledik — ejha, hisz ez maga Trurl, a híres mérnök, sétalovagláson, vagy újabb utazáson; már messziről látni rajta, hogy rendkívüli elme.
Közeledik, leszáll hozzájuk, körülállják, megszólítják: — Mi vagyunk az acélkák, miénk a gépek gépe, cifra pitykés, átviteles, mindenképpen tökéletes, atomokat totojgattunk, mindent szépen összeraktunk, semmitől sem félünk, se hamis elvektől, se a rossz nyelvektől, de iderepült egy izé, csak ül, csak ül, és meg se moccan.
— Próbáltátok már megijeszteni? — kérdezi kegyesen Trurl.
— Próbáltuk a rémisztőgéppel, az olajmotoros géppel meg a hiperszupergéppel, hegyoldalnyi atomokkal, tűzokádó protonokkal, neutrinóval, mézerekkel, rettenetes lézerekkel, de nem használt semmi.
— Semmiféle gép, azt mondjátok?
— Semmiféle, kérem szépen.
— Hm, ez érdekes. És tulajdonképpen micsoda ez az izé?
— Azt nem tudjuk. Csak jött, iderepült, nem tudni, hogy micsoda, de olyan borzasztóságos, hogy azt se tudjuk, merről nézzük, mert a túlsó oldala még rémesebb. Repülve jött, leült, nehéz, mint a kórság, és azóta ott ül. Minket meg marhára zavar.
— Tulajdonképpen nincs sok időm — jegyzi meg Trurl —, legfeljebb szaktanácsadóként maradhatok nálatok egy darabig. Akarjátok?
Az acélkák persze akarják, és rögtön kérdezik, mit hozzanak — mezonokat, fotonokat, rettenetes pofonokat, atombombát, mérges gombát, hentesbárdot, alabárdot, záptojást vagy karalábét? Vagy a vendégnek egy kávét? Mindjárt hozza a gépírónő.
— Kávét hozhat a gépírónő — helyesel Trurl —, de szolgálati célokra.
Ami a többit illeti, azokat mellőzhetjük. Ha már se a rémisztőgép, se a hiperszupergép, se a faltörő tök nem használt, akkor egészen más, lineáris, archivális és ezért teljesen fatális módszerekre van szükség. Még sohasem hallottam olyan esetet, hogy az átalányi lerovás ne segített volna.
— Hogyan tetszett mondani? — kérdezik az acélkák, de Trurl magyarázat helyett folytatja: — Egészen egyszerű a módszer, csak papírra, tintára, pecsétekre, űrlapokra, bélyegzőkre, ablakocskákra, kiskanálra és poharakra van szükség, mert a kávé már itt van, no meg egy kézbesítőre. És valami írószerszámra. Akad?
— Hogyne! — És nyomban hozzák.
Trurl leül és diktál a gépírónőnek: „Tudomásulvétel végett értesítjük, hogy a GRMB Bizottság 7 per 2 per KK per 405 ügyiratszámú rendelkezvényének hatálybalépésével ezen közigazgatási körzetben eszközölt tartózkodása a folyó év XVIII. hó 19. napján kelt 199 per 407 A számúszabályrendelet értelmében nemkívánatosnak minősíttetvén, a DVKF 67. sorszámú körlevele 1478 per 2 pontjában foglaltak szerinti lerendezés folyamatba tétetik. Jelen határozat alól fellebbezés eszközölhető a Bizottság Elnökségéhez címezve huszonnégy órán belül.”
Trurl néhány bélyegzőt és pecsétet ütött az iratra, beiktatta a Kézbesítőkönyvbe, megnyitotta a Nyugtatványozási Rovatot, és így szólt: — Vigye el azonnal a kézbesítő.
El is vitte, jó darabig nem tért vissza, aztán megérkezett.
— Átadtad? — kérdi Trurl.
— Átadtam.
— Hol az átvétel nyugtázása?
— Itt, ebben a rubrikában. És itt a fellebbezés is.
Trurl átveszi a fellebbezést, és anélkül hogy elolvasná, azonnal visszaküldi, csak előbb egész szélességében keresztben ráírja: „Szabályszerű mellékletek csatolásának elmulasztása miatt nem vétetik figyelembe.” És olvashatatlanul aláfirkantja.
— Most pedig munkára! — szól.
Leül és ír, az acélkák kíváncsian nézik, semmit sem értenek, mi ez itt és mi lesz.
— Hivatal — mondja Trurl. — És ugyancsak lesz, mert már el is kezdődött.
A kézbesítő egész nap ide-oda futkos, Trurl határozatokat küld ki, iktat, nyugtat, érvénytelenít, a gépírónő szorgalmasan kopog, és lassacskán egész hivatal keletkezik körülöttük, ügyintézők, aktakötegek, előadók, gemkapcsok, fekete könyökvédők, dossziék, iratrendezők, kávéfőzők, „Belépni tilos” és „Házon kívül vagyok” táblák, űrlapok, folyamodványok, hajnaltól napestig egyre több irkafirka, a gépírónő már eszeveszetten kopog, és minden tele van kávéval meg szeméttel. Aggódnak az acélkák, mert nem értenek semmit, Trurl pedig sorra küldi a felszólításokat és sürgetéseket, kézbesítésre, postázásra, portózásra, elismervény ellenében eszközlendő átvételre, vagy a legrémesebb módon: átalányi lerovásra; már személyi kontókat is nyitott, bennük csupa nulla — de azt mondja, ez csak egyelőre van így. Bizonyos idő múlva látni, hogy az izé már nem is olyan rémes, különösen felülrőclass="underline" istenuccse, hogy kisebb lett!
De igazán, szemlátomást zsugorodik! És kérdezik az acélkák Trurltól, hogy most mi lesz.
— Kéretik nem zavarni az ügyintézőt! — feleli. És bélyegez, aláír, csatol, mellékleteket számol, fellebbezéseket küld vissza, közben a kávéját issza, nyakkendőjét leveti, az ügyfelet kéreti, ebédszünet három óra, ne üljön rá a pókhálóra, öt példányban kitölteni, hét dossziét megtölteni, végrehajtási utasítás, megvesztegetési kísérlet, erről még hiányzik a tömbbizalmi pecsétje.És a gépírónő kopogtat: „Hivatkozással a 16 per B per 694 ügyiratszámú engedély bemutatásának elmulasztására az A.B.C.Gr. Km. Bizottság folyó év folyó hó folyó napi rendelkezése értelmében ezennel foganatosítjuk az ön Kir.
Ugat. Ásának haladéktalan folyamatba tételét a Puk. Kadj.
Meg. 27. paragrafus 6. cikkely értelmében az XYV hatóság joghatályos döntvénye alapján. Jelen határozat alól fellebbezés nem eszközölhető.”
Elküldi a kézbesítővel, aztán zsebre teszi az átvételi elismervényt.
Majd feláll, és kezdi sorra kidobálni a kozmoszba az íróasztalokat, pecséteket, iratrendezőket és a kávét. Csak a gépírónő marad.
— Jaj, mit tetszik csinálni? — kiabálják az acélkák, akik közben már egészen megszokták a dolgot. — Hogy szabad ilyet tenni?!
— Nyugalom, barátocskáim — feleli. — Inkább oda nézzetek!
És csakugyan, mire odapillantanak a potenciálhegyre — üres a helye, nincs ott senki, mintha soha nem is lett volna. De hát hová lett, hogyan tűnt el? Elmenekült szégyenében, mert már olyan picire ment össze, hogy a kézbesítő csak nagyítóval találta meg. Odafutnak, keresik a nyomát, de csak egy kissé nedves helyet találnak, valami odacsepegett, nem tudni, milyen alkalomból, azon kívül sehol semmi.
— Éppen így terveztem — szól Trurl. — Elég egyszerű volt az ügy, barátaim; mikor átvette az első végzést, és aláírta a kézbesítőkönyvet, máris elveszett. A Büro-Krá-Cia nevű csodagépet alkalmaztam; mert amíg a kozmosz kozmosz, senki sem állhat neki ellen.