— No jó, de miért kellett kidobálni az aktákat és kiönteni a kávét? — nyűgösködtek.
— Hogy benneteket is meg ne egyen a gép! — feleli Trurl. Maga mellé ülteti a csinos gépírónőt, s elrepül, barátságosan integetve — és mosolya ragyog, mint a csillag.
HATODIK UTAZÁS
avagy hogyan épített Trurl és Klapanciusz másodfajú démont az okleveles zsivány számára
„A Nagy Napok népeitől két karavánút visz délnek. Az első, a régebbi, a Négycsillagtól a Garázda felé vezet; az utóbbi nagyon álnok, változó fényű csillag, halványulóban az Ezüstfehérek Törpéjére hasonlít, így megtéveszti az utasokat és a Bakacsin Sivatagba csalogatja őket, ahonnét tíz közül csak egy karaván kerül ki épségben. A második, újabb utat a Mirábil birodalom nyitotta meg, miután rakétás rabszolgái hatmilliárd mérföld hosszú alagutat vágtak magán a Fehér Garázdán keresztül.
Az alagút északi bejáratát pedig így kell megtalálni: a Nagy Napok közül az utolsótól egyenesen a Pólus felé kell haladni, hét villamos miatyánknyi ideig. Aztán kicsit balra, míg feltűnik egy tűzfal, ez a Garázda oldala, és az alagút nyílása olyan rajta, mint fekete pont egy fehér tűztengerben. Akkor aztán nyílegyenesen lefelé kell tartani, bátran, mert nyolc hajó elfér egymás mellett az alagútban; és páratlan látvány nyílik meg az utas előtt a hajóablakon át.
Először a Hőzabálók Tűzesése következik, aztán az időjárás szerint váltakoznak a csodák; mikor a csillag belsejét egy-kétmilliárd mérfölddel arrább mágneses viharok kavargatják, olyankor látszanak a nagy tűzmagok, és a csillag izzó erei fehéren égő, alvadt vércsomókkal, ha közelebbi a vihar vagy hetedfokú tájfun dühöng, akkor remeg a boltozat, mintha fehér hőtészta akarna hullani róla, de ez csak látszat, mert repül és nem hullik, és ég, de nem éget, mivel az Erős Mezők gátjai sakkban tartják. Látszik, hogyan dagasztódik a protuberancia-tészta, a Pokolkáknak nevezett villámforrások pedig háborognak és zubognak; nem árt erősebben megragadni a kormánykereket, mert ilyenkor a legnagyobb kormányosi tudományra van szükség, és nem a térképet, hanem a nap zsigereit kell figyelni: ugyanis még senki sem látta kétszer egyformának ezt az utat. A Garázdába vágott alagút nem marad egy helyben, hanem állandóan hullámzik, tekereg és vonaglik, mint a viaskodó kígyó; ennélfogva tartsuk jól nyitva a szemünket, figyeljük a zuhogó tűzfalakat és a kinyúló tűznyelveket, ha pedig azt halljuk, hogy a hajó páncélja recseg a tűzkorbácsoktól és lángtarajoktól, saját gyorsaságunkon kívül semmiben se bízzunk. Mindazonáltal azt is figyelembe kell vennünk, hogy nem minden tűzhullám és az alagútnak nem minden rándulása jelent mindjárt csillagrengést vagy a fehér tűzóceánok áradását, tehát ezt jól eszébe vésve, a tapasztalt hajós nem kiabálja nyakra-főre: «A szivattyúkhoz!», nehogy aztán az öregebb rókáktól szégyenére azt kelljen hallgatnia, hogy egy csepp hűtőammóniákkal akarja a csillag örök fényét kioltani. Annak pedig, aki megkérdezi, mit kell hát csinálni, ha valódi csillagrengés rázza meg a bárkát, minden tapasztalt csillaghajós megmondja, hogy ilyenkor elegendő egy nagyot sóhajtani, mert hosszabb búcsúzkodásra úgy sincs idő a halál előtt, szemünket pedig nyugodtan tarthatjuk nyitva vagy csukva, ahogy tetszik, mivel a tűz úgyis kiégeti. De az ilyen katasztrófa nagyon ritka, mivel a Mirábil birodalom mérnökei szolid kapcsokkal erősítették meg a boltozatot; ezért tulajdonképpen bízvást ajánlható ez az út a csillagon keresztül, a Garázda hajladozó, fényes hidrogénfalai között. Joggal dicsekednek az építők, hogy aki bement az alagútba, majdnem bizonyosan ki is jön belőle; ám ugyanezt aligha mondhatnánk el a Bakacsin Sivatagról. Ugyanis az alagút legfeljebb századonként egyszer szakad be csillagrengés miatt, eltévedni viszont egyáltalán nem lehet benne, mivel csak ez az egyetlen út vezet a csillagon át. Ezzel szemben a sivatag feketébb az éjszakánál, mert a környékbeli csillagok fénye egyszerűen nem merészkedik oda. Annál nagyobb a lárma és csörömpölés, mert folyton összeverődnek a hajóroncsok, zörög az ócskavas: ez a sok hajó mind az álnok Garázda miatt tévesztette el az utat, és zuhant a feneketlen örvényekbe, hogy ott keringjen a galaxis utolsó fordulatáig, s a szilaj gravitáció rázza, mint a csörgőt. A Bakacsin Sivatagtól keletre van a síkospofájúak birodalma, nyugatra pedig a szemkezűek földje, délre viszont több út vezet a halálkatlanok között a kéklő Azúrföld derűsebb vidékére, majd azon át a tűzvirágos Murgundiába, a vasatlan csillagokból álló véres csillagképbe, amelyet Alcaron szekerének hívnak.
Maga a Sivatag, mint említettük, éppúgy tele van feketeséggel, mint a Garázda napalagútja fehérséggel. Nemcsak az örvények, a kavargó ködök és a szilaj meteorrajok okozzák a bajt; némelyek ugyanis azt mondják, hogy ismeretlen helyen, a legsötétebb sötétségben, a felfoghatatlan mélységben ősidők óta lesben ül egy bizonyos lény vagy nemlény, Névtelen nevezetű, mert aki egyszer találkozott vele, és megtudta valódi nevét, az többé semmit sem mondhat el másoknak, mivel rögtön meghal. Azt beszélik, a Névtelen foglalkozására nézve zsivány és boszorkánymester, saját kastélyában lakik, amely fekete gravitációból épült, a várárok örök tájfun, a várfal maga a nemlét, a tökéletes semmi, ablakai vakok, kapui süketek; a Névtelen a karavánokra leskelődik, s mikor elfogja a kincséhség és vérszomjúság, fekete port fúj az utat mutató napokra, így kioltja fényüket, és a vándorokat lecsalja a biztonságos útról, aztán kiront a nemlétből, lasszót vet áldozataira, és vára semmijébe hurcolja őket, vigyázva közben, hogy még a legkisebb rubintű se törjön össze, mert amilyen vérszomjas, éppolyan akkurátus. Aztán már csak a lerágott roncsok repülnek ki a palotából, és keringenek tovább a Sivatagban, nyomukban pedig sokáig röpködnek a hajók szegecsei, amelyeket a Névtelen Szörnyeteg kiköpköd, mint a szilvamagot. De mióta a rakétaraj rabszolgamunkája révén megnyílt az alagút a Garázdán keresztül, s a hajók mind ezt a fényes, biztonságos utat választják, azóta a Névtelennek nincs zsákmánya, és haragja hevével bevilágítja a Sivatag sötétségét, teste átfénylik a gravitáció fekete falán, mint rémes csontváz-báb, amely selyemgubójában sírian foszforeszkálva porlad. Nem egy bölcs azt állítja, hogy a Névtelen egyáltalán nincs, és nem is létezett soha; mondani ezt könnyű, sokkal nehezebb megbirkózni egy dolog képzetével, amelyre szó sincsen a langyos nyári csendben, a Bakacsin és Tűzforró Sivatagtól messze. Könyű nem hinni a rémben, nehezebb legyőzni őt és elkerülni mérhetetlen falánkságát. Nem nyelé el magát a murgundiai Kibernátort, nyolcvanfőnyi seregével, három hajójával együtt, hogy hírmondó sem maradt belőlük, a lerágott hajóbordákon kívül, melyeket Kis Szolária falu parasztgyerekei találtak meg, mert a ködár az ő partjaikra vetette ki őket? Nem falt-e fel számtalan más derék vitézt irgalom és könyörület nélkül? Legalább a halk villamos emlékezet adózzon tisztelettel a boldogtalanoknak, akiknek még sírjuk sincsen, ha már nem akad olyan bajnok, aki az ősi csillagtörvények szerint lovagi bosszút állna mind e gazságok elkövetőjén.”
Mindezeket Trurl egy öregségtől foszladozó, vén fóliánsban olvasta, amelyet véletlenül vásárolt holmi vándor kalmártól. Másnap elvitte Klapanciuszhoz, és felolvasta mindezeket a rendkívüli dolgokat elejétől végig, mert nagyon tetszettek neki.
Klapanciusz, mint a világegyetemet jól ismerő, mindenfajta napok és ködök világában járatos, bölcs mérnök, elmosolyodott, megcsóválta a fejét, és így szólt: — Remélem, egy szót sem hiszel ebből a meséből?