— Már miért ne hinnék? — botránkozott meg Trurl. Nézd csak, még egy jól sikerült rézmetszet is van itt: a Névtelent ábrázolja, amint éppen két napvitorlást eszeget a pincéibe rejtett kincsek között.
Különben is, talán nincs valóban alagút egy szupercsillagban, ha egy másikban is, nevezetesen a Beth-el-Geuzéban? Csak nem vagy olyan tudatlan a kozmográfiában, hogy ezt kétségbe vonnád?… — Ami a metszetet illeti, rajzolhatok neked rögtön egy olyan sárkányt, amelynek ezer napból áll mindegyik szeme, ha te a rajzot tekinted az igazság bizonyítékának — vágott vissza Klapanciusz. — Ami pedig az alagutat illeti, az először is csak kétmillió mérföld hosszú, szó sincs holmi milliárdokról, másodszor a hajózás az alagúton át a legkevésbé sem veszélyes, ezt magad is tudod, hiszen éppen elégszer repültél át rajta. Ez az úgynevezett Bakacsin Sivatag pedig egyszerűen a Meridia és Tetrarhida között keringő kozmikus szemét tíz négyzetkiloparszeken eloszló tömege; igaz, hogy ott sötét van, de csak a sok szeméttől. Nincs ott semmiféle Névtelen, hülyeség az egész! Ez még csak nem is valami becsületes régi mítosz, hanem egy sületlen elmében termett olcsó maszlag.
Trurl összeszorította a száját.
— Hagyjuk az alagutat — jegyezte meg. — Azt mondod, hogy biztonságos, mert én átrepültem rajta; ha te lettél volna ott, egészen másképp beszélnél. No de hagyjuk az alagutat, jobb lesz. Ami viszont a Sivatagot és a Névtelent illeti, nem szeretem, ha üres szavakkal próbálnak meggyőzni. Utazzunk oda, akkor majd meglátod — és felemelte a vastag fóliánst az asztalról —, mi igaz ebből, mi nem!
Klapanciusz mindenképpen le akarta beszélni a szándékáról, amikor azonban látta, hogy Trurl megint olyan makacs, mint rendszerint, és esze ágában sincs lemondani erről a különösen kezdődött utazásról, először kijelentette, hogy látni sem akarja többé barátját, de hamarosan maga is készülődni kezdett az útra, mert nem akarta, hogy barátja egyedül odavesszen — kettesben valahogy vidámabb dolog szembenézni a halállal.
Fölszerelkeztek hát ezzel-azzal, hiszen sivatagon át vezetett az útjuk (ha nem is lesz olyan festői, mint a könyv leírja), majd elindultak kipróbált hajójukon. Útközben itt-ott megálltak, hogy híreket halljanak a lakosságtól, különösen mikor elhagyták azt a vidéket, amelyről még pontos ismereteik voltak. Ám a bennszülöttektől nem sokat lehetett megtudni. Ők csak közvetlen környéküket tudták leírni, de arról, hogy mi van ott, ahol ők maguk sohasem jártak, nyilvánvaló képtelenségeket hordtak össze, ráadásul igen részletesen, és borzongva ugyan, de láthatólag nagy kedvteléssel. Klapanciusz az ilyen históriákat röviden korrotikusaknak nevezte, a szklerózis-korrózióra célozva, mely minden aggastyán elméjét megtámadja.
Mikor azonban vagy öt-hatmillió fényleheletnyire megközelítették a Bakacsin Sivatagot, holmi erőszakos óriásról kezdtek híreket hallani, akinek Dipló zsivány a neve; igaz, hogy a hírharangok közül soha senki nem látta, és azt sem tudták, mit jelent ez a különös „Dipló” név. Trurl arra gondolt, hogy talán a „dipólus” eltorzult formája, s a zsivány bipoláris, azaz kettős és ellentmondásos természetére utal, de Klapanciusz, mint kettőjük közül a megfontoltabbik, inkább tartózkodott a hipotézisektől. Ez a zsivány — így szóltak a hírek — módfelett kegyetlen és féktelen természetű, ami abban nyilvánul meg, hogy mikor áldozatait már mindenükből kifosztotta, szörnyű fukarságában nem elégszik meg a zsákmánnyal, hanem ráadásul még el is tángálja őket. Fontolgatta egy darabig a két mérnök, ne vigyenek-e magukkal lőfegyvert és kardot a fekete Sivatagba, de végül is úgy döntöttek, hogy a legjobb fegyver mérnökségben élesedett, széles látókörű és átfogó elméjük; úgy utaztak hát tovább, ahogyan voltak.Be kell ismerni, hogy a további út folyamán Trurl igen keserű csalódásokat élt át, mivel a csillagzó csillagfészkek, lángoló lángkapuk, puszta pusztaságok, meteorabroncsok és vándorló sziklák sokkal szebben voltak leírva a régi fóliánsban, mint amilyen látványt a valóságban nyújtottak. Csillag kevés volt a környéken, azok is egészen jelentéktelenek, viszont annál öregebbek; némelyik már alig pislákolt, mint a parázs a hamuban, olyiknak a felszíne már el is sötétedett, csak kérge repedésein világítottak ki vöröslő erek a ráncos salakból; tűzdzsungel vagy titokzatos örvény egyáltalán nem volt, senki nem is hallott ilyesmiről, az egész sivatagot inkább úgy ismerték, mint a lehető legunalmasabb, üres vidéket: meteor ugyan röpködött annyi, mint a nyű, de a lármás kavargásban több volt a szemét, mint a rendes mágneses magnetit vagy tektonikus tektit; ez érthető, mert innen már csak egy macskaugrás a déli galaktikus pólus, és a sötét áramlatok ide sodorják a port és szemetet a galaxis központi tájékairól. A szomszédos törzsek és népek nem is Bakacsin Sivatagnak nevezik ezt a vidéket, hanem egyszerűen szemétdombnak.
Trurl tehát, tőle telhetőleg leplezve csalódását Klapanciusz előtt, nehogy kaján megjegyzéseket kelljen hallania, a Sivatag felé irányította hajójukat. A páncélfalon rögtön sustorogni kezdett a homok, kopogni a mindenféle csillagszemét, és hamarosan olyan vastag réteggel borította be a hajó falát a napkitörések hulladéka, hogy a hajómosás gondolatára mindentől, de főleg az utazástól teljesen elment a kedvük.
A csillagok rég eltűntek a piszkos sötétségben, a hajó vaktában repült, majd egyszerre csak nagyot ugrott, minden készülék, hordó és műszer megcsörrent benne, s az utasok érezték, hogy valamerre sodródnak, mégpedig egyre gyorsabban; végül a hajó hirtelen, bár elég puhán megállt, ferdén, mintha valami égitestbe fúródott volna az orra. Az ablakhoz rohantak, de odakint teljes sötétség volt, hiába meregették a szemüket; s ekkor odakintről döngetni kezdték a hajó oldalát, hogy csak úgy remegtek a falak: egy ismeretlen, szörnyű erejű valaki akart erőszakkal behatolni. A két mérnök kezdett valahogy kevésbé bizakodni fegyvertelen eszében, de késő volt a bánat, hát hogy össze ne törjön a hajójuk, inkább maguk nyitották ki belülről az ajtót.
Néznek, néznek, és lám, egy óriási pofa jelenik meg az ajtóban, olyan hatalmas, hogy maga a gazdája semmiképpen sem férhet be; hallatlanul csúf ez a pofa, hosszában és keresztben tele nagy, dülledt szemekkel, orra, mint a fűrész, álla, mint a markológép; és meg se moccan, csak bámul be az ajtón, szemei mohón fürkészik a hajó belsejét, mindegyik szemcsoport másik sarkot figyel, olyan kifejezéssel, mintha azt becsülgetnék, kifizetődik-e mindez; még a mérnököknél sokkal butább valaki is megértette volna, mit jelent ez a nézelődés, mert nagyon ékesszóló volt.
— Na, mi van? — szólalt meg végre Trurl, akit idegesített ez a néma, szemérmetlen vizsgálódás. — Mit akarsz, te randa pofa?! Én Trurl mérnök vagyok, általános omnipotenciátor, ez pedig Klapanciusz barátom, ugyancsak jeles híresség. Turistaúton vagyunk a hajónkkal, tehát légy szíves, azonnal vidd innen a képedet, és vezess ki minket erről a sötét és biztosan koszos helyről, aztán irányítsál a rendes, tiszta űrbe, máskülönben panaszt teszünk, és téged apró vasárura szednek szét, te szemétkotró. Hallod, mit beszélek?!
De a pofa egy szót sem szól, csak tovább bámészkodik, és mintha számolna magában. A zsákmányt becsülgeti, vagy mi a fene? — Ide figyelj, te pocsék alak — ordítja feldühödve Trurl, noha Klapanciusz oldalba bökte, hogy mérsékelje magát —, nekünk nincsen se aranyunk, se ezüstünk, se más kincsünk, hát engedj el bennünket rögvest, és mindenekelőtt vidd innen az a nagy pofádat, mert hihetetlenül ronda. Te meg — fordul hátra Klapanciuszhoz — ne bökdöss, mert megvan a magamhoz való eszem, és tudom, kivel hogyan kell beszélni!