— Énnekem — szólal meg ekkor hirtelen a pofa, ezer tűzszemét Trurlra függesztve — nemcsak aranyra vagy ezüstre van szükségem, beszélni pedig finoman és tisztelettel kell velem, mert okleveles zsivány vagyok, művelt és nagyon ideges természetű. Különb fickók is jártak már itt nálam, mint ti vagytok, és megszelídítettem őket, ahogyan akartam, ti is megszelídültök majd, és mindent kifacsarok belőletek.
Nevem Mohó, minden irányban harminc rőf hosszú vagyok, és csakugyan kincseket rablok, de tudományos és korszerű módon, vagyis: becses titkokat gyűjtök, a tudomány kincseit, hiteles igazságokat, és általában mindenféle értékes információt. Most pedig gyerünk, ide vele, mert ha nem, akkor füttyentek! Ötig számolok: egy, kettő, három…
Számolt ötig, és mivel semmit sem adtak neki, valóban füttyentett, hogy majdnem megrepedt a fülük. Klapanciusz rájött, hogy a „Diplo”
név a diplomával függhet össze, amelyet nyilván valamelyik Bűnöző Akadémián szerzett az útonálló. Trurl betapasztotta fülét a kezével, mert Mohónak a füttye is méltó volt termetéhez.
— Nem kapsz semmit! — ordította, miközben Klapanciusz vattáért rohant. — És vidd innen a pofádat!
— Ha elviszem a pofámat, akkor a kezemet dugom be — felelte Mohó —, márpedig erős, súlyos és harapófogóban végződő kezem van, majd meglátjátok! Vigyázat, kezdem!
És csakugyan: a vatta, melyet Klapanciusz előszedett, már feleslegesnek bizonyult, mert a pofa eltűnt, helyette megjelent egy ormótlan, görcsös, lapátkörmű acélmancs, és rögtön turkálni kezdett, tördelve az asztalokat, szekrényeket és közfalakat, csak úgy csikorgott a vaslemez. Trurl és Klapanciusz az atommáglya mögé menekült a mancs elől, és valahányszor egy ujj hozzájuk közeledett, rácsaptak a piszkavassal. Végül is megdühödött az okleveles zsivány, megint a pofáját dugta be az ajtón, és így szólt: — Jót mondok nektek, tárgyaljatok velem, de rögtön, mert ha nem, akkor elteszlek titeket későbbre, a tartalékpincém legaljára, teleszórlak szeméttel, és köveket dobálok rátok, hogy meg se tudtok mozdulni, és megesz a rozsda; különbekkel is elbántam már, hát döntsetek, egykettő!
Trurl hallani sem akart az egyezkedésről, de Klapanciusz nem ellenezte, és megkérdezte, mit kíván tulajdonképpen a zsivány úr.
— Ez már beszéd! — vigyorgott az útonálló. — A tudás kincseit gyűjtöm, mert ez a kedvtelésem, tekintettel egyetemi végzettségemre és gyakorlatias szemléletemre, no meg arra, hogy a közönséges kincsekért, amilyenekre a faragatlan zsiványok ácsingóznak, erre mifelénk semmit sem lehet vásárolni; ezzel szemben a tudás oltja az ismeretszomjamat, hiszen, mint tudjuk, minden, ami csak létezik, információ. Információkat gyűjtök tehát évszázadok óta; nem mondom, elteszek éppen némi aranyat vagy drágakövet is, mert szépek, kedvesek a szemnek, ha kirakom őket a házamban, de csak mellesleg, ha éppen alkalom adódik. Figyelmeztetlek, hogy hamis igazságokért ütök, éppúgy, mint a hamis aranyért, mert kifinomult ízlésem van, és hiteles igazságokra vágyom!
— No, és milyen hiteles és becses információkat kívánsz? — kérdezi Klapanciusz.
— Mindenfajtát, csak igaz legyen — feleli amaz. — Minden információ kapóra jöhet valamilyen alkalomra. Kezdenek már megtelni a pincéim és éléskamráim, de még ugyanennyi elfér bennük. Mondjátok hát, amit tudtok, én meg felírom. Csak gyorsan!
— Szép kis ügy — súgja Klapanciusz Trurl fülébe —, ez egy évszázadig itt tarthat bennünket, mire mind elmondjuk neki, amit tudunk, hiszen óriási a mi bölcsességünk!
— Várj — súgja vissza Trurl —, most majd én tárgyalok vele. — És fennhangon így szóclass="underline" — No hát ide figyelj, okleveles zsivány: ami az aranyat illeti, van egy információnk, amely minden mással felér, mégpedig annak a receptje, hogy hogyan kell atomokból aranyat csinálni, kezdetnek, mondjuk például hidrogénatomokból, mert azokkal tele van a kozmosz.
Ha akarod, megkaphatod ezt a kitűnő receptet, aztán elengedsz bennünket. Áll az alku?
— Már egész ládám van tele ilyen receptekkel — feleli a pofa, bosszúsan forgatva mind az ezer szemét. — Egyik sem ér semmit. Többé nem hagyom átverni magam, minden receptet előbb kipróbálok.
— Miért ne? Kipróbálhatjuk. Fazekad van?
— Nincs.
— Nem baj, fazék nélkül is lehet, csak gyerünk — sürgeti Trurl. — A recept egyszerű: annyi hidrogénatom, amennyit egy aranyatom nyom, vagyis százkilencvenhét. A hidrogénatomokról először lehámozzuk az elektronokat, aztán összegyúrjuk a protonokat, addig dagasztjuk az atommagtésztát, amíg előtűnnek a mezonok, aztán az egészet körös-körül bekenjük elektronokkal, és kész a tiszta arany. Ide nézz!
Trurl fülön csípett néhány hidrogénatomot, lehántotta az elektronokat, buzgón gyúrta a protonokat, nem is látszottak az ujjai, olyan gyorsan jártak, szépen megdagasztotta a protontésztát, bekente elektronokkal, és máris a következő atomokhoz látott; nem telt bele öt perc, jókora színaranyrög volt a kezében, odaadta a pofának, az megharapta, bólintott, és így szólt: — Igen, ez valóban arany, csakhogy én nem tudok ilyen gyorsan bánni az atomokkal. Túl nagy vagyok.
— Sebaj, adunk neked hozzá egy kis konyhagépet! — kecsegteti Trurl. — Gondold csak el, így mindenből aranyat csinálhatsz, nemcsak hidrogénből, megadjuk a receptet a többi atomra is; az egész kozmoszból csupa aranyat csinálhatsz, ha egy kicsit igyekszel!
— Ha a kozmosz aranyból lenne, akkor az arany minden értékét elvesztené — feleli a praktikus gondolkodású Mohó. — Nem, a receptetek nem érdekel; azaz érdekelni érdekel, föl is írtam, de ez még semmi! A tudás kincseire vágyom.
— De mit akarsz tudni, hogy a ménkű csapna beléd?!
— Mindent!
Trurl Klapanciuszra néz, Klapanciusz Trurlra, s az utóbbi így szóclass="underline" — Ha leteszed a nagyesküt és a rendkívüli fogadalmat, hogy utána rögtön elengedsz bennünket, akkor megadjuk neked az információt az összinformációról, vagyis saját kezűleg készítünk neked egy Másodfajú Démont, amely mágikus, termodinamikus, antiklasszikus és statisztikus. Ez egy öreg hordóból, vagy akár egy köhintésből kivonja és átviszi neked az információt mindenről, ami csak volt, van, lesz és lehet. Nincs ennél a Démonnál hatalmasabb démon, mert ez Másodfajú. Hát gondold meg, hogy akarod-e, és nyilatkozz gyorsan.
Az okleveles zsivány bizalmatlan volt, nem fogadta el rögtön a feltételeket, de végül is letette a nagyesküt, azzal a fenntartással, hogy mielőtt foglyait elengedné, a démonnak be kell bizonyítania információs erejét. Trurl erre is ráállt.
— Na most figyelj, nagypofájú! — mondta. — Van idehaza levegőd? Mert levegő nélkül a démon nem működik.
— Azt hiszem, akad egy kicsi — dörmögte Mohó —, de nem egészen tiszta, csak amolyan maradék…
— Nem baj, akár dohos is lehet, az mindegy — nyugtatták meg a mérnökök. — Vezess bennünket oda, ahol a levegőt tartod, és ott mindent megmutatunk!
Mohó kiengedte őket a hajóból, elvéve onnét a pofáját, a mérnökök utána mentek, és ő házába vezette őket; lábai akár a tornyok, háta, mint a szakadék, és évszázadok óta nem mosdott, nem kenekedett, hát iszonyúan csikorog. Utána mennek a pincefolyosókra; minden tele van poros zsákokkal, papírkötegekkel, átkötözött csomagokkal — azokban tartja a kapzsi a rabolt információkat, és a legértékesebbek piros ceruzával vannak aláhúzva. A pince falán, rozsdás láncon óriási tárgymutató lóg. Felsorolja valamennyi tárgykört, ábécérendben. Trurl odapillant, továbbmegy — lépteik tompán visszhangoznak. Trurl és Klapanciusz fintorog, mert noha minden tele van a rablott drága információkkal, körös-körül csupa szemét és piszok a pince. Levegő van ugyan bőven, de teljesen dohos. Megállnak, és Trurl azt mondja: — No, most nyisd ki a füled, te okleveles zsivány! A levegő molekulákból áll, ezek szanaszét ugrálnak, minden köbmilliméterben másodpercenként milliárdszor összeütköznek, és éppen attól gáz az egész, hogy így ugrándoznak, szökdécselnek és összeütköznek.