Olyan jól elmagyarázta, hogy a zsarnoki uralkodásban régóta jártas király rögtön kapott a tanításon, és ott helyben, a mérnök szeme láttára, kiadott próbaképpen néhány rendeletet, megfelelően igazgatva a császári sasokkal és oroszlánokkal díszített vezérlő kallantyúkat.
A rendeletekkel bevezette a statáriumot, a kijárási tilalmat és a különleges adót; majd miután az apró államban letelt egy év, de a király és Trurl ideje szerint csak egy perc, legmagasabb uralkodói kegyét gyakorolta, vagyis egy vezérlőgomb megnyomásával visszavonta egyik népnyúzó rendeletét, enyhített az adón, és kegyeskedett feloldani a statáriumot — s a hála boldog zsivaja hallatszott ki a dobozból, mintha kis egerek cincognának, mikor a farkukat húzzák, a doboztető domború üvegén át pedig látszott, hogyan ujjong a nép a verőfényes, poros utcákon, a lustán kanyargó folyók mentén, melyek vizében bolyhos felhők tükröződnek, és hogyan dicséri uralkodójának nemes lelkét és páratlan kegyességét.
Kirúgtak, aki először sértődötten fogadta Trurl ajándékát, mondván, hogy ez az ország túl kicsi neki, és különben is gyerekjátékhoz hasonlít, most már, látván, milyen naggyá válik benne minden, amikor a vastag tetőüvegen át nézi, sőt homályosan talán azt is megérezvén, hogy a nagyságrend tulajdonképpen mindegy, hiszen az államügyeket nem méterrel vagy kilogrammal mérik, az érzések pedig egyformák, akár óriások, akár törpék élik át őket, végül is köszönetet mondott a mérnöknek, noha kissé savanyúan és feszengve. Alkalmasint legszívesebben elrendelte volna, hogy a palotaőrség verje bilincsbe Trurlt, és kínozza halálra, hiszen legjobb lett volna csírájában elfojtani minden olyasféle híresztelést, miszerint őfelsége, úgymond, holmi gyanús himpellértől; csavargó mesterembertől kapta ajándékba birodalmát. De Kirúgtakban volt annyi józanság, hogy belássa: erről kénytelen letenni, az arányok miatt — előbb hurcolhatnák börtönbe a bolhák a kutyát, mint a királyi hadsereg Trurlt. Még egyszer biccentett tehát, majd megragadta a jogart és az országalmát, némi fáradsággal fölemelte az országát tartalmazó dobozt, és becipelte szerény száműzötti viskójába. Aztán, míg feje fölött a bolygómorzsa forgásának ütemében váltakozva felragyogott és lenyugodott a nap, a király, akit alattvalói a legnagyobbnak tekintettek a világon, nagy élvezettel országolt, parancsolt, nyakaztatott, jutalmazott, és mindezzel szüntelenül tökéletes alattvalói hűségre és a trón imádatára buzdította pirinyó alattvalóit.
Trurl hazatért, és nagy büszkén elmesélte barátjának, milyen mérnöki remekkel egyeztette össze Kirúgtak monarchista törekvéseit volt alattvalóinak köztársaságpárti hajlamával. Klapanciusz azonban, csodák csodájára, egyáltalán nem dicsérte meg mestermunkájáért.
Ellenkezőleg, Trurl szemrehányást olvasott ki barátja szeméből.
— Jól értettelek? — dörmögte Klapanciusz. — Kiszolgáltattál egy egész társadalmat ennek a vérszomjas gazembernek, ennek a született rabszolgahajcsárnak, ennek a szadista szörnyetegnek? És még elmeséled, milyen ujjongó zsivajt váltott ki a népnyúzó rendeletek egy részének visszavonása?! Hogy tehettél ilyet?!
— Tréfálsz? — fakadt ki Trurl. — Hiszen az az egész ország elfér egy dobozban, összesen egy méter hosszú, hetven centi széles, hatvanöt magas. Csak modell az egész…
— Minek a modellje?
— Hogyhogy minek? Hát egy társadalomnak, százmilliószoros kicsinyítésben.
— És honnan tudod, hogy nem léteznek-e a miénknél százmilliószorta nagyobb társadalmak? Hátha a miénk is csak azoknak az óriásoknak a modellje? És egyáltalán, mit számít a méret? Abban a dobozban, illetve országban talán nem hónapokig tart az utazás a fővárostól a határig: a lakosok számára? Talán nem szenvednek, nem dolgoznak arcuk verítékével, nem halnak meg?
— No de öregem, hiszen tudod, hogy mindezek a folyamatok azért játszódnak le, mert beprogramoztam őket, tehát nem valóságosan mennek végbe…
— Mi az, hogy nem valóságosan? Azt akarod mondani, hogy a doboz üres, és minden fáklyásmenet, kínvallatás, kivégzés csak illúzió? Érzéki csalódás?
— Nem csalódás annyiban, hogy igazán végbemegy, de csak bizonyos mikroszkopikus jelenségek gyanánt, amelyekre az atomrajokat kényszerítettem — magyarázkodott Trurl. — Mindenesetre az ottani születés, szerelem, hősiesség vagy árulás csupán parányi elektronok körtánca az űrben, az én programozó művészetem pontossága jóvoltából, amely…
— Elég az öndicséretből! — szakította félbe Klapanciusz. — Azt mondod, hogy ezek önszervező folyamatok?
— Hát persze!
— És parányi elektronfelhők között mennek végbe?
— Tudod nagyon jól! — És a hajnalok, napnyugták és véres harcok létrejötte pusztán a lényeges változók kölcsönhatásának következménye?
— Pontosan így van.
— No és mi magunk, ha fizikai és kauzális szempontból vizsgáljuk, vajon nem az elektronok táncának felhői vagyunk? Nem az űrbe szerelt pozitív és negatív töltések? A mi létünk talán nem részecskeütközések következménye, noha mi magunk az elektronok bakugrásait úgy érzékeljük, mint szorongást, vágyat vagy gondolkodást? Hát mi egyéb történik a fejedben, mikor álmodozol, mint kapcsolások bináris algebrája és az elektronok szakadatlan tánca?
— No de Klapanciusz! Azonosítanád a mi életünket az üvegdobozba zárt játék ország életével?! — méltatlankodott Trurl. — Na hallod, ez már túlzás! Hiszen én csak államszimulátort építettem, tökéletes kibernetikai modellt, semmi többet!
— Hát nem érted, Trurl? A tökéletesség a mi átkunk, amely minden alkotásunkra ránehezedik, mert kiszámíthatatlanná teszi a következményeket! — mondotta nyomatékosan Klapanciusz. — Ha egy tökéletlen utánzó kínozni vágyna valakit, és csinálna magának holmi formátlan fatönköt vagy viaszbábut, amely külsőleg valamelyest hasonlít egy értelmes lényre, azon nyugodtan kitölthetné szadista hajlamát, és kész! De gondold meg, barátom, mi történik a tökéletesedés folyamán! Gondolj a következő szobrászra, aki már gramofont szerel a bábu hasába, hogy teremtménye jajgasson a korbácsütések alatt; gondolj a következő bábura, amely bábuból már homeosztáttá válik, gondold el a könnyező, vérző bábut, és végül azt a bábut, amely retteg a haláltól, bár ugyanakkor vágyik is a nemlét nyugalmára, hogy szabaduljon kínjaitól! Hát nem látod, hogy a szimuláció tökéletessége folytán a látszat valósággá válik, a színlelés igazsággá? Kiszolgáltattad egy vérszomjas zsarnoknak a szenvedésre képes lények egész tömegét, tehát gyalázatos bűnt követtél el…