— Mindez csak szófacsarás! — szakította félbe hevesen Trurl.
Barátjának szavai elevenébe vágtak, de persze csak annál dühösebben ágált. — Az elektronok nemcsak a mi fejünkben ugrálnak, hanem a gramofonlemezben is. Ennek a ténynek az általánosságából semmi olyan nem következik, ami feljogosítana efféle hiposztazált analógiákra! A kegyetlen Kirúgtak alattvalói valóban vesztőhelyre mennek, sírnak, harcolnak, szeretnek, mert így határoztam meg a paramétereket, de hogy éreznek-e közben valamit, azt nem tudjuk, Klapanciusz, mert arról a fejükben ugráló elektronok nem árulnak el semmit!
— Ha szétverném a te fejedet, abban sem látnék egyebet, mint elektronokat — felelte higgadtan Klapanciusz. — Úgy teszel, mintha nem értenéd, amit mondok, pedig jól tudom, hogy nem vagy ilyen buta!
A gramofonlemeztől nem kérdezel semmit, a lemez nem fog irgalomért könyörögni, sem térdre esni! Azt mondod, nem lehet tudni, vajon csak azért jajgatnak-e a korbácsütések alatt, mert így meg úgy ugrálnak bennük az elektronok, tehát olyanformán, mint ahogy a kocsikerék a kenetlenségtől nyikorog, vagy csakugyan fájdalmat éreznek, és ezért ordítanak? No de hol itt a különbség? Hiszen a szenvedő nem az, aki kezedbe adja a szenvedését, hogy megtapogasd és mérlegre tehesd, hanem az, aki úgy viselkedik, mint aki szenved. Bizonyítsd be nekem, hogy ők n e m éreznek semmit, hogy n e m gondolkodnak, n e m annak tudatában levő lények, hogy a nemlét két szakadéka közé zárva élnek, a születés előtti és a halál utáni nemlét közötti résben, ezt bizonyítsd be nekem, akkor nem szidlak tovább! Bizonyítsd be tüstént, hogy csak s z i m u l á l t a d a szenvedést, de nem t e r e m t e t t e d!
— Tudod, hogy ez lehetetlen — válaszolta Trurl halkan. — Hiszen mikor a szerszámokat kézbe vettem, mikor a doboz még üres volt, már akkor előre kellett látnom mindezt. Kirúgtak országának tervezésénél ügyelnem kellett, nehogy a királyban az a benyomás támadjon, hogy bábokat kapott igazi alattvalók helyett. Nem tehettem másképp, értsd meg! Hiszen minden, ami megingatja a teljes valószerűség illúzióját, megsemmisítette volna az uralkodás komolyságát is, gépi játékszerré tette volna az egészet…
— Értem én, nagyon jól értem! — kiáltotta Klapanciusz. — Szándékod tiszteletre méltó volt; te csupán az igazihoz minél hasonlóbb államot akartál szerkeszteni, olyan hasonlót, hogy meg se lehessen különböztetni, és döbbenettel hallom, hogy sikerült is! Hazatérésed óta csak órák teltek el, de azok számára, akik ott élnek a dobozba zárva, egész évszázadok. Hány lénynek kellett már elpusztulnia, hogy a gőgös Kirúgtak tovább pöffeszkedhessen, mint egy varangyos béka?
Trurl erre már nem tudott mit felelni. Csendesen elindult a hajója felé, és látta, hogy barátja követi. Az űrcsónak villámgyorsan az égbe röppent, Trurl beirányította a hajó orrát két nagy tűzcsomó közé, s némán támaszkodott a kormányhoz, míg Klapanciusz meg nem szólalt: — Javíthatatlan vagy. Mindig előbb cselekszel, azután gondolkodol.
Mit akarsz most csinálni, ha odaérkeztünk?
— Visszaveszem tőle az országot.
— És mit csinálsz vele?
— Hát megsemmisítem! — kiáltotta volna Trurl, de torkán akadt a szó.
Nem tudott felelni, végül is azt mormolta: — Választásokat rendezek. Válasszanak maguknak igazságos kormányférfiakat.
— Hűbéreseknek és jobbágyoknak programoztad őket. Mit akarsz most a választásokkal? Mit változtatnának a sorsukon? Előbb az állam egész struktúráját kellene szétszerelned, és minden kapcsolást újra összekötnöd…
— De hát hol végződik a struktúra megváltoztatása, és hol kezdődik az elmék átalakítása?! — tört ki Trurl. Klapanciusz nem válaszolt, és komoran hallgatva repültek, amíg meg nem pillantották Kirúgtak bolygóját. Leszállás előtt néhányszor körülrepülték, és meglepő látvány tárult szemük elé.
A bolygót az értelmes tevékenység számtalan jele borította. Parányi hidacskák íveltek a cérnavékony, csobogó erek fölött, a csillagokat tükröző tócsák háta tele volt hajókkal. A bolygómorzsa sötét éjszakai féltekéjén települések fényei sziporkáztak, a nappali féltekén pedig jól látszottak a városok, bár magukat a lakosokat a legerősebb távcsővel sem tudták felfedezni, olyan picikék voltak. Kirúgtak királynak pedig híre-hamva sem volt, mintha a föld nyelte volna el. — Eltűnt… — suttogta ámulva Trurl. — Mit csináltak vele?
Sikerült szétfeszíteniük a doboz falát, és elfoglalták az egész minibolygót…
— Oda nézz! — kiáltott fel Klapanciusz, és egy aprócska gombafelhőre mutatott, amely lassan szétfoszlott a légkörben, nem volt nagyobb egy stoppolófánál. — Már ismerik az atomenergiát… És ott messzebb, látod azt az üvegépítményt? A doboz maradványai! Valami templomfélét építettek belőle…
— Nem értem. Hiszen ez csak modell volt. Csak folyamat nagyszámú paraméterrel, monarchisztikusra programozva, visszacsatolásos szimulátor, variábilis multisztát… — dadogta ámulva és megdöbbenve Trurl.
— Igen. De elkövetted a megbocsáthatatlan hibát, hogy túlságosan tökéletes volt a szimuláció. Nem akartál pusztán óraszerkezetet építeni, és így akaratlanul, merő gondosságból, azt építetted meg, ami lehetséges és szükségszerű, és ami a mechanizmus ellentéte…
— Ne mondd végig! — kiáltotta Trurl. És néztek, néztek lefelé, míg egyszer csak valami nekiütközött a hajójuknak, szerencsére csak súrolta őket: odapillantottak, és jól látták azt a tárgyat, mivel fénycsík húzódott utána. Űrhajó volt, vagy talán csak mesterséges hold, de meglepően hasonlított az egyik acélcsizmához, amelyet a zsarnok Kirúgtak viselt hajdanában. És amikor feljebb tekintettek, magasan a bolygócska fölött megláttak egy fénylő égitestet, amely korábban nem volt ott; és megismerték jéghideg, kerek felületén Kirúgtak acélvonásait, akiből ily módon lett a mikromini nép bolygójának holdja.
ZSENIALON KIRÁLY HÁROM MESÉLŐGÉPE
Egy napon megjelent Trurlnál egy idegen, akin, mihelyt kiszállt fotongyaloghintójából, rögtön látszott, hogy messziről jött magas személyiség, ott ugyanis, ahol másoknak kezük van, ő csak egy illatos zafírkövet hordott, ahol másoknak lábuk van, rajta szivárványos fény kavargott, fej helyett csupán egy pompás kalpagot viselt, beszélni pedig a belsejéből beszélt, ugyanis fényesre csiszolt felületű, eszményien sima gömb volt, deréktájban díszes plazmazsinórral övezve.
Miután köszöntötte Trurlt, közölte, hogy ő tulajdonképpen kettő, nevezetesen a felső és alsó félgömb; az előbbinek a neve Szinkronizin, az utóbbié Szinkrofazin. Trurl egészen fellelkesült ezen a remek szerkezeti megoldáson, amilyet értelmes lénynél még sohasem látott. Rögtön ki is jelentette, hogy még sohasem volt szerencséje ilyen gondosan kidolgozott, tökéletesen csiszolt és magasfényű személyhez. A jövevény udvariasan viszonozta a bókot, dicsérve Trurl felépítését, majd e kölcsönös szívélyességek után elárulta, mi szél hozta errefelé: mint a nagy Zsenialon király barátja és hű szolgája, azért jött, hogy három mesélőgépet rendeljen Trurlnál.
— Az én uram és királyom — magyarázta — már régóta nem uralkodik és nem királykodik. Ilyen kettős lemondásra késztette ugyanis a világi ügyek mélyreható megismeréséből fakadó bölcsesség. Elhagyva fémes királyságát, egy szellős, száraz barlangba költözött, hogy az elmélkedésnek szentelje magát. Néhanapján azonban erőt vesz rajta a szomorúság vagy az önvád, és ilyenkor csakis egészen rendkívüli történetekre vágyik. Ám azok, akik hívek maradtak hozzá, mikor lemondott a trónról, már régen elmondtak neki minden történetet, amit ismertek. Így hát, nem látván más megoldást, azt szeretnénk, mérnök uram, ha elmés gépeiddel segítenél eloszlatni a király borús kedvét.