— Építhetek ilyen gépet — bólintott Trurl. — De miért akartok mindjárt hármat?
— Azt szeretnénk — felelte Szinkrofazin, hol erre, hol arra az oldalára gördülve —, hogy az első gép kalandos, de szívderítő meséket mondjon, a második csavaros és mulatságos históriákat, a harmadik pedig mély és megindító történeteket adjon elő.
— Tehát az első felfrissítse az elmét, a második mulattasson, a harmadik pedig az okulást szolgálja? — mondotta Trurl. — Értem. Most rögtön vagy csak később beszélünk a fizetségről?
— Ha megépíted a gépeket, dörzsöld meg ezt a gyűrűt — felelte a jövevény —, akkor megjelenik ez a gyaloghintó; beülsz a gépeiddel együtt, és elröpülsz Zsenialon király barlangjába. Ott majd előadhatod a kívánságaidat, és ő a lehetőségekhez képest biztosan teljesíti.
Ezután meghajolt, átadta Trurlnak a gyűrűt, és vakítóan csillogva visszagurult a gyaloghintóba; fehér fényfelhő vette körül, néma villám villant, és Trurl egyedül maradt háza előtt, kezében a gyűrűvel, és nem valami elégedetten a történtekkel.
— „A lehetőségekhez képest” — zsörtölődött, miközben visszament műhelyébe. — De rühellem az ilyesmit! Tudjuk, mi sül ki ebbőclass="underline" mihelyt a számla kiegyenlítésére kerül a sor, vége a cifra bókoknak meg a hajlongásnak, és kezdődik a huzakodás, alkudozás, veszekedés…
A kezében csillogó gyűrű ekkor megrezzent, és így szólt: — „A lehetőségekhez képest” csak annyit jelent, hogy Zsenialon király, mivel lemondott trónjáról, nem túlságosan gazdag; de úgy fordult hozzád, mérnök úr, mint bölcs a bölcshöz; és talán nem is tévedett, mert úgy látom, nem csodálkozol, hogy egy gyűrű beszélni kezd; ne csodálkozz tehát a király szegénységén sem, és légy nyugodt, mert busás jutalmat fogsz kapni, ha talán nem is aranyban. De nem minden éhséget csillapít az arany.
— Hagyjuk a kincstári szöveget, gyűrű — morogta Trurl. — Bölcs ide, bölcs oda, a gépépítéshez szükséges atomok, ionok meg egyéb kincsek fene sokba kerülnek, a villanyszámláról már nem is beszélve. Jobban szeretem a tiszta ügyleteket, szerződéssel, pecsétekkel, aláírásokkal. Nem vagyok kapzsi, de kedvelem az aranyat, különösen nagyobb mennyiségben, és ezt nyíltan be is vallom! Aranyos fénye, csillogása, súlya kedves a szívemnek. Ha kiszórok egy-két zsák csengő dukátot a padlóra, és elgyönyörködöm bennük, fölmelegszik a lelkem, mintha egy napocska sütne benne. Szeretem az aranyat, no! — kiáltott fel, mert saját szavai kissé felajzották.
— De minek neked az arany, amit mások hoznak? Nem csinálhatnál magadnak, amennyit csak akarsz? csillogott a gyűrű csodálkozásában.
— Nem tudom, mennyire bölcs a te Zsenialon királyod — felelte Trurl —, de azt már látom, hogy te nagyon balga egy gyűrű vagy! Még hogy én csináljak aranyat magamnak! Hallottak már ilyet?! Hát abból él a cipész, hogy cipőt készít magának? Hát magának főz a szakács, magát öli le a katona? Na és az önköltség, arról még nem hallottál?
Egyébként, ha tudni akarod, nemcsak aranyat pengetni szeretek, hanem zsémbelődni is. No, de most már csönd legyen, mert munkához kell látnom.
Elrakta a gyűrűt egy öreg bádogdobozba, majd sürgölődni kezdett a műhelyében. Három napig építette a három gépet, ki sem lépve a házából, majd rátért a formatervezésre; az egyszerű, funkcionális idomokat kedvelte. Különféle fedőlapokat próbált ki, a gyűrű pedig folyton kritizálta a dobozából, amíg Trurl rá nem csapta a födelet, mert zavarták a kotnyeles megjegyzések.
Végül szépen belakkozta a gépeket — az elsőt fehérre, a másodikat égszínkékre, a harmadikat feketére —, majd megdörzsölte a gyűrűt, tüstént megjelent a gyaloghintó, berakodott, maga is beült a gépek mellé, és várta, hogy mi lesz. Egy villanás, egy szisszenés, porfelhő támadt, és mikor a por elült, Trurl a gyaloghintó ablakán kinézve fehér homokkal felhintett, tágas barlangban találta magát. Először néhány fapadot pillantott meg, amelyek könyvek és fóliánsok alatt roskadoztak, aztán egész sor fényesen csillogó gömböt. Egyikükben felismerte az idegent, aki a gépeket rendelte nála; a középsőben pedig, aki nagyobb volt a többinél és az öregségtől kissé már ráncos, a királyt sejtette. Kiszállt hát, és meghajolt. A király szívélyesen köszöntötte, majd így szólt: — A bölcsességnek két fajtája van: az egyik lehetővé teszi a tevékenységet, a másik visszatart tőle. Nem gondolod, jeles Trurlom, hogy az utóbbi a nagyobb? Hiszen csak a rendkívül éles elme láthatja előre tetteinek távoli következményeit, melyek problematikussá teszik az őket előidéző cselekvést. Ezért a tökéletesség a cselekvés beszüntetésében nyilvánul meg, és a bölcsesség abban különbözik az értelemtől, hogy képes ilyen megkülönböztetésre…
— Már megbocsásson, felség — válaszolta Trurl —, de szavait kétféleképpen lehet értelmezni. Egyfelől finom célzásnak, amely leszállítja munkám értékét, lekicsinyelvén ama tevékenységemet, mellyel a gyaloghintóban fekvő három gépet megépítettem. Ez az értelmezés számomra sajnálatos lenne, mivel arra utalna, hogy az elhangzott szavakat a gyér fizetési hajlandóság súgta.
A másik értelmezés szerint egyszerűen a tétlenség elméletét fejtetted ki, amely viszont belsőleg ellentmondásos. Ahhoz, hogy az ember tétlenkedhessék, először cselekednie kell; aki azért nem forgatja ki sarkukból a hegyeket, mert képtelen rá, de közben azt hangoztatja, hogy a fene nagy bölcsesség készteti a tétlenségre, csupán nevetségessé válik olcsó álfilozófiájával. A tétlenség biztos, és csak ennyi jót lehet mondani róla. A tevékenység bizonytalan, és ebben van a szépsége; de ha felségedet érdeklik a kérdés további részletei, építhetek egy megfelelő vitatkozógépet.
— A fizetés ügyét halasszuk e kedves találkozás végére — szólt a király, aprókat gurulva a titkos derültségtől, melyet Trurl szónoklata keltett benne. — Most azonban, mérnököm, hadd lássalak vendégül. Szíveskedj helyet foglalni szerény asztalunknál, ezen a padon, hű barátaim között és ha van nedved, mesélj valamit tevékenységeidről vagy tétlenségeidről.
— Engedelmeddel, királyom — felelte Trurl —, attól tartok, hogy nem vagyok elég ékesszóló. Tökéletesen helyettesít azonban három gépem, amelyeket magammal hoztam; így legalább mindjárt kipróbáljuk őket.
— Legyen hát! — szólott a király.
Valamennyien leültek, kíváncsiságot és a rendkívüli történetek reményét kifejező testtartásban, Trurl pedig kiemelte a gyaloghintóból a fehérre lakkozott gépet, megnyomott rajta egy gombot, és letelepedett Zsenialon király jobbján. Az első gép pedig így szólt: — Ha nem ismeritek a híres-nevezetes történetet a tömkelegekről, királyukról, Mandarionról, az ő Tökéletes tanácsosáról, valamint Trurl mérnökről, aki e tanácsost először megépítette, majd elpusztította, akkor figyeljetek!
A tömkelegek birodalma arról nevezetes, hogy alattvalói rengetegen vannak. Egy napon Trurl mérnök, aki a sáfránysárga Delira csillagkép vidékén barangolva kissé letért az útról, megpillantott egy bolygót, amely mindenestül mozogni látszott; lejjebb szállva észrevette, hogy csak a bolygó felszínét borító tömeg hullámzik. Nagy nehezen talált néhány négyzetméter viszonylag üres talajt, és leszállt. A bennszülöttek nyomban odaszaladtak, körülfogták, és hangoztatni kezdték, hogy milyen sokan vannak; mivel azonban mind egyszerre és öszszevissza kiabáltak, sokáig nem értette meg, miről van szó. Mikor végre megértette, azt kérdezte: — Hát igazán olyan sokan vagytok’?