— Igazán!! — harsogták roppant büszkén. — Megszámlálhatatlanok vagyunk!
A többiek így tódították: — Annyian vagyunk, mint vízcsepp a tengerben!
— Mint csillag az égen!
— Mint a homokszemek! Mint az atomok!!
— No jó — mondta Trurl. — És mi van akkor, ha ilyen sokan vagytok?
Állandóan számoljátok magatokat, és ebben telik kedvetek?
— Műveletlen idegen — felelték —, tudd meg, hogy ha toppantunk a lábunkkal, megremegnek a hegyek, ha fújunk, orkán kerekedik, és fákat csavar ki, ha pedig mindannyian leülünk, senki sem bírja kezét-lábát mozdítani!!
— És mire jó az, ha remegnek a hegyek, orkán tépi ki a fákat, és senki sem bírja kezét-lábát mozdítani? — kérdezte Trurl. — Hát nem jobb, ha a hegyek nyugodtan álldogálnak, a szél nem fúj, és mindenki úgy mozog, ahogyan akar?
Nagyon felháborodtak a tömkelegek, hogy így semmibe veszi hatalmas számukat és számbéli hatalmukat; ezért toppantottak, fújtak és leültek, hogy bebizonyítsák, milyen sokan vannak, és mi következik ebből. A földrengés a fák felét derékba törte, a fák az alattuk állókat összeroppantották, a fújás támasztotta szél kidöntötte a maradék fákat, újabb hétszázezer lakos morzsolódott össze, az életben maradottak pedig sem kezüket, sem lábukat nem bírták mozdítani.
— Te jó isten! — szörnyedt el Trurl, beszorulva, mint egy szardínia.
— Micsoda szerencsétlenség!
Mint kiderült, e szavakkal még jobban megsértette őket.
— Tudatlan idegen! — kiáltották. — Ugyan mit számít pár százezer egyed elvesztése a tömkelegeknek, akik megszámlálhatatlanok?! Ami észrevehetetlen, azt egyáltalán nem lehet veszteségnek nevezni; csak megmutattuk neked, milyen hatalmasan tudunk dobbantani, fújni és leülni. Hát még ha nagyobb tettekre szánnánk el magunkat!
— Jó, jó — felelte Trurl —, ne higgyétek, hogy nem értem, miről van szó. Mindaz, ami nagy és számos, meglehetősen általános tiszteletet ébreszt. Például az avas gázt, amely egy öreg hordó fenekén álmosan kering, nem tiszteli senki, de ha annyi van belőle, hogy egy galaktikus ködfelhőre futja, mindjárt hasra esnek előtte. Pedig ugyanaz a közönséges, avas gáz, csak éppen nagyon sok van belőle.
— Nem tetszik nekünk, amit karattyolsz! — förmedtek rá. — Nem szívesen hallunk holmi avas gázról!
Trurl körülnézett, nem jön-e a rendőrség, de a nagy zsúfoltságtól a rendőrök nem fértek oda.
— Kedves tömkelegek — mondta —, engedjétek meg, hogy eltávozzam országotokból, mivel nem osztozom abban a hitetekben, hogy a nagy szám önmagában is nagyszerű, akkor is, ha semmi egyéb nincs mögötte, mint a puszta szám.
A tömkelegek összenéztek, majd csettintettek az ujjukkal. Ettől akkora robbanás támadt, hogy Trurl a levegőbe repült. Sokáig bukfencezett a magasban, majd egyenesen talpra pottyant, és a királyi palota kertjében találta magát. Éppen közeledett Legnagyobb Mandarion, a tömkelegek királya; már jó ideje figyelte Trurl röptét és lepottyanását, most pedig megszólította: — Úgy hallom, idegen, nem adóztál kellő tisztelettel megszámlálhatatlan népemnek. Ezt agyad sötétségének tulajdonítom. De, bár a magasabb dolgokat képtelen nagy felfogni, állítólag bizonyos ügyességet tanúsítasz az alsóbbrendű ügyekben, és ez éppen kapóra jön, mivel Tökéletes Tanácsosra van szükségem. Te majd megépíted!
— Mit tudjon a tanácsos, és mit kapok, ha megépítem? — érdeklődött Trurl, miközben leverte magáról a port és homokot. — Tudjon mindent, vagyis: válaszoljon minden kérdésre, oldjon meg minden problémát, adja a legjobb tanácsot, egyszóval, állítsa szolgálatomba a legmagasabb bölcsességet. Ha megépíted, adok neked százezret vagy kétszázezret alattvalóimbóclass="underline" lehet egy-két ezerrel több is, ezen nem fogunk összeveszni.
„Úgy látszik, az értelmes lények szerfölött nagy száma igen veszélyes, mert a homokhoz teszi őket hasonlatossá; ez a király könnyebben megválik alattvalóinak egész seregétől, mint én egy viselt bocskortól!” — gondolta Trurl, és így szólt: — Uram, az én házam kicsiny, nem tudom, mit kezdenék százezer rabszolgával.
— Együgyű idegen, vannak szakembereim, akik majd megmagyarázzák neked; a rabszolgahad számtalan dologra használható. Különféle színű ruhákba lehet őket öltöztetni, hogy egy nagy téren mozaik formájában felálljanak, vagy az alkalomnak megfelelő, tanulságos, élő feliratokat alkossanak; csomóba lehet kötni őket és labdázni velük, vagy ötezerből kalapácsfejet csinálni, háromezerből hozzá nyelet, és szétverni velük egy kősziklát, vagy kidönteni egy erdőt; kötelet és indát lehet fonni belőlük, vagy bohókás nyakláncot csinálni: a legalsók, akik a lánc végén az űr fölött lógnak, tréfás mozdulataikkal, tekergőzésükkel és visításukkal gyönyörködtetik a szemet és a szívet. Állíts egyszer fél lábra tízezer ifjú rabszolganőt, és parancsold meg, hogy jobb kezükkel nyolcasokat írjanak le, bal kezük ujjaival pedig csettintsenek: soha többé nem mondasz le erről a bájos látványról, nekem elhiheted!
— Uram! — felelte Trurl. — Az erdőket és kősziklákat gépekkel győzöm le, ami pedig a feliratokat és mozaikokat illeti, nem szokásom olyan lényekből csinálni őket, akiknek talán más tevékenységhez lenne kedvük.
— Vakmerő idegen — horkant fel a király —, mit kívánsz hát a Tanácsosért?
— Száz zsák aranyat, király!
Mandarion sajnálta az aranyat, de igen ravasz, titkos gondolata támadt. Ezért így szólt: — Legyen kívánságod szerint.
— Igyekszem teljesíteni felséged óhaját — mondta Trurl, és visszavonult a palota bástyájába, ahol Mandarion műhelyt utalt ki számára. Nemsokára kihallatszott, amint szuszog a fújtató, csattog a kalapács, csikorog a fűrész. A király meglesette kémeivel, mit művel a mérnök; csodálkoztak a kémek, mert Trurl nem tanácsost épített, hanem sok különféle szerszámkészítő, lakatos és villanyszerelő gépet; aztán leült, hosszú papírszalagot kezdett egy szöggel lyukasztgatni, elkészítette a tanácsos programját, majd sétálni ment, míg a gépek késő éjszakáig serénykedtek a bástyában, reggelre pedig elkészült a tanácsos. Dél felé Trurl bevezetett a trónterembe egy jókora, két lábon járó bábut, egyetlen kicsi kézzel, és bemutatta a királynak: ez a Tökéletes Tanácsos.
— No, majd meglátjuk, mit ér — gyanakodott Mandarion. Megparancsolta, hogy szórják fel a márványpadlót sáfránnyal és fahéjjal, mert a tanácsos a forró vas erős szagát árasztotta, sőt helyenként még izzott is egy kicsit, hiszen az imént vették ki a kemencéből. — Elmehetsz — intett a király Trurlnak —, estére gyere vissza, és akkor majd elszámolunk.
Trurl elkocogott, azon tűnődve, hogy Mandarion szavai nem sok bőkezűséget ígértek, sőt talán holmi fondorlat is rejlik mögöttük.
Nagyon örült, hogy a tanácsos mindentudását egy apró, de lényeges fenntartással korlátozta a programban: nevezetesen azzal, hogy bármi legyen is a parancs, alkotójának vesztét a gép soha ne okozza.
A király, kettesben maradva a tanácsossal, így szólt: — Nos, ki vagy, és mit tudsz?
— Én felséged Tökéletes Tanácsosa vagyok — felelte a gép tompa hordóhangon —, és a legtökéletesebb tanácsokat tudom adni.
— Jól van — dörmögte a király. — Kinek tartozol hűséggel és engedelmességgel, nekem vagy az építődnek?