— Te gazember! — förmed rá a király. — Mit merészelsz? Micsoda disznóság ez?! Másnak legyek az ágya, ne én feküdjek benne, te korcs?!
Megijedt Cselemér a király dühétől, és alázatosan kérte, hogy kegyeskedjék a király egy másik álmot kipróbálni. Addig mentegetőzött és magyarázkodott, míg Csavar végül is megbékélt, fogta a dugót, és bekapcsolódott az „Édes enyelgés a gyöngéd Polipka nyolc karjában”
című álomba. Körülnéz, bámészkodókat lát maga körül egy nagy téren, fényes menet halad arra csupa selyemben, bársonyban, felhúzható elefántokkal, muszlinfüggönyökkel, ébenfa gyaloghintókkal; középen aranykápolnához hasonlatos hordszék, benne nyolcrétű függöny mögött angyali szép fehérszemély, fényes ábrázatú, galaktikus pillantású, olyan nagyfrekvenciájú, hogy a király gerincét édes bizsergés borzongatja, és már érdeklődni akar, ki ez az égi szépség, de mielőtt szólhatna, már hallja is a tömeg lázas suttogását: — Polipka! Itt jön Polipka!
Kiderült, hogy a királylány fényes kézfogóját ünneplik egy Rája nevű tengerentúli lovaggal. Csodálkozott a király, hogy nem ő ez a Rája, s mikor elhaladt a menet, és bezárult a palota kapuja, a többi szájtátival együtt bement a közeli csárdába. Meglátta ott Ráját, aki aranyszögekkel kivert damaszkuszi bugyogóban, kezében üres ionboros kancsóval, éppen feléje tartott, átölelte, s így suttogott a fülébe — Éjfélkor találkám van Polipka királylánnyal a palota udvarán, a szögesdrót-csalitban, a higanyszökőkút mellett, de nem merek elmenni, mert örömömben túlságosan bevedeltem. Szépen kérlek hát, idegen, aki szakasztott olyan vagy, mint én, menj el helyettem, csókold meg a királylány kezét, nevezd magad Rájának, és fogadd ezért örök hálámat!
— Miért ne? — szólt a király rövid gondolkodás után. — Elmehetek.
Most rögtön?
— Most hát, siess, mert közeleg az éjfél, csak azt ne feledd: a találkáról nem tud se a király, se más, csak a királylány meg az öreg kapus; a kapusnak, ha utadba áll, add oda ezt az aranypénzékkel teli zacskót, akkor szó nélkül beenged!
Bólintott a király, fogta a pénzes zacskót, és sietett a palotába, mert az órák vasbagoly-hangjukon éppen éjfelet huhogtak. Szellemként suhant át a felvonóhídon, lepillantott a sötétlő várárokba, átsurrant a kapu ívének hegyes rácsa alatt, és odabent az udvaron, a szögesdrót-csalitban, a higanyszökőkútnál megpillantotta a szépséges Polipka királyleány holdfényben fehérlő, bűbájos alakját, amely olyan hihetetlenül kívánatos volt, hogy a király egész teste megremegett.
Látván az álmodó király remegését és kéjes ábrázatát a palota előcsarnokában, Cselemér halkan felkacagott és kezét dörzsölgette, mert úgy vélte, hogy a király veszte immár biztos. Jól tudta, miféle öleléssel várja Nyolckarú Polipka boldogtalan vőlegényét! Tudta, hogyan szívja majd át enyelgő szívókáival az álom olyan mélységébe, hogy soha többé föl nem ébred! Eközben a királylány ölelésére sóvárgó Csavar végigosont a fal mentén, a kerengő árnyékában, a holdfényben fürdő angyali jelenség felé; egyszerre csak előtte termett az öreg kapus, és alabárdjával elállta az utat. A király elővette a pénzes zacskót, de megérezte, hogy milyen nehéz, és sajnálni kezdte a sok csengő dukátot. Nem kár ekkora vagyont fecsérelni egyetlen ölelésre?
— gondolta magában.
— Adok két dukátot, ha beengedsz — szólt, a zacskót bontogatva.
— Tízet kérek — felelte a kapus.
— Tíz dukátot egypár percért? Megbolondultál! — kacagott fel a király.
— Olcsóbban nem megy — jelentette ki a kapus.
— Egyetlen dukátot sem engedsz?
— Egyet sem, uram.
— Nahát! — fortyant fel a király, akiben feltámadt a zsugori csizmadiatermészet. — Micsoda pimaszság! Egy fillért se kapsz, te barom!
Erre a kapus úgy kupán vágta alabárdjával, hogy Csavarnak megkondult a feje, aztán sarkon fordult, és a kerengőn, az udvaron, a felvonóhídon meg az egész álmon keresztül kirohant egyenesen a semmibe, hogy a következő másodpercben Cselemér oldalán, az álomszekrény előtt nyissa ki a szemét. Kiberényinek leesett az álla, hiszen már másodszor járt így: először a király gyávasága, másodszor fukarsága miatt mondott csütörtököt a terve. De jó arcot vágott a rossz játékhoz, és tovább könyörgött a királynak, hogy próbálkozzék más álmokkal.Csavar ekkor „Az ifjító víz” című álmot választotta.
Nyomban ő lett Paralízis, Epilepton és Gyagya uralkodója, egy vénséges vén, rozzant, kegyetlen és buja, bűnökre sóvárgó lelkű király. De hiába sóvárgott már, mert ízületei recsegtek, keze-lába alig mozdult. „Talán jobban leszek” — gondolta magában, és elküldte hadvezéreit, Eklampton és Szeniliusz degenerálisokat, hogy pusztítsanak, raboljanak, perzseljenek, szedjenek foglyokat, és gyűjtsenek zsákmányt. EI is mentek, pusztítottak, perzseltek, raboltak, visszatértek, és így szóltak: — Felséges királyom! Perzselgettünk, pusztítottunk, gazdag hadizsákmányt hoztunk, és foglyul ejtettük a szépséges Kunigundát, az encek és pencek hercegnőjét, egész kincstárával együtt!
— He? Mijével? Kincstárával? — recsegte a király, reszketve izgalmában. — De hol van? Semmit se látok! És mi csikorog és sustorog így?
— Itt ül a delnő a kanapén, felség! — kiáltották kórusban a degenerálisok. — A csikorgás attól van, hogy a fogoly Kunigunda sebzett őzként vonaglik a gyöngyökkel ékes pokrócon! A sustorgás pedig a hölgy aranyhímes köntösétől; azért mozog, mert a szép hercegnő keservesen zokog gyalázata miatt!
— He? A mije? Gyalázata? Az jó, az nagyon jó! mekegte a király. — Adjátok csak ide, mindjárt elkapom, és elbánok vele!
— Azt felséged nem teheti, tekintettel az államérdekre — avatkozott be a királyi főfelcser.
— Micsoda? Hogy én nem bánhatok el vele? Nem becsteleníthetem meg?
Te hülye! Én ne lennék rá képes?! Hát mi mást csináltam egész életemben?!
— Éppen ezért, felség! — magyarázta a főfelcser. — Megárthat felségednek.
— Azt mondod? Hát akkor adjatok egy… egy baltát, majd azzal szét…
szétaprí… tom…
— Megbocsásson, felség, de ezt sem javallom, mert nagyon fárasztó…
— Mi? Hogyan?! Hát akkor mi van nekem ebből az egész rohadt uralkodásból? — recsegte elkeseredetten a király. — Hát gyógyítsatok!
Erősítsetek! Fiatalítsatok meg, hogy tudjak… hogyishívják…
amit régen… mert különben az egész bandát… hogyismondják!!
Megijedtek az udvaroncok, degenerálisok, tranzisztorvosok, és keresni kezdték a király megifjításának módját. Végül magát Kalkulust, a vénséges vén bölcset hívták segítségül. A bölcs eljött, és megkérdezte a királyt: — Tulajdonképpen mit óhajt felséged?
— He? Mit? Hülye kérdés! Még hogy mit akarok?! — hörögte a király. — Folytatni akarom a bujálkodást, kicsapongást, ilyen-amolyan ledérséget, de mindenekelőtt kellőképpen meg akarom becsteleníteni Kunigunda hercegnőt, akit egyelőre a bináristomban tartok! Ezt akarom! — Két útja és módja van ennek — szólott Kalkulus. — Vagy kiválaszt felséged egy arra méltó személyt, aki ‘per procuram’, vagyis legmagasabb megbízásodból elvégzi, amit felséged kíván, miközben felséged egy vezetékkel hozzákapcsolódik, s mindazt, amit az illető személy csinál, éppúgy érzi, mintha saját maga tenné. Vagy pedig hívatni kell az öreg kiboszorkányt, aki a városon kívül, az erdőben lakik háromlábú kunyhójában; ő ugyanis hivatásos geriatra, ‘ergo’ idős emberek gyógyításával foglalkozik.