— Hogyan hihetnék szavaidnak? — kérdezte Csavar. — Honnan tudhatom, hogy engem modellezel, és nem valaki mást?
— Tegyünk próbát — szólt az öreg. Aztán nekilátott méretet venni róla, mint a szabók szokták, de pontosabban, mert minden atomját lemérte, majd programozta a Szekrényt, és így szólt: — Nézzed!
A király benézett az ablakon, és látta, hogy ő maga a tűz mellett ülve könyvet olvas Hajdanka királylányról, látta, hogyan fut el a királylányt keresni, miként érdeklődik utána, míg végül az aranyos sivatag közepében rátalál a viskóra, benne az aggastyánra, aki e szavakkal köszönti: — Te Hajdankát keresed, boldogtalan! — és így tovább.
— Azt hiszem, meggyőztelek — szólt az aggastyán, kikapcsolva az áramot —, most hát betáplállak a középkorba, a gyönyörű Hajdanka mellé, hogy vele álmodd az örök álmot, amely nemlineárisan, digitálisan…
— Jó, jó — vágott közbe a király —, de az csak a hasonmásom, nem én, mert én itt vagyok, nem a szekrényben!
— Mindjárt nem leszel itt — felelte szívélyesen az öreg —, erről gondoskodom…
Azzal nehéz, de jó fogású kalapácsot szedett elő az ágy alól.
— Míg te kedvesed karjában éled világodat — magyarázta —, én majd teszek róla, hogy ne legyen belőled kettő, egy itt, egy meg a Szekrényben. Bízd rám, van erre egy régi, egyszerű, de megbízható módszerem, csak szíveskedjél előrehajolni…
— Előbb mutasd meg még egyszer Hajdankát — szólt a király —, mert ellenőrizni akarom, tökéletes-e a módszered…
Az aggastyán megmutatta Hajdankát a Fekete Szekrény ablakában, a király nézte, nézte, majd így szólt: — A leírás abban az ócska könyvben erősen túloz. Jó bőr, nem mondom, de egyáltalán nem olyan különleges, mint a krónikák írják. Viszlát, öreg…
És sarkon fordult.
— Hogyhogy? Hová mész, te őrült?! — kiáltotta az öreg, a kalapácsot szorongatva, mert a király már az ajtóban volt.
— Akárhová, csak nem a Szekrénybe — felelte Csavar, és kiment. Ebben a pillanatban az álom szétpattant körülötte, mint a szappanbuborék, és meglátta maga mellett a szörnyen csalódott Cselemért az előcsarnokban. Hiszen már majdnem besétált a Fekete Szekrénybe, amelyből a főtudor soha többé nem engedte volna ki…
— Ide hallgass, Cselemér, túl sokat kell futni a nők után ezekben az álmokban — jegyezte meg a király. — Vagy mutatsz olyan álmot, amelyben minden különösebb utánjárás nélkül kedvemet tölthetem, vagy hordd el magad a palotából a szekrényeiddel együtt!
— Uram! — felelte Kiberényi. — Van egy extra álmom a számodra, osztályon felüli minőség, ezt próbáld ki, kérlek!
— Melyiket dicséred? — kérdezte a király.
— Ezt, uram — mutatott a főtudor a gyöngyháztábla eme feliratára: „Mona Lisa, avagy az édes végtelenség útvesztője.”
És ő maga ragadta meg a király óraláncon függő villásdugóját, hogy mielőbb bekapcsolja, mert látta, hogy rosszul áll a szénája: Csavar elkerülte az örök fogságot a Fekete Szekrényben, kétségkívül saját tompasága miatt, amelynek következtében nem szeretett bele kellőképpen a csábos Hajdankába.
— Várj — mondta a király —, majd én!
És bekapcsolta magát. Belép az álomba, és látja, hogy továbbra is ő maga az, Csavar, ott áll a palota előcsarnokában, mellette Kiberényi Cselemér, aki éppen azt magyarázza, hogy a legkéjesebb álom a „Mona Lisa” című, mert abban a női nem végtelensége érződik; meghallgatta, bekapcsolta magát, és körülnézett, mert már nagyon vágyott az örökös enyelgésre, de a következő álomban megint csak ott állt az előcsarnokban a főtudor mellett, gyorsan bekapcsolta magát, újabb álomba merült, és megint ugyanaz: az előcsarnok, benne a szekrények, Cselemér és ő maga. — Álmodom én? — kiáltott fel, bekapcsolódott, megint az előcsarnok, a szekrények és Kiberényi; még egyszer — megint ugyanaz; és megint, és megint, egyre gyorsabban. — Hol a Mona Lisa, te csaló?! — csattant fel, és kirántotta a csatlakozót, hogy felébredjen, de szó sincs róla! Megint ott állt az előcsarnokban a szekrények között. Toporzékolni kezdett, és egyik álomból a másikba, egyik szekrénytől a másikig, egyik Cselemértől a másikig hánykolódott, aztán már ezt sem akarta, semmit, csak visszatérni az ébrenlétbe, kedvelt trónjához, a palotabeli cselszövényekhez és kicsapongásokhoz, kitépdeste a villásdugókat, vaktában visszadugta őket, tört, zúzott. — Segítség! — kiabálta. — Veszélyben a király! — és: — Hé, Mona Lisa! Halló! — És ugrált rémületében, a sarkokba húzódott, rést keresett, ahol kiszökhetne az ébrenlétbe, de hiába.
Nem tudta, miért van mindez, mert túl izgatott volt, de ezúttal sem a tompaság, sem a gyávaság, sem a hitvány kapzsiság nem menthette meg.
Túl sok álomba keveredett már, túl sok álom vette körül szoros gubójával, hiába szakított fel egyet-kettőt vadul kapálózva, semmit sem ért el, mert csak a szomszéd álomba jutott, s amikor kirángatta a villásdugókat a szekrényekből, mindez csak álom volt, amikor leütötte a mellette álló Cselemért, ő is álomképnek bizonyult; rohangászni és futkosni kezdett Csavar, de sehol sem talált egyebet, csak álmokat és álmokat, az ajtófélfa, a márványpadló, az aranyhímes függöny, a csillár, a trónus, végül ő maga is — minden csak álom, látszat és délibáb volt; fuldokolni kezdett ebben az álommocsárban, eltévedt az útvesztőben, még kapálózott és rugdalózott, de hiába, hiszen az álombeli rúgás és kapálózás is csak álom! Agyonverte Cselemért, de hiába, mert nem ébren tette, ordított, de igazi hangot nem bírt adni, s amikor szédülve és összezavarodva egy bizonyos pillanatban csakugyan az ébrenlétre ocsúdott fel, nem tudta már megkülönböztetni az álmoktól, tehát bedugott egy villásdugót, és visszamerült az álomba, és eldőlt a sorsa, hiába próbált már felébredni, nem tudta ugyanis, hogy a „Mona Lisa” nem más, mint a „monarcholízis” vagyis „királyfeloldás” szó sátáni rövidítése, s ez volt az álnok Cselemér összes csapdái közül a legalattomosabb…
Ezt az épületes és hátborzongató történetet mondta el Trurl Marcona királynak, de annak megfájdult tőle a feje, ezért sürgősen hazaküldte a mérnököt, kitüntetve őt a Szent Kibernát renddel, amelynek címere zöld mezőben lila visszacsatolás és arany információ.
E szavak után a második mesélőgép dallamosan bekapcsolta leállító berendezését, furcsán felkacagott, mert némelyik tranzisztora kissé túlmelegedett, csökkentette magában az anódfeszültséget, aztán kikapcsolt, és visszament a gyaloghintóhoz, általános taps közepette, melyet ékesszólásával és elbeszélő tehetségével méltán kiérdemelt.
Zsenialon király kelyhet nyújtott Trurlnak, tele valószínűségi hullámokban fürdő ionokkal, a mérnök felhajtotta a fotonhabos italt, és jelt adott, mire a harmadik gép kilépett a barlang közepére, meghajolt, és szépen modulált elektronikus hangján így szólt: Íme, a történet arról, hogyan váltott ki Trurl, a Nagy Mérnök, egy ócska fazék segítségével helyi fluktuációt, és mi következett ebből.