A Mángorló csillagképben volt egy Spirális Galaktika, ebben a Galaktikában volt egy Fekete Felhő, ebben a Felhőben volt öt hatos csillagcsoport, az ötödik csillagcsoportban volt egy nagyon öreg, vaksi, lila nap, a lila nap körül hét bolygó keringett, a harmadik bolygónak két holdja volt, és mindezeken a napokon, csillagokon, bolygókon és holdakon a statisztikai eloszlás szerint különféle dolgok történtek, de a Mángorló csillagkép Spirális Galaktikájának Fekete Felhőjében az ötödik csillagcsoport lila napja harmadik bolygójának második holdján volt egy szemétdomb, amilyet bármelyik bolygón vagy holdon meg lehet találni, egészen közönséges, tehát csupa szemét és egyéb hulladék, mellesleg abból keletkezett, hogy a Glaubersós Aberridák atomháborút vívtak a Liliomos Albumensekkel, minek következtében hídjaik, útjaik, házaik, palotáik és ők maguk egy halom porrá és némi ócskavassá váltak, s ez aztán a meteorszéllel a szóban forgó helyre vándorolt. Évszázadokon át semmi sem volt ezen a szemétdombon, csak a szemét, de mikor egyszer földrengés támadt, a szemétnek az alsó fele fölülre került, a felső fele pedig alulra, aminek önmagában véve még nem volt nagyobb jelentősége, de előkészített egy jelenséget, melyet az váltott ki, hogy Trurl, a Híres Mérnök, arrafelé repült, és egy fényes csóvájú üstökös elvakította. Hogy eltávolodjon tőle, kidobálta űrcsónakja ablakán, ami éppen a keze ügyébe esett, mégpedig a figurák nélküli, üres úti sakkot, amelyben korábban törkölypálinkát tartott, a puskaporos hordókat, amelyeket nem sikerült rásóznia Kloreleja csillag lakosaira, továbbá különféle ócska edényeket, s ezek között volt egy repedt cserépfazék. Ez a fazék, kellő sebességre tevén szert, sőt felgyorsulva az üstökös csóvájától, a gravitáció törvényei szerint éppen a szemétdomb felett csapódott a hegyoldalba, majd lejjebb gurult egy pocsolyába, megcsúszott a sárban, lesiklott a szemétbe, és meglökött egy rozsdás vasat, amely ettől egy rézdrót köré tekeredett, szélei közé pedig üvegcserép került, így kondenzátor keletkezett, a drót a fazék köré csavarodva napelemet alkotott, a kő pedig, amelyet a fazék megmozdított, meglökött egy rozsdás vasat, amely ócska mágnes volt, ettől a mozgástól áram keletkezett, elmozdított tizenhat másik vasdarabot és drótmaradványt, szulfitok és kloridok olvadtak ki, atomjaik összekapcsolódtak más atomokkal, s a megbolygatott molekulák elkezdtek meglovagolni más molekulákat, míg végül a szemétdomb kellős közepén létrejött egy Logikai Áramkör, aztán öt másik, végül újabb tizennyolc ott, ahol a fazék végül darabokra törött, estére pedig, nem messze a már kiszáradt pocsolyától, kimászott a szemétdomb szélére az ilyen véletlen módon létrejött Magafia Majmász, akinek nem volt sem apja, sem anyja, saját maga fia volt ő, hiszen apja a Véletlen, anyja pedig az Entrópia. Lemászott Majmász a szemétdombról, és egyáltalán nem tudta, hogy keletkezésének valószínűsége egy volt a száz szupergigacentilionhoz, a hexaptilionodik hatványon, csak mendegélt, amíg elért a következő pocsolyához, amely még nem száradt ki, tehát a partjára kuporodva megnézhette magát benne. És meglátta a víz tükrében saját teljesen akcidentális fejét, amelyen patkó alakú fülek libegtek, bal füle görbe volt, a jobb pedig villás, látta véletlenszerű törzsét, amely vasakból, vaskókból és vasacskákból állt össze, részben hengeres volt, mert lekerekedett, amint kimászott a szemétdombból, középen pedig keskenyebb, mintha dereka lenne, mert éppen ott mászott át a szemétdomb szélén heverő kövön, meglátta szemétkarjait és hulladéklábát, megszámolta őket, puszta véletlenségből párosak voltak, meglátta a szemeit, a körülmények összejátszása folytán kettő volt belőlük, és roppantul tetszett magának Magafia Majmász, felsóhajtott a gyönyörűségtől, hogy ilyen karcsú dereka van, páros végtagjai, kerek feje, és hangosan felkiáltott: — Nahát! Gyönyörű vagyok, sőt tökéletes, s ebből világosan következik az Egész Teremtés Tökéletessége! Ó, milyen jóságos lehet az, aki engem teremtett!
És tovább sántikált, elhullajtva lazán csüngő csavarjait — hiszen senki sem húzta meg őket —, és himnuszokat dúdolt az Eleve Elrendelt Harmónia tiszteletére, de hét lépés után megbotlott, mert nem jól látott, és fejjel lefelé visszapottyant a szemétdombra, aztán semmi sem történt vele a rozsdásodáson, bomláson és általános korrózión kívül háromszáznegyvenezer évig, mert mikor fejre esett, zárlatos lett, és már nem is létezett többé. Egyszer azonban történt, hogy egy kereskedő, aki ócska bárkáján kökörcsinrakományt szállított a bergengócok számára a Seholsincs bolygóról, a lila nap közelében öszszeveszett segédjével, és hozzávágta a cipőjét, s az egyik cipő kitörte az ablakot, és kirepült az űrbe, majd annak következtében, hogy az üstökös, amely annak idején Trurlt elvakította, megint éppen ugyanazon a helyen volt, ez a cipő lassan keringve lepottyant a holdra, alig pörkölődött meg a légköri súrlódástól, leugrált a hegyoldalon, és megrúgta a szemétdombon heverő Majmászt, éppen akkora impulzussal és véletlenül éppen olyan szögben, hogy a centrifugális erő, a forgatónyomaték és az impulzusmomentum ismét beindította e véletlenszerű lény akcidentális szemétagyát. Az történt ugyanis, hogy a rúgástól Majmász belepottyant a közeli pocsolyába, feloldódtak benne a kloridok és jodidok, agyában bugyborékolni kezdett az elektrolit, áram keletkezett, amely ide-oda ugrott, míg e szökdelés és keringés következtében Majmász felült a pocsolyában, és azt gondolta: „Úgy rémlik, hogy vagyok!”
Ennél többet azonban nem volt képes gondolni további tizenhat századon keresztül, csak öntözte az eső, és verte a jégeső, és nőtt az entrópiája, de ezerhatszázhúsz év múlva egy kismadár, amely egy ragadozó madár elől menekülve átrepült a szemétdomb fölött, könnyített magán, hogy növelhesse sebességét, s éppen fejen találta Majmászt, aminek következtében Majmász felocsúdott, tüsszentett, majd így szólt magában: — Csakugyan vagyok! Ehhez a legcsekélyebb kétség sem fér. Kérdés azonban, ki mondja tulajdonképpen: vagyok? Vagyis: ki vagyok én?
Hogyan találhatnék erre választ? Hm! Ha rajtam kívül létezne még valami, bármi, amivel összevethetném és összehasonlíthatnám magam, könnyű lenne a dolgom, de éppen az a bökkenő, hogy nincsen semmi, hiszen látom, hogy egyáltalán semmit se látok! Eszerint csak én vagyok, és én egymagam alkotok minden lehetőséget, amennyiben gondolkodhatom, amiről akarok; de hát mi vagyok én tulajdonképpen, a gondolkodás üres színhelye vagy mi a csuda?
Ugyanis ezúttal már nem volt semmiféle érzékszerve, mert azok az évszázadok folyamán teljesen tönkrementek és felbomlottak, hiszen mindenen a könyörtelen Entrópia, a Káosz kemény szívű szeretője uralkodik. Majmász tehát nem látta sem anyapocsolyáját, sem a szülősarat, sem az egész világot, nem emlékezett, hogy mi történt vele korábban, és egyáltalán semmi mást nem tudott, csak gondolkodni.
Erre az egyre volt képes, tehát ebben gyakorolta magát.
Ki kellene tölteni azt az űrt, ami vagyok, és ily módon megváltoztatni nyomasztó egyhangúságát szólt magában. — Nosza, találjunk ki valamit; amit elgondolunk, az lesz is, hiszen gondolatainkon kívül nincsen semmi egyéb. — Mint látható, kissé elbizakodott lett, és többes számban gondolkodott saját magáról.
— Vajon lehetséges volna, hogy rajtam kívül is létezzék valami? — töprengett tovább. — Tegyük fel egyelőre, bármily valószínűtlenül, sőt szinte őrülten hangzik, hogy lehetséges. Nevezzük ezt a másik valamit Gozmosznak. Ez esetben tehát létezik a Gozmosz, és én mint annak részecskéje!