Itt megállt, fontolóra vette a dolgot, és az egész hipotézist tökéletesen alaptalannak vélte. Hiányzott belőle minden ráció, nem volt semmiféle alapja és premisszája, nem szólt mellette semmi érv, ezért merő képzelgésnek és gőgös nagyratörésnek minősítette, elrestellte magát, és így szőtte tovább gondolatait: — Arról, ami rajtam kívül van, ha egyáltalán van valami, semmit sem tudok. Arról viszont, ami belül van, tudni fogok, mihelyt azt a valamit elgondolom, hiszen az ördögbe is, ki más ismerné a gondolataimat, mint én magam?!
És másodszor is kigondolta a Gozmoszt, de most már saját lelkének belsejébe helyezte el. Ezt sokkal szerényebbnek, illendőbbnek és ésszerűbbnek vélte, márpedig racionális felfogásra törekedett.
Nekilátott tehát, hogy kitöltse ezt az ő Gozmoszát mindenféle elképzelt dologgal. Először, gyakorlatlan lévén, kigondolta a bumburnyákokat, akik zsendevérek bösztörözésével foglalkoztak, meg a nyihulákokat, akik a garáncot kedvelték. És nyomban öszszeverekedtek a bumburnyákok a nyihulákokkal a garáncon, úgyhogy Szemétdombi Majmásznak megfájdul a feje, és ebből a világteremtésből a migrénen kívül nem lett semmi.
Most már megfontoltabban fogott a teremtéshez. Először kigondolva az alapelemeket, úgymint egy-két nemesgázt, a Calsonium nevű tökéletes elemet és a Dumalium nevű szellemi elemet, aztán szaporítani kezdte a lényeket, olykor belezavarodott, de néhány évszázad után már bizonyos gyakorlatra tett szert, és egészen tisztességes, szolid Gozmoszt gondolt össze, különféle törzsek, lények, létezők és jelenségek éldegéltek benne, mégpedig egész kellemesen, mivel Majmász Gozmoszában messzemenően liberális törvények uralkodtak, nem szerette ugyanis a szigorú törvényeket, az olyan kaszárnyarendszert, amilyet az anyatermészet alkalmaz (ezt persze nem is ismerte, és mit sem tudott róla).
Majmász világa ezért tele volt szeszélyes csodákkal, egyszer így történtek benne a dolgok, máskor amúgy, harmadszor megint egészen másképp, minden különösebb ok nélkül. Ha valakinek ebben a világban el kellett pusztulnia, mindig megúszhatta valahogy a dolgot, mert Majmász úgy döntött, hogy nem engedélyez visszafordíthatatlan eseményeket. És gondolataiban nagyon jó dolga volt mind a gondról népnek, mind a Calsoniumot bányászó káliaknak, mind pedig a profundoknak, benéneknek és csalándokoknak évszázadokon keresztül.
Ezalatt lassan lehullott Majmász szemétkarja és hulladéklába, körülötte rozsdásra színeződött a pocsolya, hajdani délceg derekától fara pedig lassan belesüllyedt a mocsárba. Éppen új csillagcsoportokat alkotott gyengéd figyelemmel tudatának örök sötétségében, amely az ő Gozmosza volt, és önzetlenül arra törekedett, hogy lehetőleg pontosan emlékezzék mindarra, amit gondolataiban megalkotott; noha már gyakran belefájdult a feje, mégsem hagyta abba, mert úgy érezte, hogy Gozmoszának szüksége van reá, és e Gozmosz meglehetős hálával is tartozik neki. Ám a rozsda közben megette külső lemezeit, amiről persze nem tudott.
Trurl fazeka pedig, amely évezredekkel előbb életre keltette Majmászt, a pocsolya színén ringatózva, lassan közeledett hozzá, és a boldogtalannak már csak a feje állt ki a vízből. És akkor, amikor Majmász éppen kigondolta az üvegtiszta, bájos Bauciszt és hűséges Pendragorját, s amikor ők ketten boldogan siklottak végig képzeletének sötét napjai között, valamennyi gozmoszbeli nép néma csöndje közepette, a bumburnyákokat is beleértve, és halkan szólongatták egymást — egyszerre csak megrepedt a rozsdás koponya, mert a szél fuvallatától nekikoccant a fazék, barnás víz hatolt be a réztekercsek közé, kioltotta a logikai áramköröket, és Majmász Gozmosza a mindennél tökéletesebb semmibe tért vissza. Azok pedig, akik az első lökést adták neki és a világok sokaságának, minderről soha nem tudtak meg semmit.
Ezzel meghajolt a fekete gép, Zsenialon király pedig mélyen, de kissé gyászosan eltűnődött, olyannyira, hogy a társaság már görbe szemmel kezdett Trurlra nézni, hogy így elbúsította királyukat a mesével.
De aztán a király váratlanul elmosolyodott, és megkérdezte: — Tudsz-e még valamit, gépem?
— Uram — felelte a gép, mélyen meghajolva —, elbeszélem neked Klorián Teoriciusz Klapostol, a mammoni intelektrikus és gondolnok hihetetlenül mély értelmű történetét.
Történt egyszer, hogy Klapanciusz, a híres mérnök, pihenésre vágyva nagy munkái után (elkészítette ugyanis Nihilofil király számára a Gépet, amelyik Nincs, ez azonban külön történet), a mammonidák bolygójára repült, és ott barangolt magányt keresve, míg egy erdő szélén meg nem pillantott egy kiborbolyával benőtt kunyhót, amelynek kéményéből füst szállt fel. Legszívesebben elkerülte volna, de mikor észrevette, hogy a kunyhó előtt üres tintás hordók állnak, meglepődött és bekukkantott. Az asztal mellett, amely voltaképp jókora kő volt, a székül szolgáló kisebb kövön egy aggastyán üldögélt, de olyan kormos, rozsdás és összevissza drótozott volt, hogy Klapanciusznak leesett az álla. A vén homloka gidres-gödrös volt, szemei csikorogva forogtak keretükben, tagjai nyikorogtak, mert rég nem kente őket, egész testét drótok meg zsinórok tartották össze, és szemlátomást áramínség gyötörte, mint a földön elszórt borostyándarabkák is mutatták; ezek dörzsölgetésével szerezte meg a boldogtalan a mindennapi betevő áramát! Klapanciusz szíve elszorult e nyomor láttán, diszkréten a tarisznyájába nyúlt, mikor az aggastyán, aki csak most vette észre zavaros szemével, nyekergő hangon felkiáltott: — Hát megjöttél végre?!
— Megjöttem… — bökte ki Klapanciusz, csodálkozva, hogy várták ott, ahová nem is készült.
— Most jössz?! Hát akkor pusztulj innét, törd ki kezed, lábad, nyakad — emelkedett föl iszonyú csikorgással az öreg, és mindazt, ami körülötte hevert, különféle szemetet meg hulladékot, kezdte hozzávagdosni a meghökkent Klapanciuszhoz. Mikor aztán elfáradt és abbahagyta, a mérnök gyengéden faggatni kezdte, hogy minek köszönheti ezt a fogadtatást. Az öreg olykor még felmordult: — Zárlatosodj meg!
Hogy enne meg a rozsda! — de bizonyos idő múltán lecsillapodott, és olyannyira megbékélt, hogy zihálva, fölemelt mutatóujjal, már csak néha szitkozódva, viszont annál többször szikrázva, úgyhogy ózonillat szállt a levegőben, e szavakkal beszélte el történetét: — Tudd meg, idegen, hogy én a gondolnokok legelseje vagyok, hivatásom szerint ontológiával foglalkozom, nevem pedig, amely egykor majd elhalványítja a csillagok fényét, Klórfán Teoriciusz Klapostol.
Szegény szülők gyermeke vagyok, kiskoromtól csak a létet átható gondolkodás felé vonzódtam. Tizenhat éves koromban írtam meg első munkámat „Deotron” címmel. Ez az aposzteriorisztikus istenségek általános elmélete, amely istenségekkel a magas fokra érkezett civilizációk azért kénytelenek kipótolni a kozmoszt, mert mint ismeretes, az anyag első, ezért kezdetben senki sem gondolkodik.
Ennélfogva a történelem hajnalán teljes gondolattalanság uralkodik, no és persze, nézd csak meg, kérlek, hogyan fest ez a kozmosz!! — Az öreget itt elöntötte a méreg, toporzékolni kezdett, majd lecsillapodott, és folytatta elbeszélését. — Kifejtettem tehát annak szükségességét, hogy ha már kezdetben nem voltak istenek, utólag kell őket csinálni; és minden intelektrikus civilizáció arra törekszik, hogy megépítse az Ultimatív Mindenhatógépet avagy Helyrezökkentőt, az Értelem útjainak kiegyenesítőjét. E munkámban felvázoltam az első Deotron tervét, és jellemeztem működését; kapacitását deonokban mértem. A mindenhatóságnak ez az egysége egymilliárd parszek hatósugarú csodatételi képességgel egyenlő. Mikor művem saját kiadásomban megjelent, siettem ki az utcára, mert biztosra vettem, hogy a nép azonnal a vállára emel, virágokkal koszorúz meg, és eláraszt arannyal, de még egy sánta flip-flop sem dicsért meg.