Inkább csodálkozva, mint csalódottan nekiültem, hogy megírjam „Az Ész kalapácsa” című kétkötetes munkámat, amelyben kifejtettem, hogy minden civilizáció előtt két út áll, vagy agyongyötri, vagy agyonkényezteti magát. Mindkettővel lassacskán felfalja a kozmoszt, és a csillagokat hokkedlikká, kerekekké, csapágyakká, szivartárcákká és jászlakká dolgozza fel, ez pedig azért van, mert miután a kozmoszt képtelen megérteni, az Érthetetlent valamiképpen Érthetővé kívánja változtatni, és nem nyugszik, amíg a ködöket árnyékszékekké, a bolygókat golyóstollakká és bombákká nem alakítja át, mindeközben a Rend Magasabb Eszméjére szögezve szemét, mivel csak a csatornázott, kövezett és katalógusba szedett mindenséget találja eléggé illendőnek. Az „Advocatus Materiae” című második kötetben kifejtettem, hogy az Értelem, mohósága következtében, csak akkor érzi jól magát, ha sikerül leigáznia valami kozmikus gejzírt, vagy befognia valami atomfalkát, és szeplőhalványító kenőcsöt készítenie belőle. Aztán rögtön a következő jelenségre veti magát, hogy trófeaként odaakassza tudományos zsákmányai mellé. Ám a világ ezt a két kötetet is tökéletes meg nem értéssel fogadta; ekkor azt mondtam magamban, hogy a türelem és a kitartás erényén múlik minden. Miután megvédtem a Kozmoszt az Észtől, melynek a fonákját így lelepleztem, valamint az Észt a Kozmosztól, amely csupán azért ártatlan, mert az Anyag öntudatlanul vetemedik mindenféle gyalázatosságra, hirtelen ihlettől vezérelve megírtam „A Lét Szabásza” című munkát, amelyben logikusan bebizonyítottam, hogy a filozófusok vitái értelmetlenek, hiszen az a dolgok rendje, hogy mindenkinek saját filozófiája legyen, amely testére van szabva, mint egy öltöny. Mivel ezt a munkámat is süket csönd fogadta, nyomban megírtam a következőt, ebben felsoroltam valamennyi lehetséges hipotézist a világmindenségrőclass="underline" az elsőt, amely szerint egyáltalán nincsen, a másodikat, hogy valamiféle Teremtőcske baklövésének következménye, aki világot akart teremteni, holott úgy értett hozzá, mint hajdú a harangöntéshez, a harmadikat, miszerint a világ bizonyos Szuperagy őrülete, amely önmagába gabalyodott, a negyediket, hogy ügyetlenül materializált szellem, az ötödiket, hogy idióta módján gondolkodó anyag — és magabiztosan vártam az éles vitákat, a visszhangot, a szidalmakat, dicséretet, koszorúkat, támadásokat, kiátkozást; de megint csak nem történt semmi.
Álmélkodásomnak ekkor már nem volt határa. Azt gondoltam, talán nem eleget tanulmányozom a többi gondolnokot, tehát gyorsan beszereztem műveiket, és sorra áttanulmányoztam a leghíresebbeket, úgymint Frenéziusz Pacort, Bulfon Struncelt, a strunclista iskola atyját, Turbuleon Kratafalkot, Szfericiusz Logart, végül magát Tökkopasz Lémuelt.
Sajnos, semmi figyelemre méltót nem találtam bennük. Műveim példányai eközben lassan kifogytak, tudtam tehát, hogy valaki olvassa őket, ha pedig olvassa, majd csak meglesz az eredmény. Különösen abban nem kételkedtem, hogy maga elé idéztet majd a Zsarnok, és követeli, hogy mindenekelőtt vele foglalkozzam, és az ő dicséretét zengjem. Pontosan elterveztem, mit fogok válaszolni: mindenem az Igazság, és kész vagyok meghalni érte; a dicséretekre szomjas Zsarnok, miután megismerkedett nagyszerű elmémmel, megpróbál majd kegyeivel lépre csalni, csengő aranyakat szór lábaimhoz, majd hajthatatlanságomat látva, szofistái sugalmazására azzal érvel, hogy ha a kozmosszal foglalkozom, vele is foglalkoznom kell, hiszen ő a kozmosz része.
És erre maró gúnnyal felelek, mire megkínzat; ezért idejében edzeni kezdtem testemet, hogy méltósággal viselhessem majd a kínokat. Ámde múltak a napok és hónapok, és a Zsarnok valahogy nem jelentkezett, hiába készülődtem a hősi helytállásra. Csak bizonyos Slapaj nevű tollrágó írta egy zugújságban, hogy a Klórfikám nevű új humorista nagy kujon lehet, mert igen pajzán meséket és dévaj adomákat ír le „Deotron avagy a Végső Mindenhahota” című könyvecskéjében.
Előrántottam a kötetemet; valóban, sajtóhiba folytán a „mindenható”
szót sajnálatosan elírták… Először meg akartam ölni a cenket, de győzött bennem a józanság. — Majd eljön még az én időm! — szóltam magamban. — Az nem lehet, hogy valaki éjjel-nappal a végső igazságokat hirdesse, hogy a Tökéletes Megismerés fénye szinte beragyogja a világot: és sehol semmi! Eljő majd a hírnév, elfő a dicsőség, az elefántcsont trónus, az Érdemes Gondolnok címe, a nép szeretete, békés öregkor kertem csendjében, saját iskola, rajongó tanítványok és éljenző tömeg! Mert ilyen álmokat melenget minden gondolnok, ó, idegen. Persze azt mondják, hogy a Megismerés az egyetlen táplálékuk, és az Igazság az italuk, a földi javakból nem vágynak sem elektrolányok ölelésére, sem csillogó aranyra, sem érdemrendekre, sem dicsőségre. De ez csak mese, ó, tengerentúli jövevény! Mind ugyanarra vágynak, a különbség köztük és köztem csak annyi, hogy én lelkem nagyságától indíttatva, nyíltan és kertelés nélkül bevallom e gyengéimet. Ám az évek csak múltak, és senki sem nevezett másként, mint Klórfikámnak vagy Kujon Klórinak. Mikor eljött negyvenedik születésnapom, döbbentem láttam, hogy már mily régóta várok műveim visszhangjára, és sehol semmi. Nekiültem hát, és megírtam művemet a Fejlegekről, a világmindenség legfejlettebb népéről. Talán nem hallottál még róla? Én sem, legalábbis nem láttam őket, és sohasem fogom látni; létezésüket tisztán deduktív, logikus és teoretikus úton következtettem ki. Ha ugyanis — így szólt következtetésem — a világmindenségben különféle mértékben fejlett civilizációk vannak, legtöbb bizonyára az átlagos, a közepes, mások elmaradtak a fejlődésben, megint mások előbbre járnak. Ha pedig így fest a statisztikai szórás, akkor miként a személyek tömegében, melyben legtöbb a középtermetű, minden bizonnyal van egy legmagasabb személy, hasonlóképpen a kozmoszban is lennie kell egy civilizációnak, mely elérte a Fejlődés Legmagasabb Fokát. Ennek lakosai, a fejlegek, már mindent tudnak, amiről mi még nem is álmodunk. Négy kötetben fejtettem ki témámat, tönkrementem a kiadásban, mert merített papíron jelentettem meg a szerző képmásával, ám e tetralógia is osztozott elődei sorsában. Egy évvel ezelőtt sorról sorra újból elolvastam, s könnyeztem a gyönyörűségtől, olyan zseniális ez a munka, úgy árad belőle az abszolútum, hogy azt el sem lehet mondani. Ötven felé járva bolond gondolatom támadt.
Elhatároztam, hogy megveszem ama gondolnokok irományait, akik élvezetekben és kincsekben fürödnek, hogy megtudjam, miről is írnak.
Voltak ott művek az elnök és a hátnok közötti különbségről, a királyi trón csodás formájáról, bűbájos karfáiról és igazságos lábairól, tanulmányok a kecses bokák csiszolásáról, részletes leírások erről meg amarról, és egyik szerző sem dicsérte önmagát, de valahogy mindig úgy adódott, hogy Struncel csodálta Pacort, Pacor pedig Struncelt, és a logarista iskola mindkettőt magasztalta. Nagyon híres volt a három Elmési fivér is, közülük Elménc Elmért dicsérte, Elmér Elmést, amaz pedig Elméncet. Mikor mindezeket a fércműveket végigböngésztem, eszeveszett harag szállt meg, rávetettem magam a könyvekre, rúgtam, szaggattam és fogaimmal téptem őket… Végül lecsillapult a zokogásom, felszáradtak könnyeim, és akkor nekiültem megírni „Az Ész Fejlődése mint Kétütemű Jelenség” című remekemet. Mint ebben bebizonyítom, körkapcsolás köti össze a sápatagokat a robotokkal.