Először a nyálkás tengerparti iszap legömbölyödése következtében ragacsos, fehéres lények jönnek létre, amelyeket ezért albumenseknek hívnak. Évszázadok múltán ezek rájönnek, hogyan kell a fémbe lelket lehelni, és rabszolgáikká teszik az automatákat. Újabb idő múltán megfordulnak a dolgok, az automaták lerázzák a puhányok igáját, kísérletezni kezdenek, hogyan lehetne tudatot lehelni a kocsonyába, és mikor a fehérjével próbálkoznak, sikerül is. De a szintetikus sápatagok évmilliók múltán ismét vaslényeket barkácsolnak, és így váltakozik ez örökkön-örökké; mint látod, ily módon megoldottam az örök vitát, hogy mi volt előbb a robot vagy a sápatag. Beküldtem művemet az Akadémiának, hat bőrkötéses kötetet, amelyek kiadására ráköltöttem atyai örökségem roncsait. Kell-e mondanom, hogy a világ ezt is agyonhallgatta? Hatvanéves lettem, a hetvenhez közeledtem, és az e világi hírnév reménye szertefoszlott. Mit tehettem? Az örök dicsőségre kezdtem gondolni, az utódokra, az eljövendő nemzedékekre, amelyek majd felfedeznek, és leborulnak előttem. Támadtak ugyan bizonyos kétségeim, hogy mit érek majd ezzel, ha már nem leszek; és tanításaim alapján, amelyek immár negyvennégy kötetet töltöttek meg, azt kellett leszűrnöm, hogy az égvilágon semmit. Felforrt a lelkem, és nekiültem megírni „Végrendelet az Utókornak” című munkámat, hogy kellőképpen letoljam, megszégyenítsem, lepocskondiázzam az utókort, persze lehetőleg egzakt módszerekkel. Hogyan? Azt mondod, ez igazságtalan, és haragomat mindenekelőtt kortársaim ellen kellett volna fordítanom, akik így félreismertek? Ugyan, derék idegen! Hiszen mire a jövendő dicsőség majd híressé teszi Végrendeletem minden szavát, kortársaimnak hírük-hamvuk sem lesz, s akkor kire szórjam átkaimat? A nemlétezőkre? Ha úgy tettem volna, ahogy mondod, az utókor édesded lelki nyugalommal tanulmányozhatná munkáimat, az illendőség kedvéért néha felsóhajtva: — Szegény! Mily néma hősiességgel viselte mellőztetését! Milyen jogosan haragudott nagyapáinkra, s milyen szép volt tőle, hogy életművét gyengéden nekünk ajánlotta! — Így lenne! És akkor? Netalán senki sem hibás?
A hülyéket, akik engem élve eltemettek, védje meg a halál bosszúm mennykövétől? Ó, nem, a puszta gondolattól is elönt az olaj! Békésen csámcsognak majd műveimen, és jól nevelten csóválják a fejüket, hogy atyáik milyen ostobák is voltak? Egy frászt!!! Hadd rúgjak beléjük legalább távolról, legalább a sírból! Hadd tudják azok, akik nevemet majd mézzel kenegetik, és képmásaimat aranyozzák, hogy éppen ezért kívánom nekik, hogy szakadjon meg minden áramkörük, égjenek ki a tranzisztoraik, zöld rozsda lepje el a koponyájukat, ha csak arra képesek, hogy hullákat ássanak ki a múlt temetőjéből! Talán él majd köztük egy új, nagy gondolnok, ők azonban mosónőmmel folytatott levelezésem maradványait adják ki részletes lábjegyzetekkel, s őt nem veszik észre! Hadd tudják meg, hogy szívbéli átkom és mély undorom kíséri őket, hogy sírnyalóknak, hullaimádóknak, sakáloknak tartom őket, akik azért keresgélnek csak a múltban, mért az élő bölcsességet egyikük sem képes felismerni! Mikor majd összes műveimet kiadják, kénytelenek lesznek kiadni ezt a Végrendeletet is, végső átkommal együtt, amely nekik szól, és ha elolvassák ezek a nekrofilek, temetőbogarak és tetemimádók, akkor majd elmegy a kedvük az önelégült hencegéstől, hogy az ő nemzetségük adta Klórfán Teoriciusz Klapostolt, a páratlan bölcset, aki évszázadokra világított előre!
Miközben emlékműveimet szidolozzák, tudják meg ebből a művemből, hogy a legroszszabbat kívántam nekik, ami csak van a világmindenségben, és a jövőnek szóló átkomban oly mérhetetlen gyűlölet fortyog, hogy annál már csak tehetetlensége nagyobb. Azt kívánom, tudják meg, hogy én nem fogadom el őket, és semmi közünk sincs egymáshoz, csak a mélységes undor, amelyet irántuk érzek!!!
Klapanciusz e szónoklat közben hasztalanul igyekezett csillapítani a magából kikelt aggastyánt. Utolsó szavainál a vénség talpra ugrott, s öklét rázva az eljövendő nemzedékek felé, alpári szavakat kiabálva, amelyeket isten tudja, hogyan szedett össze ilyen jámbor élet folyamán, nekihevülve, elkékülve toporzékolni kezdett, őrjöngése egyre fokozódott, s egyszerre csak nagyot bömbölt, kéket villant, és holtan rogyott össze, mert kiolvadtak a biztosítói. Klapanciusz, mélyen elszomorodva az események e bús fordulatán, leült a közelben egy kőre, elővette a Végrendeletet, és olvasni kezdte. A jövőnek címzett jelzők buja gazdagságától már a második oldalnál káprázni kezdett a szeme, a harmadik oldal végén meg kellett dörgölnie verítékező homlokát, mert az erényben elhunyt Klórfán Teoriciusz kozmikus méretű szabadszájúságról tett tanúságot. Három napon át olvasta Klapanciusz kimeredő szemekkel a dokumentumot, majd töprengeni kezdett: közzétegye-e a világ okulására, vagy megsemmisítse. És azóta is ott ül, mert sehogy sem tudja eldönteni a kérdést…
— Ebben — szólt Zsenialon király, mikor a gép, befejezve történetét, visszavonult — határozottan bizonyos célzásokat látok a fizetés kérdésére, amely immár közeli, hiszen a gyönyörűségesen átmesélt éjszaka után új nap hajnala pillant be a barlangba. Mondd meg tehát, kedves mérnököm, mivel és hogyan jutalmazzalak?
— Zavarba ejtesz, uram — felelte Trurl. — Bármit kívánnék, ha megkapom, később sajnálni fogom, hogy nem kértem többet. Azonkívül nem szívesen sérteném meg felségedet túlzott követelőzéssel. Ezért uralkodói kegyére bízom, hogy állapítsa meg tiszteletdíjamat…
— Legyen — szólt kegyesen a király. — A mesék kitűnőek voltak, a gépek nagyszerűek, ezért nem látok más módot, mint hogy a legnagyobb kinccsel ajándékozzalak meg, amelyet, ebben tökéletesen biztos vagyok, semmi másra nem cserélnél fel. Egészséggel és élettel ajándékozlak meg: úgy vélem, ez a méltó jutalom. Minden mást méltatlannak találnék, hiszen az Igazság és a Bölcsesség nem fizethető meg arannyal. Légy hát egészséges, barátom, és tárd fel továbbra is a világ előtt az igazságot, amely túl kegyetlen volna számára, ha mesékbe nem csomagolnád. — Uram — csodálkozott Trurl —, eredetileg talán meg akartál fosztani életemtől? Ez lett volna a jutalmam?
— Szavaimat úgy értelmezheted, ahogyan akarod — felelte a király. — A magam részéről így értem őket: ha csak mulattattál volna, minden jutalmat megérdemelnél. Többet tettél, ezért semmiféle kincs nem lehet méltó díjad; nem tudok neked nagyobb fizetséget vagy jutalmat adni, mint hogy lehetővé tegyem ama ténykedésed folytatását, amellyel itt olyannyira kitüntetted magad…