Vir Norin meghajolt, a gép mellé állt. Alkalmas pillanatbán a készülék különböző pontjaira huzallal összekötött négy kockát dugott be, várt egy kicsit, majd ugyanazon az úton, amerre jött, eltávozott.
A különítményesek csodálkozására és rémületére a gondosan őrzött készülék egyszerre csak magától izzani kezdett, tüzet okozott, amelyet alig tudtak elfojtani. Alaktalan roncs maradt belőle. Gén Si dühöngött, parancsot adott, hogy robbantsák fel azt a házat, ahol Vir Norin lakik. A műszaki tudomány pontos előírásai szerint aláaknázott épület összeomlott, s az egész városnegyedben vakrémület tört ki. A romok nemcsak Vir Norint temették volna maguk alá, de legalább háromszáz lakót, ha Tael emberei idejében el nem távolítják őket.
A ház felrobbantása eltüntette Vir Norin nyomait a Bölcsesség Központjában. Most már csak megbízható rejtekhelyei kellett találni neki és Szu-Tenek.
Ezalatt Vir Norin, fel-alá járkálva SDF-je előtt, elmagyarázta útitársainak, hogy miért marad a Tormanszon, most már nyoma sincs a kételynek.
Fay Rodisz elpusztult, nem maradt ideje megszilárdítani a nagyszerű ügyet, ezért ő itt marad, segíti a tormansziakat.
Tisztában van vele, hogy nem tudja pótolni Rodiszt, hogy halálos veszéllyel kell szembenéznie, s nagyon fáj neki, hogy nem térhet vissza a gyönyörű Földre. De van lelki támasza, gyökere az idegen talajban, egy nagy szerelem. Vir a képernyő elé tuszkolta a zavart Szu-Tet. A sok sírástól duzzadt szemmel és orral, égő arccal állt ott a lány.
— Teljesítsétek Rodisz végakaratát, kedves barátaim! — mondta Vir Nonn. — Emlékezzetek utolsó szavaira. Csak mi ketten hallottuk, Rift!
— Milyen szavakat? Miért nem beszél? — kérdezte Csedi. A többiektől kissé távolabb állt, Eviza Tanethez simulva. Ebben a szomorú pózban, ahogy az űrhajó tévénaplója felvette, örökítették meg őket a „Sötét Láng” emlékművének alkotói.
— Majd megtudják a feljegyzésekből. Nincs erőm elismételni. De az expedíció vezetőjének utolsó két szavát most mindjárt meg kell tudniuk: „Űrhajó — start!”
Grif Rift elsápadt.
— Van valamire szüksége magának meg Taelnek? — kérdezte tompa, elhaló hangon.
— Igen, küldje el az utolsó korongrepülőt, az összes anyagot a REI és a PV készítéséhez, minden tartalékelemet az SDFhez, és… — az asztronavigátor tétovázott — egy kevéske földi ételt és vizet, hogy tormanszi barátaink időnként érezzék a mi világunk ízeit. Minél több gyógyszert, amelyhez nem szűkséges különleges ismeret. Ez minden!
— Meglesz — felelte Grif Rift —, jelölje meg a leszállás helyét.
A parancsnok megérintette a vezérlőasztalt, és a csillaghajó pilótafülkéjét fény vette körül — a felszállás előkészítésének jele. Vir Norin szíve megsajdult. Némán meghajolt honfitársai előtt, és kikapcsolta az SDF-et.
A „Sötét Láng” csillaghajó megszakított minden érintkezést a Tormansszal, mintha a földi életre mérgező talajon állna. Bevonták a kijárati folyosókat és erkélyeket. Az űrhajó sima teste mozdulatlanul állt, mint az elpusztult földlakók mauzóleírnia. Belül állandóan a képernyőknél ült Olla Dez. Vir Norin vagy Tael jelzését várta, de mindketten hallgattak. Még a Tormanszot egyáltalában nem ismerő ember is észrevehette a zavart és nyugtalanságot a planétáris közvetítésekben, bár egyetlen szó sem esett Rodisz pusztulásáról és Vir Norin vélt haláláról. Zet Ug rövid beszédet tartott a földlakók és a Jan Jah emberek barátságáról. Gén Si és Ka Luf nem szerepelt az adásokban. Csedi és Eviza megmagyarázta útitársainak, hogy itt mindig eltitkolják a nép elől a rendkívüli eseményeket, különösen ha valami „odafent” történt.
Teltek a napok. A bolygó közös csatornáin hirtelen minden adás megszűnt. Csoio Csagasz titkos vonalon hívta a „Sötét Láng”-ot, azt ígérte, megmagyarázza a történteket, elrendeli a nyomozást és a bűnösök felelősségre vonását. Nem feleltek neki. Nem volt miről tárgyaim vele. Kérjék meg, hogy viselje gondját az asztronavigátomak? Akkor kiszolgáltatják azoknak az embereknek, akikben nincs becsület. Egyezzenek meg újabb expedícióról, amely orvosi és technikai felszerelést, fiimeket, műalkotásokat hozna? Ez ellentétben állna az oligarchikus társadalom egész politikájával. No meg milyen megállapodásról lehetne szó, amikor a bolygón nincsenek törvényék, Becsület— és Jogügyi Tanács, senki sem törődik a közvéleménnyel.
Csagasz parancsára estig hívták a csillaghajót, azután áttértek a fenyegetésekre. Leszállt az éj, és az óriási űrhajó néma kupolája még mindig ott lebegett a part menti cserjés fölött. De a csillaghajósoknak sikerült még egyszer kívülről megpillantaniuk a „Sötét Láng”-ot.
Amióta Vir Norbinál megszakadt az összeköttetés, a „Sötét Láng” galaktikai órája szerint nyolc százezred másodperc telt el, ami körülbelül tizennégy földi órának felel meg. Olla Dez nem akarta elhagyni helyét, noha társai felajánlották, hogy felváltják, mert ők befejezték a korongrepülő előkészítését.
Rift már azon gondolkodott, hogy talán válaszolni kellene Csoio Csagasznak, óvatosan érdeklődni Tael sorsáról, mikor végre felhangzott a hívójel és a képernyőn megjelent Vir Norin… A „lila” nyomozók mégis bejutottak az Idő Templomának föld alatti helyiségébe, de az már üres és vegyszerrel szagtalanítva volt. Az építészek találtak egy tágas menedékhelyet a főváros határában, nem messze a kiszáradt tótól. Ott, az ókori csatamezőn leszállhat a pilóta nélküli korongrepülő. Vir Norin megadta a koordinátákat, és félreállt. Tael mérnők mély meghajlással üdvözölte földi barátait, és két sztereofelvételt mutatott. Vir Norin magyarázata nélkül a csillaghajósok nem tudták volna meg, kik ezek a főrangúak, akik holtan, rémülettől eltorzult arccal ülnek a pompás, fekete karosszékekben. A Jan-Jah iszonyú, kihúzhatatlan tőrei álltak ki testükből. Gén Si és Ka Luf elnyerte büntetését. A „Szürke Angyalok” végeztek velük. Nem várták be, hogy Csoio Csagasz emberei vizsgálják ki az ügyet és büntessék meg a vétkeseket, mert a büntetés alól úgyis ki tudtak volna bújni. Sok száz szolgalélek a hazugságok tömegével megtévesztette volna Csagaszt.
— A korongrepülő száz méterre tőlünk leszállt! — kiáltott fel Vir Norin, és alig hallhatóan hozzátette: — Most már minden rendben.
Tael, Szu-Te és Vir Norin odaállt az SDF elé. A nyolc földlakó búcsúzóul felsorakozott. Csedi nem bírta tovább a hallgatást:
— Visszajövünk, Vir! — kiáltotta. — Biztosan visszajövünk!
Ha majd véget ér a Bika órája!.. S mi azon leszünk, hogy ez mielőbb megtörténjék — felelte Vir Norin. — De ha az éjszaka démonai késleltetik a hajnalt, és a Föld nem kap tőlünk hírt, a következő csillaghajó száz földi év múlva jöj-jön el.
Vir Norin jobb kezével a jelzőkarperechez nyúlt. A csillaghajó televizofonjának képernyője sötét és néma lett. Ugyanakkor a műszertáblán kialudt az asztronavigátor zöld fénye. Az egyetlen jelzőfény — nem földi emberé, hanem a tormánszi Taelé — továbbra is égett, mint a két bolygó helyreállított testvériségének szimbóluma.
A „Sötét Láng” ugyanazon a Revat-fennsíkon szállt le, ahonnan tizenegy hónappal korábban elindult a Tormansz bolygóra.
— Hogy mi történt a Földön az űrhajó megérkezése után, azt minden földlakó tudja, számotokra sem újdonság — mondta a tanár, kikapcsolva a televizofont.
— A határidő, amit Tael megadott, letelt! — jutott hirtelen Kimi eszébe, és a többiek helyeseltek. — Ideje elindítani az ESCS-et a Tormanszra!
— Hát eddig nem tettek semmit?! — kiáltotta Aioda. — Senki sem fordult a Csillaghajózási Tanácshoz?