— Milyenek az emberi érintkezés normái önöknél, a Földön — folytatta Csoio Csagasz —, milyen esetekben mondják meg az igazságot?
— Mindig!
— Az lehetetlen. Abszolút, változhatatlan igazság nincs!
— De megközelítheti az ideált; annál jobban, minél magasabb az ember társadalmi tudatának a színvonala.
— Mi köze annak ehhez?
— Ha az emberek többsége tisztában van vele, hogy minden jelenség kétoldalú, az igazság kétarcú és a változó élettől függ…
— Tehát nincs abszolút igazság?
— Az abszolút hajszolása az ember egyik legsúlyosabb hibája. Az eredmény: egyoldalúság, vagyis a féligazság, az pedig rosszabb, mint a nyílt hazugság, mert ez utóbbi kevesebb embert téveszt meg, és veszélyes a tudással felvértezett embérré.
— S ön mindig ehhez a szabályhoz ragaszkodik? Kitart mellette?
— Kitartok! — felelte keményen Rodisz, de mindjárt elröstellte magát, eszébe jutott a csillaghajón eljátszott jelenet.
— Akkor mondja meg az igazat: miért jöttek ide, a Jan-Jah bolygóra?
— Megismétlem, amit már mondtam. Tudósaink szerint önök utódai azoknak a földlakóknak, akik az úgynevezett MVK, a Megosztott Világ Kora ötödik időszakában éltek. Önök minden bizonnyal egyenesági rokonaink. Vagy talán ez nem nyilvánvaló? Elég egy pillantást vetni önökre és ránk.
— A Jan-Jah népének más a véleménye — mondta tagoltan Csoio Csagasz —, de tegyük fel, hogy igaz, amit mond. Mi következik ebből?
— Az, hogy mi természetesnek tartanánk a közvetlen kapcsolat megteremtését a két bolygó közt. Kicserélnénk eredményeinket, okulnánk a hibák tanulságaiból, segítenénk a nehézségekben, esetleg egy családban egyesülnénk.
— Hát ez az! Egy családban egyesülni! így döntöttek önök, földlakók, helyettünk! Egy családban egyesülni! Leigázni a Jan-Jah népét. Ilyen titkos szándékokkal jöttek!
Fay Rodisz kiegyenesedett, és mereven Csoio Csagaszra nézett. Zöld szeme elsötétült. Ismeretlen erő bénította meg a Négyek Tanácsa elnökének akaratát, de Csagasz legyűrte pillanatnyi félelmét, és így szólt:
— Megengedem, hogy aggodalmaink talán túlzottak, de maguk úgy jöttek ide, hogy meg sem kérdeztek minket. Vajon szükséges-e felsorolnom mindazokat az okokat, amelyek miatt bolygónk visszautasít mindenkit, aki idegen világokból érkezik?
— Kivált, ha olyan világból jönnek, ahol önökhöz annyira hasonló emberek élnek — mondta ki Rodisz Csagasz elrejtett gondolatát.
Csagasz keskeny szeme gyanakvón siklott végig az asszonyon: „Boszorkány?”
— Nem tudom elhinni, hogy a Jan-Jah emberei ne akarnának bepillantani a tudás végtelen óceánjába, amely a mi bolygónk és a Nagy Gyűrű révén elébük tárul!
— Nem tudom, mit jelent ez.
— Annál inkább! — Rodisz csodálkozva nézett Csoio Csagaszra, s közelebb hajolt. — Az ön számára nem az a legfontosabb, hogy gyarapítsa a szépséget, a tudást, a harmóniát az emberben és a társadalomban?
— Ez az önök felfogása! A mienk viszont a tudás korlátozása, mert a tudás megnyitja a kozmosz iszonyú szakadékát, s a mélység szélén az ember rádöbben jelentéktelen voltára, elveszti hitét önmagában. Az ember boldogsága az, ha alkalmazkodik a környezetéhez, ahová beleszületett és ahol mindig is megmarad, mert ha kikerül belőle — az a halál, a semmi, a szélben kihunyt szikra. S mi nem azért teremtettünk itt boldogságot, hogy idegenek szétrombolják, még ha állításuk szerint vérrokonaink is!
— Ez a kagylóba behúzódó puhatestűek boldogsága, csakhogy a kagylót egy pillanat alatt összemorzsolja a körűiményék elkerülhetetlen összetalálkozása, amit valaha a Földön sorsnak neveztek, és itt még ma is így nevezik.
— Mi minden eshetőségre felkészülünk!
— Tudás nélkül? S a túlnépesedés legutóbbi katasztrofális következményei? Az egész bolygót temetők borítják, amelyekben a tudatlanság és konokság sok milliárd áldozata fekszik — mondta keserűen Fay Rodisz. — Ez az ára az olyan civilizádónak, amely nélkülözi a bölcsességet. Eltűrni az ökológiai határok túlzsúfolását, mint bármely állatfajnál?! Szomorú és szégyenletes eredmény a homo sapienstől, az értelmes embertői.
— Nicsak! Hát ismerik a Jan-Jah történetét? Honnan? — húzta össze a szemét Csoio Csagasz.
— Csak egy töredékét, amennyit egy idegen csillaghajótól tudtunk meg, amely kétszáznyolcvan évvel ezelőtt járt itt és megfigyelte bolygójukat. Az ön elődei megtagadták a leszállást, mert ők is azt képzelték, hogy kezükben tartják a bolygó sorsát. — Fay Rodisz csípős gúnnyal mondta ezt, tudta, hogy csak így törheti át Csoio Csagasz öntelt magabiztosságának burkát.
A bolygó ura felpattant, és olyan pillantással mérte végig Rodiszt, amelytől alárendeltjeinek megroggyant a térdük, és torkukon akadt a szó. A Föld asszonya felállt, lassan és nyugodtan szemügyre vette az uralkodót, mint valami érdekes, tanulmányozandó tárgyat. A Föld emberei rég megtanulták érzékelni azt a pszichológiai légkört, amely minden embert körülvesz, következtetni belőle gondolataira és érzéseire.
— Régi és elavult módszer, hogy elteszik láb alól az egyet nem értőket — mondta Csagasz gondolataiban olvasva. — De végül felelnie kell nemcsak az idegen világok küldötteiért, az értelem kozmikus testvériségének hírnökeiért, hanem saját népének embereiért.
— Miképpen? — kérdezte Csagasz fojtott dühvei.
— Ha a kutatók megállapítják, hogy a bolygón kegyetlenkednek, a tájékoztatás szándékosan megtévesztő, a tanulás útjában akadályok vannak, a lakosságot tudatlanságban tartják, akkor a Nagy Gyűrű döntőbíróságához fordulhatnak.
— S akkor?
— Mi nemcsak emberek, hanem egész társadalmak betegségeit is gyógyítjuk. Különösen figyelmet szentelünk a szociális bajok megelőzésének. A Jan-Jah bolygón ezt alighanem már néhány évszázaddal előbb meg kellett volna tenni…
— Azért jöttek ide, hogy kioktassanak minket, amikor egyedűl is kiláboltunk a legnehezebb helyzetből? — kérdezte lecsillapodva a Négyek Tanácsának elnöke.
— Korábban a földlakók nem tudták leküzdeni a gigászi teret. De nem is sejtettük, hogy elődeink a Földről ilyen irdatlan távolságra juthattak. Ha nincsenek azok a kutatók a Cefeuszról… De miért fecséreljük az időt. Próbáljon meg kibújni a mindenható uralkodó szerepéből. Segítsen, hogy kölcsönösen megismerjük egymást. S az eredmény alapján dönthét majd a továbbiakról.
— És önök?
— Egymagám nem dönthetek senki sorsáról, még a társaimérői sem, akik megbíztak engem. Ezért is nem vagyok az önök felfogása szerinti uralkodó.
— Tudomásul veszem — mondta Csoio Csagasz, aki ismét barátságos lett, és leültette Rodiszt. — Gondolkoztak már azon, hogyan tervezik bolygónk megismerését?
Fay Rodisz kifejtette az előző nap készített tervet. Csoio Csagasz figyelmesen hallgatta, és Rodisz legnagyobb meglepetésére semmit sem kifogásolt. Csak állt, nézte a kristálygömbőt, mint aki gondolataiba merült. Rodisz befejezte, és Csagasz tekintetét még mindig a gömbre szegezve, beleegyezését adta vendégei minden utazásához.
— Egy feltétellel — fordult hirtelen Rodiszhoz —, ön addig vendége marad a Coam kertjeinek!
— Túszként? — kérdezte Rodisz félig tréfásan, félig komolyan.
— Ó, dehogy! Csak nekem kell elsőként megismernem „őshazámat” — felelte gúnyosan Csagasz.
— Igazán semmit sem tud róla?