Csoio Csagasz összerezzent, és elfordult a veséibe látó zöld szem elől.
— Természetesen! Mi a Fehér Csillagokról származunk, ahogy tudósaink megállapították. Önök egészen mások. Nem látják magukat kívülről, és nem tudják, mennyire különbőznek tőlünk. Hallatlanul gyors a mozgásuk és gyorsak a gondolataik, ami magabiztossággal és nyilvánvaló belső békével párosul. Ez felbőszítheti az embert!
— Elég baj! Ez rejtett kisebbrendűségi érzésről, mindenfajta kegyetlenkedés szülőanyjáról árulkodik. Ha ilyen komplexussál jutnak hatalomra emberek, akkor megalázzák környezetűkét, s a megalázás úgy terjed, mint a gyűrű a vízen.
— Ugyan kérem! Ezt csak maguk látják így, mert a lelkűlétük különbözik a miénktől…
Fay Rodisz olyan fürgén felpattant, hogy Csoio Csagasz egyszeriben éber lett, mint a ragadozó állat. De az asszony csak a kristálygömböt érintette meg, amelynek furcsa irizálása felkeltette érdeklődését.
— Ilyen autohipnózis-jósgömb készítéséhez a Földön csak Japánban értettek ötezer évvel ezelőtt. A régi mesterek áttetsző természetes kvarckristályból vágták ki. A kristály fő optikai tengelyét a gömb tengelyéhez igazították. A jósláshoz két gömb szükséges, az egyiknek a tengelye függőleges, a másiké vízszintes, mint az önök Torm… mint a bolygójuk. De hol a másik gömb?
— Elődeinknél maradt a Fehér Csillagokon.
— Lehet — hagyta rá közömbösen Fay Rodisz, mint akit a további beszélgetés már nem érdekel.
A Négyek Tanácsának elnökét szokatlan zavar fogta el. Életében először. Lehajtotta a fejét. Néhány percig mindkétten hallgattak.
— Bemutatom a feleségemnek — mondta váratlanul Csoio Csagasz, és nesztelenül eltűnt a zöld függöny redői mögött. Fay Rodisz állva maradt, nézte a gömböt, és mosolygott saját gondolatain. Hirtelen az övéhez nyúlt, parányi fémcsövet vett elő, a jósgömb talapzatához tette, és az ébenfa porszemnyi, elemzéshez bőven elegendő részecskéje máris birtokában volt.
Fay Rodisz nem sejtette, hogy hallatlan megtiszteltetés éri. A Négyek Tanácsának magánéletét titok övezte. A közvélemény szerint ezek a felsőbb rendű emberek semmiképp se ereszkednek le olyan köznapi dolgokhoz, mint a házasság, ezzel szemben bármikor megkaphatják szeretőnek a Jan-Jah bolygó bármelyik nőjét. Valójában a legodaadóbb híveik szűk köréből választottak feleséget és szeretőt.
Csoio Csagasz nesztelenül és hirtelen toppant be. Nyilván ez volt a szokása. Gyorsan körülnézett, s csak azután pillantott a mozdulatlanul álló vendégre.
— A helyükön vannak — mondta halkan Rodisz csak…
— Mi az a csak? — kiáltott fel türelmetlenül Csoio Csagasz, sietve átvágott a szobán, és elrántotta a redőzött függönyt, amely semmiben sem különbözött a falkárpittól. A függöny mögötti fülkében egy ember állt, szemét urára meresztette. Csoio Csagasz rákiáltott, de az őr nem mozdult. Csoio Csagasz a másik fal felé szaladt, de Rodisz egy kézmozdulattal megállította.
— A másik sem használható!
— Ez a maga műve? — kérdezte a bolygó ura magából kikelve.
— Attól féltem, hogy megint félreértés lesz, mint tegnap az ablaknál — szólt Rodisz bocsánatkérő árnyalattal a hangjában.
— Mindenkivel meg tudja csinálni ezt? Még velem is?
— Nem. Ön az embereknek ahhoz az ötödrészéhez tartózik, amelyik nem hipnotizálható. Először meg kell tömi a tudatalattiját. Egyébként ön tudja ezt… Fegyelmezett és edzett akarata, erős elméje van. Ön nemcsak a dicsőség, a hatalom, a megfelelő környezet hatásával szorítja engedelmességre az embereket, noha ezeket az eszközöket is remekül alkalmazza. Vegyük például a fogadótermét: ön fent, megvilágítva, lent pedig, a homályban, a többiek, hitvány kiszolgálói.
— Talán nem jól eszeltem ki? — kérdezte Csoio Csagasz kissé fölényesen.
— Ezek a dolgok régóta ismertek a Földön. S mennyivel jobban csinálták!
— Például?
— A régi Kínában a császár, az Ég Fia, minden évben imádkozott a jó termésért. A templomból különleges filagóriába — szentélybe — ment a parkon át olyan úton, amelyet csak ő használt. Az út a fák koronáinak magasságában vezetett, és gondosan összeillesztett márványlapokkal volt kirakva. A császár teljesen egyedül és csendben ment, vitte edényben az áldozatot. Ha valaki lent, a fák alatt, véletlenül arra járt, azt rögtön lefejezték.
— Tehát a tökéletes nagyság érdekében tegnap mindannyiukát le kellett volna fejeztetnem?… De hagyjuk ezt. Hogy boldogult az őreimmel?
— Nagyon könnyen. Ezeknek az embereknek a fejébe verték, hogy gondolkodás nélkül bármit végrehajtsanak. Ennek folytán eltompultak, elvesztették ítélőképességüket és a szilárd jellem legfontosabb komponensét, az akaraterőt. Az ilyen embér többé már nem egyéniség, hanem programozott biológiai gép. És mi sem könnyebb, mint ezt a programot kicserélni…
A drapéria mögül, éppoly váratlanul, mint a férje, betoppánt Csagasz felesége. A tormanszi nőkhöz képest szokatlanul szép volt. Olyan magas lehetett, mint Fay Rodisz, de sokkal törékenyebb; mozgása rendkívül rugalmas és szemlátomást hatásvadászó. Haja — éppoly fekete, mint Rodiszé, de fénytelen — magas, sima homlokáról hátrafésülve, nagy hullámokban ereszkedett a nyakára. Feje búbján világos rózsaszínes árnyalatú, fémből készült, finoman megmunkált két tátott szájú, összefonódott kígyó villogott. Magas nyakán ugyanebből a fémből láncot viselt. A lánc négyzeteit gyémánt ragyogású rózsaszín kövek kötötték össze. A nyakékről négy csillogó íriggelék ereszkedett le a két kebel közt, amelyeket alig takart el a blúz csipkeszalagja. Keskeny válla, szép karja és hátának nagy része fedetlen volt, bár a Tormanszon egyáltalán nem ilyen volt a hétköznapi viselet.
Keskeny, kissé kancsal szeme a tört vonalú szemöldök alól mereven és parancsolón nézett, száját bosszúsan összezárta. Megállt és kihívón végignézte a vendégét.
Fay Rodisz közeledett elsőként.
— Ne ámítsa magát — mondta halkan —, ön kétségtelenül szép, de mindenkinél szebb nem lehet, mint ahogy más sem a világmindenségben. A szépség végtelenül sokféle, ebben rejlik a világ gazdagsága.
Az uralkodó felesége összehúzta sötétbarna szemét, s fennkölt mozdulattal nyújtotta kezét. Fay Rodisz, aki már megtanulta a tormansz üdvözlést, óvatosan megszorította a keskeny kezet.
— Hogy hívják magát, Földről jött vendég? — kérdezte az asszony magas, kissé éles hangon, kimérten, mint aki párancsőt ad.
— Fay Rodisz.
— Jól hangzik, bár mi más hangsorhoz vagyunk szokva. Az én nevem Jantre Jahah, rövidítve Jan-Jah.
— A bolygóról nevezték el! — kiáltott fel Rodisz. — Találó név az uralkodó felesége számára.
A Tormansz asszonyának ajkán gúnyos mosoly suhant át.
— Mit képzel! A bolygót nevezték el rólam!
— Itt minden új uralkodó feleségéről nevet adnak a bolygónak? Milyen óriási és fölösleges munka, mennyi zűrzavar a könyvekben!
— Neveket megváltoztatni igazán nem nagy fáradság! — szólt közbe Csoio Csagasz. — A mi embereinknek kevés az elfoglaltságuk, mindig van elég munkaerő.
Fay Rodisz most először esett zavarba. Szótlanul állt a bolygó ura és gyönyörű felesége előtt.
Mindketten a maguk módján értelmezték a zavart, és úgy gondolták, eljött a kedvező pillanat a fogadás befejezésére.
— Lent, a sárga teremben várja egy mérnök, akit segítségül adtunk az információk megszerzéséhez. Állandóan itt tartózkodik, és hívására azonnal megjelenik.