— Mérnököt mondott? — kérdezte Rodisz. — Én történészre számítottam. Műszaki kérdésekhez nem értek. Nálunk, a Földön, a történelem a legfontosabb tudományág, a tudományok tudománya.
— Az információgyűjtést meg kell szervezni, ahhoz pedig mérnök kell. Nálunk így szokás. — Csoio Csagasz elnézően mosolygott.
— Köszönöm — Rodisz meghajolt.
— Hiszen még találkozunk, többször is! Mikor mutatják be nekem a filmeket a Földről?
— Amikor óhajtja.
— Jó, majd közlöm az időpontot. Ezeket pedig térítse magukhoz — intett Csagasz a drapéria felé.
— Megadhatja a jelet.
Csoio Csagasz pattintott az ujjúval, s abban a pillanatban mindkét őr lehajtott fejjel előjött rejtekéből. Egyikük megindúlt Fay Rodisz előtt a folyosón át a fekete drapériás és fekete szőnyeggel borított teremig. Innen fekete kőlépcső vezetett le az aranysárga alsó terembe. Az őr megállt az oszlopos korlát mellett, s Fay Rodisz egyedül ment le. Furcsa megkönnyebbülést érzett. Mintha az expedíció sorsáért érzett aggodalma odafent maradt volna a komor feketeség mögött.
A sárga szőnyeg közepén egy ember állt. Sápadtabb volt, mint általában a tormanszi férfiak. Sűrű, rövid, fekete szakáiIával régi, MVK korabeli arcképekre emlékeztetett. Magas homlok, sűrű szemöldök, kissé dülledt, fanatikus szem, késkény, fekete bajusz… Nézte a fekete lépcsőn lefelé lépegető földi asszonyt, akinek meglepően szabályos és határozott vonású arcát az átlátszó védőpajzs félig eltakarta, egyenes vonalú szemöldöke alól, tágra nyílt zöld szeméből valami nem emberi ragyogás sugárzott, mintha rajta keresztül valahová a határtalan messzeségbe nézne, amelyet csak ő ismer. A tormanszi férfi egyszerre megértette, hogy ez a lény olyan világ szülötte, amelyet nem, egyetlen bolygó határol, hanem kiteljed a világegyetem végtelen térségeire. A mérnök leküzdötte pillanatnyi zavarát, és odalépett Rodiszhoz.
— Honteelo Tollo Frael vagyok — mondta ki tisztán három szóból álló nevét, ami alacsonyabb rangot jelentett.
— Fay Rodisz.
— Rendelkezésére állok, Fay Rodisz. A nevemet nagyon nehéz kiejteni, különösen az idegen bolygóról jött vendégeknek. Szólítson egyszerűen Taelnek — mosolyodott el a mérnök félénkén és barátságosan.
Rodisz megértette, hogy ez az első igazán derék ember, akivel eddig a Jan-Jah bolygón találkozott.
— Önöknél van valamilyen toldalék a nevek mellett, ami megbecsülést fejez ki, észt, munkát, hősiességet jelöl, mint nálünk a Földön?
— Nincs semmi ilyesmi. Mindenkit röviden „rél”-nek, vagyis rövidéletűnek neveznek; a tudósokat, technikusokat, művészékét, akik nincsenek korai halálra ítélve, „hél”-nek — hosszúéitűnek, a vezetők megszólítása pedig „nagyhatalmú”, „mindenható” vagy „urunk”.
Fay Rodisz elgondolkodott. A mérnök idegesen böködte cipője orrával a szőnyeget. Kemény és nyikorgó lábbelit viselt, nem olyan nesztelen, puha cipőt, mint a „kígyósok”.
— Nem akar esetleg kimenni a kertbe? — kérdezte Tael félénken. — Ott talán…
— Menjünk… Tael — felelte Rodisz, és rámosolygott a mérnökre.
A férfi elsápadt, megfordult és elindult előtte. Az ajtón kimentek a kertbe, a szakasztott földi módon tervezett fasorokba.
Fay Rodisz körülnézett, és azon tűnődött, hol is látott már ehhez hasonlót. Dél-Amerika valamelyik harmadik ciklusú iskólájában? Az élénksárga szegélyű, középen sötétlila, szirom nélküli virágok, amelyek vékony, csupasz száron himbálóztak, semmiben sem emlékeztettek a Földre. Furcsák voltak a sárga, tölcsér alakú fák is. A bio-szűrőn alig érezhetően áthatolt egy másik, mélykék virág fűszeres illata, ez a virág az ovális tisztás körül ültetett bokrokon fürtökben csüngött. Rodisz egy széles pad felé indult, hogy leüljön, de a mérnök határazott mozdulattal a másik oldal felé mutatott, ahol egy kúpszerá dombocska tetején lugas állt, olyan formájú, mint egy tómpa fogazató korona.
— Ez a gondtalan pihenés virága — magyarázta —, elég néhány percig itt ülni, s az ember máris megszabadul gondolatáltól, félelmétől és gondjaitól. Itt szeretnek üldögélni a légfőbb vezetők. Szolgák vezetik el őket a megszabott időben, különben a végtelenségig elüldögélne itt az ember!
A mérnök és földi vendége felment a lugasba, ahonnan kilátás nyílt Coam kertjeire. Messze lent, a kert kék falain túl, a fennsík lábánál feküdt az óriási város. Üveggel burkolt utcái úgy csillogtak, mint a csatornák. De víz még Coam kert-jeiben se nagyon volt.
Föld alatti csövekben patakocskák csörgedeztek, és itt-ott kisebb medencékbe ömlöttek. A magas kaputól idáig hallatszott valami zagyva muzsika, zsivajgás, nevetés és egy-egy felkiáltás.
— Mi történik ott? — kérdezte Rodisz.
— Semmi. Csak az őrök meg a kertet gondozó szolgák…
— De miért olyan féktelenek? Az itt lakó vezetők nem kövételik meg a csendet?
— Nem tudom. A városban sokkal nagyobb a zaj. A palotába nem hallatszik be, és a mások nyugalmával pedig nem törődnek. A legfőbb vezetők szolgái semmitől se félnek, ha uraik kegyében állnak.
— Akkor nagyon rosszul nevelik őket!
— Miért? Mit ért ezen?
— Önfegyelemre kell nevelni az embereket, hogy ne zavarjanak másokat. Ez az egyetlen módja, hogy az együttélést kivétel nélkül mindenki számára kellemessé tegyük.
— S a Földön ezt sikerült elérni?
— Sokkal többet: a megértés és önfegyelem magasabb fokozatait. Először a többiekre gondolunk, s csak azután magunkra.
— Ez lehetetlen!
— Mi már évezredekkel ezelőtt elértük.
— Tehát nem mindig volt így?
— Persze, hogy nem. Az ember számtalan akadályt küzdött le. De a legnehezebb és legfontosabb önmaga legyőzése volt. Utána már minden könnyebben ment.
A mérnök hallgatott, figyelte a távoli rádióbömbölést és embéri zsivajt.
— S most mondja el, hogyan tárolják az információs anyagot a Jan Jah bolygón. És segítsen a megszerzésében.
— Mi érdekli elsősorban?
— A bolygó benépesítésének története az emberek ideérkezésétől egészen a legújabb időkig. Különösen a maximális népsűrűség és utána a lakosság erős csökkenésének időszaka. Térmészetesen gazdasági mutatókkal és az uralkodó ideológia változásaival együtt.
— Mindaz, ami itteni megjelenésünkre vonatkozik, titkos anyag. Éppúgy titkos minden információ a Nagy Szerencsétlenség és a Bölcs Visszautasítás korszakáról.
— Nem értem.
— A Jan-Jah urai nem engedik meg senkinek az úgynevezett tilos történelmi korszakok tanulmányozását.
— Hihetetlen! Azt hiszem, itt valami félreértés van. Akkor egyelőre az engedélyezett történelemmel ismertessen meg, de pontos számítógépi és statisztikai adatokkal együtt.
— A számítógépek adataiba senki sem tekinthet be. Az egyes korok adatait szakemberek dolgozzák fel, titkosan. A nyilvánosság elé csak az engedélyezett anyag kerül.
— És mit jelentenek az adatok a tudomány számára?
— Úgyszólván semmit. A vezetők minden kort a saját elképzeléseiknek megfelelően igyekeztek feltüntetni.
— Van lehetőség a valódi tények megismerésére?
— Csak közvetett úton, kéziratban levő memoárokból, irodalmi művekből, amelyek elkerülték a cenzúrát vagy a megsemmisítést.
Fay Rodisz felállt. Tollo Frael mérnök is felpattant, szemét lesütve állt, mint a tudományos kutatás megalázott rabszolgája. Rodisz a vállára tette a kezét.