Váratlanul — itt, a Tormanszon, minden váratlanul történt, mert a tormansziak és társadalmi viszonyaik kellő ismerete híján a földről jött látogatók bajosan tudták kitalálni az eseményék alakulását —, tehát váratlanul megszűnt a zűrzavar, a lila ruhás őrök elvonultak, magukkal cipelve sebesültjeiket. A védőtér egyhangú zúgásába belehasított Fay Rodisz jelzése.
— Vir, kapcsolja ki az SDF-et!
Az asztronavigátor megkönnyebbülten felsóhajtott, kikapcsolta az „ernyőt”, s meghallotta az erősítőkben Csoio Csagasz parancsát: „Oszolj! A ”szemek” kísérjék fel lakosztályukba a vendégeket!”
Néhány perc múlva egy hatalmas felvonó felvitte a négy hőst a folyosónak ahhoz a kiszögelléséhez, ahonnan a Sötétség Tennének karzata kezdődött. A kertre néző nyitott ablaknál ott állt Fay Rodisz. A légáramlat kissé felborzolta rövid, fekete haját. Elsőnek Csedi rohant oda hozzá. Rodisz a lány válIára tette a kezét. Ajka mosolygott, de a szeme szomorú volt; szomorúbb, mint a Tormanszra érkezés első napjaiban.
— Szép kis felfordulást csináltak, kedveseim! — kiáltott fel Rodisz, de rosszallás nélkül. — Még nem vagyok fogoly… Még!
— Ilyen hosszú időre eltűnni! — szólt Eviza szemrehányóan.
— Valóban rosszul tettem, de annyi mindent láttam ezekben a napokban, hogy elfeledkeztem róla, hogy maguk nyugtalankodnak miattam.
— Egy kicsit amúgy is észhez kellett téríteni ezeket — mondta Gén Atal, mérgesen ráncolva homlokát. — Az életet kellemetlenné teszi a sok értelmetlen korlátozás, az ostoba önelégültség és a körös-körül tapasztalható rettegés.
— Faynak pihennie kell — vágott közbe Csedi. Átengedve magát a serkentő negatív ion-zuhanynak és az SDF vékony mancsainak, amelyek biológiai aktivizáló késztyűkkel masszírozták, Fay Rodisz felidézte a Csoio Csagasz lakosztályában töltött napokat. Ez az erőpróba megingatta a korábban kidolgozott tervbe vetett bizalmát.
Minden a földi sztereofilmck bemutatásával kezdődött. Két SDF közbeiktatásával a „Sötét Láng” elkezdte közvetítem azokat az eleven és ragyogó képeket, amelyeket a Földön a régi elnevezést megtartva sztereofilmeknek hívtak. A Jan-Jah lakói azonban csodát láttak bennük, amely elhozta ide a távoli bolygó igazi életét.
A Négyek Tanácsának tagjai, asszonyaik, néhány magas rangú hivatalnok és Tael mérnök visszafojtott lélegzettel figyelték a Föld természetvilágát és embereinek életét.
A tormansziak legnagyobb meglepetésére semmi titokzatos és érthetetlen nem volt az emberiség e remek otthonának életében. Gigászi gépek, automatikus üzemek és laboratóriumok föld alatti és víz alatti helyiségekben. Itt szünet nélkül dolgoztak a gépek, áruval töltve meg a korong alakú föld alatti raktárakat, ahonnan szintén föld alá bújtatott szállítóvonalak futottak szét. A felszínen, a kék ég alatt pedig az emberek laktak. A tormansziak elé tárultak az óriási parkok, a füves mezők, a tiszta tavak és folyók, a vakítóan fehér hóval fedett hegyek. Hosszú gazdasági harc után a városok végleg átengedték a helyet a csillag alakú és spirál formájú településrendszereknek, amelyek közt kutatási és információs központok, múzeumok és művészeti intézmények helyezkedtek el, egyetlen harmonikus hálózatot alkotva az állandó tartózkodásra legalkalmasabb mérsékelt égövben. Külön területen jelölték ki a különböző ciklusú iskolák kertjeit. Ezek a délkör mentén terültek el, hogy a kommunista világ felnövekvő nemzedékeinek változatos életkörülményeket biztosítsanak.
Magukat a földlakókat a Jan-Jah lakói eleinte túlságosan komolynak és megfontoltnak látták. Szűkszavúságukat, az élcelődéstől, bolondozástól való viszolygásukat, állandó elfoglaltságukat és tartózkodó érzelemnyilvánításukat unalmasnak találták a fecsegő, türelmetlen, pszichikailag nem edzett tormansziak.
Csak később ismerték fel, hogy ezek az emberek tele vannak gondtalan vidámsággal, amelynek forrása nem a léha gondolkodás, a tudatlanság, hanem saját erejük tudata.
Itt nem hajszolták a vak szerencsét, ezért nem is voltak mindenből kiábrándult emberek. Hiányoztak a pszichológiailag gyenge egyedek, akik tisztában voltak vele, hogy nem teljes értékűek, és emiatt irigység és szadista düh töltötte el őket. Az energikus és szabályos arcokon nem tükröződött zavar, gyanakvó izgatottság, a maguk és szeretteik sorsáért érzett aggódalom, amely elszigeteli az embert társaitól.
A tormansziak egyetlen unatkozó embert sem láttak. Amint befejezték nehéz munkájukat, magukba merültek, gondolkodtak, töprengtek, pihentek. De az átmeneti mozdulatlanságot és nyugalmat egy pillanat alatt erős szellemi vagy fizikai tevékenység váltotta fel.
A tormansziak megpróbáltak ellenállni a látott világ leküzdhetetlen vonzerejének, elhitetni magukkal, hogy megrendezett jeleneteket látnak. De a látvány planetáris mérete a sztereofilmek valódiságáról tanúskodott. A nyilvánvaló bizonyságnak végül is engedni kellett. A Jan-Jah lakóit mintha egy kert szélesre tárt kapuja elé vezették volna, semmit se titkolva el mohó szemük elől, de be nem léphettek.
— Első alkalommal talán elég ennyi — mondta Fay Rodisz, észrevéve a fáradtságot a nézők arcán.
Csoio Csagasz gyanakvón körülnézett. Felesége, Jantre, a melléhez szorította a kezét. Tael mérnök felemelte a fejét, és megpróbálta észrevétlenül letörölni könnyeit, amelyek sűrű szakállára peregtek. Csoio Csagasz könnyeket látott Zet Ug szemében is. Haragra lobbant, s felkiáltott.
— Igen, elég! Végképp elég!
Fay Rodisz zavartan nézett az uralkodóra, és megszakította az összeköttetést a csillaghajóval. A nézők eltávoztak, Fay Rodisz pedig Csoio Csagaszhoz lépett, aki intett neki, hogy maradjon. Mikor a kiürült teremben kettesben maradtak, Csoio Csagasz először fogta meg Rodisz karját, de homlokát ráncolva mindjárt el is engedte. Rodisz felnevetett.
— Már megszoktam, hogy az arca előtt nem visel védőpajzsot, és elfelejtettem, hogy minden más fémből van. Néha az az érzésem, hogy a földlakók csupán robotok, akik eleven emberek fejét hordják — tréfálkozott az uralkodó, s bevezette vendégét a zöld drapériájú ismerős szobába, ahol a kristálygömb volt.
— És ha csakugyan robotok vagyunk? — mondta Rodisz, egy cseppnyi kacérságot és női kihívást vegyítve pillantásába és mosolyába.
Csoio Csagasz megfeszítette minden akaraterejét, hogy ellenálljon a földi asszony vonzerejének. Elfordult, kinyitott egy fekete szekrényt, kivett belőle valamit, ami a régi idők pipájára hasonlított. Rodisszal szemben letelepedett egy karosszékbe, és rágyújtott. Az átható szagú füstön át a bolygó ura Fay Rodíszt nézte, keskeny szemeire a kábulat fátyla borult. Olyan sokáig hallgatott, hogy Rodisz szólalt meg elsőnek:
— Mit jelentett az a felkiáltás, hogy „végképp elég”? TaIán nem tetszett a Föld?
— A filmek technikailag kiválóak. Ilyet még soha nem láttünk!
— Hát a technika a fontos? Én a bolygónkra gondoltam.
— Mesékben nem vagyok illetékes. Hogy tudnám elválasztani a hazugságot az igazságtól, amikor ezeken a képeken kívül semmit sem tudok a bolygójukról.
Fay Rodisz felállt, a cifra faragású asztal szélének támaszkodott, és figyelmesen Csoio Csagaszra nézett.
— Ön most hazudik — mondta nyugodtan. — Segítsen, hogy megértsem önt. Ön kiváló elme, miért nem akar egyenesen, nyíltan beszélni, kifejteni meggyőződését, céljait? Mitől fél?