Csoio Csagasz lassan felemelkedett, rideg volt és gőgös. Fay Rodisz meg sem rezzent, amikor öklével az asztalra nehezedve, elébe állt. Néma párbajuk addig tartott, amíg az oligarcha meg nem hátrált; finom szövésű sárga kendőt vett elő, és megtörölte a homlokát.
— Megsemmisíthetnénk önöket — szólalt meg Csagasz —, ehelyett kénytelen vagyok számot adni önnek!
— Csak nem esik nehezére ez az áldozat? — Rodisz hangjából leplezetlen gúny csendült ki. — Attól tart, hogy megjelenik a második csillaghajó, és a két űrhajó elpusztítja városaikát, palotáikat, gyáraikat? Tudom, hogy ön és csatlósai nyugodtan tűrnék a Jan-Jah lakók millióinak pusztulását, ezeréves munka tönkretételét, az emberi géniusz nagy alkotásainak megsemmisítését, csak maguk maradjanak életben! Nem így van?! — kiáltott fel Rodisz.
— De igen — bökte ki Csoio Csagasz összerezzenve. — De mit sajnáljak? A szemetet, a jelentéktelen emberkéket csipcsup érzéseikkel? Az idejétmúlt művészet limlomját, amely halmokban hever poros raktárakban? A kártékony, ábrándozó „hél”-eket?
— De hiszen ők is emberek! — kiáltott fel Rodisz, — Nem, még nem!
— Ön talán segíti őket, hogy emberekké váljanak? Nem tudóm megértem. Nincs szebb az életben, mint segíteni az embereken, különösen, ha megvan hozzá a hatalmunk, erőnk, lehetőségünk. Elképzelhető ennél nagyobb öröm? Lehetséges, hogy ez meg sem fordult a fejében, szerencsétlen ember?
— Maga a szerencsétlen! — kiáltott a bolygó ura. — Milyen találó a régi mondás, hogy a nőnek csak jelene és jövője van, múltja nincs. Milyen történész maga, ha nem érti meg, hogy üres lelkek árasztották el a bolygót, felittak, felfaltak mindent!
Fay Rodisz már lecsillapodott.
— Az emberi agy rendelkezik azzal a csodálatos képességgél, hogy kijavítja a külvilág torzulásait, nemcsak a vizuális, hanem a gondolati torzulásokat is, amelyek a természeti törvények elferdítéséből keletkeznek egy rosszul berendezett társadalomban. Az agy harcol a torzulás ellen, kiigazítja a szép, a nyugodt, a jó irányába. Természetesen a normális emberekről beszélek, és nem a pszichopatákról, akiknek kisebbrendűségi komplexusuk van. Azt ön is bizonyára tudja, hogy az emberek arca messziről mindig szép, a távolról látott idegen élet pedig érdekes, hogy az ismeretlen tudomány nagyon fontosnak látszik. Következéskép minden emberben élnek álmok a szépről, amely nemzedékek ezrei alatt alakult ki, a tudat alatti erősebben irányít minket a jó felé, mint ahogy mi magunk gondoljuk. Hogy szabad beszélni az emberekről mint a történelem szemetjéről?
— A maga őszintesége kezd tetszeni nekem — jegyezte meg Csoio Csagasz sunyi mosollyal. — De folytassa!
— Tudom, hogy ön most nem kételkedik jó szándékunkbán. Hányszor próbálkoztak az emberei, hogy rajtakapják valamelyikünket legalább egy cseppnyi álnokságon, még a csillaghajó ellen intézett támadás után is, amely az ön parancsára történt! Itt ugye minden a Négyek Tanácsának parancsára történik?!
— Igen — bólintott az oligarcha.
— Ha így van, akkor azért történt, mert azt hitték, veszélyt hozunk önökre. Tudom, nem akarja engedélyezni, hogy a Föld életét bemutassuk a Jan-Jah népének. De bizonyára olyan okokból, amelyet a világlátása, szemléleti rendszere diktál. Mi, földlakók, nyomát sem láttuk az önök primitív propagandájában, hogy igazán gondoskodni akarnának társadalmuk és embereik tökéletesítéséről. A jelenlegi struktúra fenntartását csak a vezetők maroknyi csoportja kívánja. A Föld történetében államok százai, emberek milliói pusztultak el emiatt. Önök nemrég élték át a túlnépesedés katasztrófáját…
Fay Rodisz elhallgatott, csodálkozva látta, hogy a Tormansz urának vonásai eltorzulnak. Csoio Csagasz most először vesztette el önuralmát.
— Elég! Hagyja abba! Egy szót se többé a Földről! Gyűlölöm! Gyűlölöm az átkozott Földet, ahol őseim mérhetetlenül sokat szenvedtek!
— Ősei? — kiáltott fel Fay Rodisz, s elakadt a lélegzete.
— Igen, igen, az őseim, ahogy a magukéi is! Ez évszázadok óta őrzött titok, s aki kifecsegi, halállal lakói!
— Miért?
— Nehogy álmok szülessenek a múltról, egy másik világról, s megingassák életünk pilléreit. Az ember ne tudjon a múltról, ne merítsen belőle erőt. Mert ez olyan meggyőződést, olyan eszméket olt belé, amelyek összeférhetetlenek a hatalomnak való engedelmességgel. A történelmet el kell vágni gyökerétől, s ott kell kezdem, amikor az emberiség fáját átültették a Jan Jahra.
Csoio Csagasz egy ideig elgondolkozva állt, majd leült, és helyet mutatott Rodisznak is. Szívta a pipáját, és elmerülten nézte a kristálygömböt. A földi vendég mozdulatlanul ült, akár egy szobor. Csoio Csagasz pillantása végigsiklott az asszonyon, aztán, mint aki elszánta magát, felállt. Rejtekhelyről régi kulcsokhoz hasonló szerszámokat vett elő. Kiválasztott egy rövidet és vastagot, kinyitott egy vastag fémből készült rejtett ajtócskát, valamit elfordított belül, majd ismét gondosan bezárta.
— Jöjjön — mondta egyszerűen, s félrehúzta a zöld függönyt egy szűk, szinte résnyi ajtó előtt.
Fay Rodisz habozás nélkül követte. Csoio Csagasz leszegett fejjel, körül sem nézve ment a hosszú folyosón, amelyet az örökégő gázlámpák halvány fénye alig világított meg. Csak a liftajtónál fordult meg, s beengedte Rodiszt a fülkébe. A ritkán használt szerkezet nyikorogva elindult lefelé. Nagy mélységbe ereszkedtek le, s egy folyosóra léptek ki, amelynek egyik oldalán vaspillérek és sínek húzódtak. Csoio Csagasz hátranézett, útitársát bevezette egy sötét kis vagonba, majd maga is beült. Felgyújtotta a pálya-fényszórót, és a Föld régi gépeihez hasonló vagon dübörögve rohant az áthatolhatatlan sötétben.
Rodisz az izgatott oligarchán mosolyogva halkan énekelni kezdett, átengedve magát a függőleges, színes fényjelek hipnotizáló villogásának. Észrevette, hogy Csoio Csagasz figyelmesen hallgatja, gyakran rápillant.
— Miféle dal ez? — kérdezte Csagasz, gyorsítva a vagon amúgy is vad vágtatását.
— „Gyorsan és elszántan lemerülni a medence mély és poshadt vízébe, felkutatni, kimentem a fenékiszapból…” — kezdte fordítani Rodisz Jan-Jah nyelvre.
— Csak ennyi? — kiáltott fel Csoio Csagasz. — Hát mit várt?
— Valami harciasát. A dallama nagyon élénk, és ritmikus — mondta Csagasz, s egy négyzet alakú, lila luminofor előtt hirtelen lefékezett.
Kiléptek a föld alatti üregbe. Csak a jelzőnyilak világítóttak halványan a padlón, szinte lebegve a sötétben.
Csoio Csagasz óvatosan kézen fogta Rodiszt. Egy szögletes oszlophoz lépett, kinyitott egy kis ffllkét, és figyelt.
— Meg kell győződnöm, működött-e a kikapcsoló a szóbámban — magyarázta a némán várakozó Rodisznak —, mert ha valaki megkísérli a relé-ajtós páncélszekrény kinyitását, ott helyben meghal.
Másik kulcsot választott ki a kötegből, újabb fülkét nyitott ki, megragadott egy nyíl formájú fogantyút, és nagy erővei maga felé húzta. Ezüstrúd bújt elő, és abban a szempillantásban súlyos, kapuszerű ajtó tárult fel nyikorogva. Tágas, fényesen kivilágított terembe léptek. Csagasz megnyomott egy gombot, és az ajtó becsukódott.
Rodisz szemügyre vette a helyiséget. Ezalatt Csoio Csagasz egy széles kőasztal fölé hajolva, valamit igazgatott, régi elektronikus gépek kapcsolóihoz hasonlókat kattogtatott. Rodisz sokszor látott ilyen gépeket filmeken és múzeumokban. A helyiség is múzeumra emlékeztetett. Üvegezett szekrények és állványok sorakoztak a fal mentén, szorosan betolt fiókok sorain elmosódott hieroglifák tarkálltak. A portól szürke tolólétra fokai itt-ott megőrizték azoknak a lába nyomát, akik a felső polcokhoz mentek fel rajtuk.