Csoio Csagasz ünnepélyesen és sápadtan kiegyenesedett. A földi vendég olyannak látta őt most, mint egy ősi vallás papját, titkos tudomány őrét. Csagasz valójában az is volt.
— Tudja-e, hogy hová jöttünk? — kérdezte rekedten.
— Tudom. Itt őrzik azt, amit az őseik hoztak ide csillaghajókon a Földről. — Fay Rodiszon izgalom vett erőt. Elmondhatatlan, mit jelentett az MVK történelemtudósának, hogy bejuthatott ide, ahol a VEK, a Világ Egyesülésének Korát megelőző nagy fordulatok talán legsötétebb időszakának emlékeit őrizték! Rodisz áhítattal érintette meg a hatalmas műszerasztalt, amelyet nyilván a régi idők csillaghajójáról szereltek le, az első űrhajók egyikéről, amely elszántan merült bele a világegyetem ismeretlen és roppant bonyolult mélységeibe.
Csoio Csagasz bátorítóan bólintott a megilletődött Fay Rodisznak, és rámutatott a terem közepén álló fémből és műanyagból készült kemény székek sorára.
— Megértem, hogy önt itt minden érdekli, de azért ne feledje, hogy folytatjuk a beszélgetést. Látni fog filmeket, amelyeket őseink hoztak emlékül a bolygóról, ahonnan elszöktek. Menekvésre alig volt reményük, de találtak egy érintetlen bolygót és új életet, amely fordítottja volt a réginek. Mikor idegeim kimerülnek, vagy kétely fog el, idejövök, hogy elteljek gyűlölettel, és belőle merítsek erőt.
— Gyűlölettel? És mi iránt?
— A Föld és az ottani emberiség iránt! — felelte meggyőződéssel Csoio Csagasz. — Nézze meg azt a sorozatot, amit kiválasztottam. Utána nem szorul magyarázatra, miért nem engedélyezem sztereofilmjeik bemutatását. Az önök Paradicsomának történelmét látva — folytatta maró gúnnyal —, ugyan ki ne kételkedne abban, hogy ezek a képek az igazat mutatják? Hogyan történhetett, hogy a kifosztott, kizsarolt bolygó csodálatos kertté változott, az eldurvult, semmiben sem hívő emberekből gyöngéd barátok lettek? Milyen fegyverekkel, milyen iszonyú félelem bilincseivel kényszerítik rá a Föld népeire ezt a fegyelmet?
A fény kialudt, a pince fala eltűnt, kép tört át rajta, amelynek mélysége még a hagyományos televizofonét is felülmúlta. Fay Rodisz mindenről elfeledkezve elmerült a Föld messzi múltjában.
Először csak megrendezett jelenetek peregtek. Csoio Csagasz a történelmi események sorrendjében szedte össze a fiimeket. A legrégibb időkből nem maradt dokumentumanyag. A legfontosabb eseményeket rekonstruálni kellett. Ám ezek az események könyörtelenül megcáfolták a Föld gyönyörű meséit a jó cárokról, bölcs királyokról, gáncs nélküli lovagokról — az elnyomottak és kisemmizettek védelmezőiről. A dicsőséges hadvezérek és a hitért harcolók legendáiból nem maradt más, mint vérengzések, durva fanatizmus és kegyetlenkedés, szép városok, országok és termékeny szigetek elpusztítása.
Á Föld történelme, ahogyan a távoli ősök megírták és tanitották, eltitkolta a hódítások, az uralkodók és civilizációk váltakozásának igazi árát. De a Megosztott Világ Korának késői szakaszában a múltról készült filmek már azt mutatták, hogy a szépség, a békés munka megteremtésére és a természet mégismérésére irányuló emberi erőfeszítések rendre hiábavalók voltak, pusztítással végződtek. Az egyik filmen elállatiasodott emberevők faltak fel egy civilizáltabb törzset. A másikon égő városokban asszír hódítók öldösték le a gyerekeket és öregeket, erőszakot követtek el a nőkön a brutálisan féken tartott férfiak szeme láttára. A férfiakat alsó állkapcsukon átfőzött szíjjal szekerekhez kötözték. Végtelen sorban vonultak el az égő falvak, kifosztott városok, letaposott mezők, csordaként hajtott kiéhezett emberek tömegei. Nem, soha egyetlen hajcsár nem bánt így állataival. Egészen nyilvánvaló volt, hogy az embert sokkal kevesebbre becsülték, mint az állatot. Ráadásul az embereket állandóan szadista módon kínozták: kettéfűrészelték Kína terein, karóba húzták Kelet útjain, keresztre feszítették a Földközi-tenger vidékén, vaskampókra akasztották, mint a lenyúzott és kibelezett állatok húsát.
A tömegpusztítás technikája állandóan „tökéletesedett”. Lefejezéssel, máglyákkal, keresztekkel és karókkal nem tudták kiirtani a meghódított városokban élő embertömeget. így aztán összekötözve lefektették az embereket a mezőkön, és lovas hordák száguldoztak rajtuk. Lándzsákkal és kardokkal a hegyekbe hajtották a tébolyult embereket, és ledobták szakadékokba. Eleven emberekből építettek falakat és tornyokat, agyaggal kötve egymáshoz a testeket. A fantasztikus tömegirtások közül, amelyekben az volt a legdöbbenetesebb, hogy a győztesek erejétől hipnotizált embertömegek zokszó nélkül engedelmeskedtek, Róma bukásának jelenete vésődött be legmélyebben Fay Rodisz emlékezetébe. A büszke római nők gyérmekeikkel együtt a Fórumon próbáltak menedéket találni. A csatában elpusztult apák, férjek, fivérek támaszától megfősztott védtelen lánygyermekek, asszonyok, lányok és nagyanyák dermedt kétségbeeséssel nézték a véres fejszékkel és szablyákkal felfegyverzett, diadalittasan közeledő hun vagy germán tömeget. Ez a feledhetetlen jelenet, amelyet kiváló művész rendezett, Rodisz számára az infemó egyik fokozatának megtestesülése volt.
Az ókori kultúra gyöngyszeme, Hellász, amely a Sötét Századok kezdetén kecskelegelővé vált; a krétai tengeri népek még régebbi civilizációjának a romjai; az ókori Egyiptom uralkodóinak, például Dzser fáraónak a temetése, akinek a sírján 587 embert mészároltak le, vagy a szkíta vezérek temetése Kubányban és a Fekete-tenger mellékén, amikor a sírjaikon emberek tucatjait és lovak százait ölték le, vérrel itatva és holttestekkel borítva a hitvány földi maradványokat; az ősi Oroszország kultúrája, amelyet ázsiai hordák tapostak el; Dél Afrika őslakóinak szörnyű lemészárlása a hódító északi törzsek betörésekor — mindez ismerős volt már, nem ébresztett új asszociációkat. De Rodisz soha nem látott még híradófilmrészleteket, amelyeket az MVK utolsó korszakaiban beépítettek a játékfilmekbe. A tömegmészárlások a bolygó lakosságának és a technika erejének növekedésével még iszonyúbbakká váltak. Óriási koncentrációs táborok, haláltáborok, ahol éheztetéssel, kimerítő munkával, gázkamrákkal, különleges szerkezetekkel, amelyekből valóságos golyózápor zuhogott, már százezer— és milliószám semmisítették meg az embereket. Hegyek emberi hamuból, holttestekből és csontokból — ilyenről az emberi faj egykori pusztítói még csak nem is álmodhattak. Atombombával néhány másodperc alatt hatalmas városokat pusztítottak el. A robbanás középpontjában minden elégett, emberek százezrei, fák és épületek egy pillanat alatt megsemmisültek, a külső övezet összeomlott házai közt pedig megvakult, összeégett áldozatok csúsztak. A romok alól gyermekék jajveszékelése hallatszott, szüleiket hívták, és vízért könyörögtek. Azután újabb jelenetek következtek tömeges megtartásokról, csatákkal váltakozva, amelyeken repülőgépek, ágyúk ezrei ütköztek meg a szárazföldön vagy hajók és repütógépek a tengereken. Sok tízezer gyengén felfegyverzett katana konokul, akadályt nem ismerve kúszott át a gyorstüzelő fegyverek tűzfüggönyén, míg a hullahegy el nem borította az erődítményeket, megfosztva az ellenséget a lövés lehetőségétői, vagy pedig katonái meg nem őrültek. Városok bombázása, ahol a múlt bátor emberei lefényképezték az összeomló és égő házakat. Halálraszánt öngyilkos pilóták száguldottak át a lövedékek tűzfüggönyén, és zúzódtak halálra az óriási hajók fedélzetén, lángörvényt kavarva, emberek, ágyúk, géproncsok repültek a magasba. Tengeralattjárók bukkantak fel váratlanul a tenger mélyéből, hogy nukleáris rakétákat zúdítsanak az ellenségre…