— Térjen magához, földi asszony — hallotta Fay Rodisz Csoio Csagasz hangját.
Rodisz összerezzent, Csagasz kikapcsolta a vetítőkészüléket.
— Nem tudott erről? — kérdezte gúnyosan a bolygó ura.
— Nálunk nem maradt épségben ennyi film a régmúlt időkbői — felelte felocsúdva Fay Rodisz. — Az önök csillaghajóinak elindulása után még volt egy nagy ütközet. Elődeinknek nem jutott eszébe, hogy a dokumentumokat elrejtsék a földbe vagy a tengerbe. Sok minden elpusztult.
Csoio Csagasz az órára pillantott. Rodisz felállt.
— Sok idejét elraboltam. Elnézést kérek és köszönöm.
A Négyek Tanácsának elnöke megállt, valamin töprengett.
— Csakugyan nem maradhatok tovább magával. Ám ha kivánja…
— Feltétlenül!
— De ahhoz több nap kell!
— Hosszú ideig elvagyok táplálkozás nélkül. Csupán vízre van szükségem.
— Vizet talál itt — mondta Csoio Csagasz, és egy harmadik kulccsal kinyitott még egy kis ajtót. — Látja ezt a zöld csapot? Ez az én saját vízvezetékem, igyon nyugodtan. Az ajtót magára zárom, de a jelzőszekrényt nyitva hagyom. Ne próbálkozzék egyedül kijutni. Itt nagyon sok a csapda. Az elmúlt század anyagát csak két nap múlva nézheti meg. Meg fogja állni?
Fay Rodisz némán bólintott.
Magam jövök le önért. Az eredetikről készült mikrotekeresek ezekben a dobozokban vannak. Járjon szerencsével! így mondják nálunk búcsúzáskor.
Fay Rodisz a barátság földi mozdulatával nyújtotta kezét a Tormansz urának, aki megszorította, és mélyen belenézett vendége ragyogó „csillagszemébe”, amely annyira különbözött mindattól, amit ő a hazai bolygón és az ősei által megtagadott Föld régi filmjeiből ismert. Ez a furcsa ember hirtelen eleresztette, vagy inkább ellökte Rodisz kezét, és kiment az ajtón. A hatalmas páncéllap becsapódott.
Rodisz légzési és figyelem-összpontosítási gyakorlatokat végzett, hogy energiával töltse fel testét a rá váró munka előtt. Nemcsak nézni akart, hanem emlékezetébe is vésni a látóttakat. Túl késő arra gondolni, hogy az SDF révén rögzítsen anyagokat, meg aztán a bolygó változékony hangulatú ura is aligha lenne még egyszer ilyen nagylelkű.
A tekercsek közt válogatva Rodisz észrevette azt a hieroglifákkal jelölt csoportot, amelyet Csoio Csagasz bemutatott neki. A feliratokat Rodisz úgy olvasta el, hogy „Ember az embernek”. A második és a harmadik dobozon ilyen felírás volt: „Az ember a természetnek” és „A természet az embernek”.
„Az ember a természetnek” filmek bemutatták, hogyan tűntek el a Föld színéről az erdők, száradtak ki a folyók, pusztult el a termőtalaj, elhordta a szél vagy elszikesedett, hogyan méntek tönkre a hulladékkal és olajjal szennyezett tavak és tengerek. Óriási földterületek, amelyeket bányamunkával túrtak fel, meddőhányókkal raktak tele vagy amelyek elmocsarasodtak, azok a hiábavaló kísérletek, hogy fenntartsák a víz körforgásának megbontott egyensúlyát. Vádoló filmek, amelyekét ugyanazokon a helyeken vettek fel több évtizedes időközökben. Satnya bokrok ott, ahol azelőtt cédmsok, mammutfenyők, araukáriák, eukaliptuszok, a legsűrűbb trópusi erdők óriásai álltak. Ott, ahol kiirtották a madarakat, néma, csupasz fák, amelyeket felfaltak a rovarok. Hozzá nem értőn használt vegyszerektől megmérgezett vadállatok. Nem gazdaságosan elégetett sok milliárd tonna szén, olaj és gáz, amelyekét a Föld évmilliárdok alatt halmozott fel, roppant mennyiségű elpusztított fa. Egész hegyek törött üvegből, palackokból, rozsdás vasból, el nem bomló műanyagból. Az egyiptomi piramisoknál magasabb, csúf halmokban több trillió pár elnyűtt cipő.
„A természet az embernek” doboz volt a legkellemetlenebb. Az utolsó századok borzalmas filmjein, ahol a technika pusztító ereje és az emberek kolosszális tömege került összeütközésbe, az emberi egyéniség eltűnt, beleolvadt a közös félelem és bánat tengerébe. Az ember — integráns egység a csatában vagy a megsemmisítésre ítélt tömegben — egyenértékű lett a puskagolyóval vagy az eltakarításra váró szeméttel.
A harmadik doboz filmjein egyes személyeket ábrázoltak premier plánban, bemutatva, milyen szenvedéseket és betegségeket okozott az ésszerűtlen élet, a természettől való elszakadás, az emberi szervezet szükségleteinek meg nem értése és a kaotikus, fegyelmezetlen szaporodás. Óriási városok tűntek fel, amelyeket lakói elhagytak a vízhiány miatt. Hatalmas vízierőművek, amelyeket belepett az iszap, gátak, amelyeket a földkéreg mozgása darabokra tört. Poshadt tengeröblök, megtöppedt hab óriási sávjai a kihalt partok mentén, hol feketék az olajtól, hol meg fehérek a tengerekbe és tavakba eresztett sok millió tonna mosószertől.
Majd túlzsúfolt kórházaknak, elmegyógyászati osztályoknak, nyomorékok és gyengeelméjűek menhelyeinek hosszú sora következett. Az orvosok kétségbeesetten küzdöttek az újabb betegségek ellen. A bakteriológiai felfedezések kiirtották a fertőző betegségeket, amelyek ősidők óta támadták az emberiséget. De hiányzott a biológia ésszerű felfogása: megszűnt a gyengék kegyetlen pusztulása, de egyúttal az embernek a sok milliós éves természetes kiválasztódás által kialakult erős szervezete meggyengült. Váratlan ellenségek támadtak rá belülről, különböző allergiák, amelyek legszömyűbb megnyilvánulása a rák volt, öröklött fogyatékosságok; megszaporodtak és valódi csapássá váltak a pszichikai zavarok. Az orvostudományt, amelyet, bármily furcsa is, azelőtt nem tekintettek el sőrendű fontosságú tudománynak, készületlenül érték az újabb betegségek. A bajokat csak növelte a durva élelmiszerhamisítás. Noha az emberiség már ismerte a maniókával, a batátával és a kukoricával, a trópusi övezetek ősi társadalmainak kéményítőtartalmú táplálékával szerzett szomorú tapasztalatokat, ezt a kérdést még az MVK korában is elhanyagolták. Nem akarták megérteni, hogy az élelmiszerbőség csak látszat, a táplálék valójában nem teljes értékű. Azután bekövetkezett a fokozatos legyengülés a fehérjehiány miatt. Egyre nőtt az erőtlen, ernyedt emberek száma, akik súlyos teherként nehezedtek a társadalomra.
Fay Rodisznak alig volt ereje nézni a rákban szenvedő betegeket, a szánalmas értelmi fogyatékos gyerekeket, apatikus felnőtteket, azokat az erőtől duzzadó embereket, akiknek energikus tevékenysége a régmúlt idők nehéz életkörülményei közt szükségképpen a szív elhasználódásához és korai halálhoz vezetett.
A legfélelmetesebbek a fel nem ismert pszichózisok voltak, amelyek fokozatosan megzavarták az ember tudatát, tönkretették életét és hozzátartozói jövőjét. Az alkoholizmus, a szadista düh és kegyetlenség, az erkölcstelenség a látszólag normális embert szinte állattá változtatta. És ami a legrosszabb, hogy ezeket az embereket nagyon későn ismerték fel. Nem voltak megfelelő törvények, hogy megvédjék tőlük a társadalmat; környezetükben számos embert nyomorítottak meg morálisan, elsősorban saját gyermekeiket — hiába volt feleségük, anyjuk minden önfeláldozása…
„Jobban mondva — gondolta Rodisz —, ez az önfeláldozás, türelem és jóság tette lehetővé, hogy a kezdeti fegyelmezetlenség és akaratgyengeség zsenge rügyeiből kipattanjon a gonősz virága. Sőt, a nők türelme és szelídsége segített a férfiaknak, hogy elviseljék a társadalmi berendezkedés zsarnokságát és igazságtalanságát. A férfiak megalázkodtak és hajbókoltak feljebbvalóik előtt, és dühüket saját családjukra zúdították. A legzsamokibb rendszerek ott maradtak fenn legtovább, ahol a nők a legelnyomottabbak és legalázatosabbak voltak: a régi világ mohamedán országaiban, Kínában és Afrikában. Ahol a nők csak igavonó állatok voltak, gyermekeikből is tudatlan és elmaradott vademberek lettek.”