A látottak megrendítették Fay Rodiszt. Rájött, hogy a régi csillaghajósok meghatározott szempontok szerint válogatták össze a filmeket. Azok az emberek, akik meggyűlölték bolygojukat, nem hittek többé abban, hogy az emberiség képes kijutni a rosszul szervezett élet poklából, azt hozták magukkal, ami a népek és országok civilizációjára, történelmére rossz fényt vetett, hogy a második nemzedék az elhagyott Földet már a mérhetetlen szenvedések helyének lássa, ahová semmiféle megpróbáltatás esetén se szabad visszatérniük, még akkor sem, ha útjuk tragikusan végződik. Szakítani akartak a múlttal; ez az érzés késztethette arra a mai tormansziak őseit, amikor bámulatos szerencsével rátaláltak a néptelen, lakható bolygóra, hogy egy nagy és bölcs civilizáció ivadékainak, a misztikus Fehér Csillagokról származóknak vallják magukat. Semmi akadálya nem lett volna, hogy később bemutassák a földi szörnyűségekről készült filmeket. Ezek mellett a Tormansz mai élete igazi paradicsomnak látszott volna. De már veszélyes lett volna megingatni a Fehér Csillagok bölcsességébé és e bölcsesség letéteményeseibe, az oligarchákba vetett hitet. Alighanem más okok is közrejátszottak.
Fay Rodisz elfáradt. Levetette a finom kelméből készült tormanszi ruhát, bonyolult tomagyakorlatokat végzett, amelyeket rögtönzött tánccal fejezett be. Gondolatainak ideges száguldása megszűnt, ismét nyugodtan tudott gondolkodni. Leült a terjedelmes asztal végére, és a régi keleti bölcsek kiaszszikus testtartásában olyan erősen összpontosította figyelmét, hogy minden eltűnt, lelki szemei előtt csak a Föld lebegett.
Fay Rodisz a földi emberiség legválságosabb és legfélelmetesebb fejlődési időszakának szakértője volt, de még ő sem tudta teljes mélységében elképzelni azt az infemót, amelyen át a világ az értelmes és szabad életig eljutott.
A régi emberek egész életüket ilyen körülmények között élték le, más választásuk nem volt. Megszoktuk, hogy elismeréssel adózzunk a művészet és a tudományos gondolkodás óriásainak — gondolta Rodisz —, pedig hát nekik, akiket az alkotás vagy a tudás páncélja védett, könnyebb volt átvergődniük az élet nehézségein. Mennyivel nehezebb volt a közönséges emberek sorsa. Semmi mással nem tudtak védekezni az élet csapásai ellen, mint álmokkal, de az élet csapásai ezeket is összetörték. S mégis… támadtak új, hozzájuk hasonló szerény és derék emberek, akik észrevétlen munkájukkal a maguk módján odaadóan szolgálták a magasztos célokat. S a Megosztott Világ Kora után elkövetkezett a Világ Egyesülésének Kora, a Közös Munka Kora, az Összekulcsolt Kezek Kora.
Fay Rodisz most nem az értelmével, hanem a szívével értette meg, milyen nagy árat fizetett a földi emberiség a kommunista jelenért, azért, hogy kijusson a természet infemójából. Másként látta a társadalom bölcs védőrendszereit, átérezte, hogy soha, semmilyen körülmények közt sem szabad megengedni a legcsekélyebb visszalépést a múltba. Egy lépést sem lefelé a lépcsőn, vissza az infemó szűk szakadékába. A lépcső minden foka mögött emberi szemek, szomorú, álmodozó, szenvedő és fenyegető szemek milliói voltak. És tengernyi könny. Milyen igaza volt Kin Ruhnak, a nagy mesternek, amikor a régi történelem tanulmányozását az infemó-lét elméletéré alapozta!
Majd egy másik ember alakja merült fel előtte. Ő sem réttent vissza attól a pszichikai tehertől, amely az MVK történélmének kutatójára nehezedik.
A híres ásatások szervezője, Veda Kong, a színésznő és énekesnő, Rodisznak gyermekkora óta eszményképe volt. Veda Kong testét régesrég elporlasztotta a magas hőfokú halotthamvasztó sugár, de a Nagy Gyűrű Korának remek sztereofilmjei évszázadok óta híven őrzik eleven, bájos alakját. Sok fiatal igyekezett a nyomában járni. Abban a társadalomban, ahol a történelem a legfontosabb tudománynak számít, sokan választják ezt a szakterületet. Ám a történészre, aki maga is átéli a tanulmányozott kor embereinek minden baját és bánatát, időnként elviselhetetlen pszichikai nyomás nehezedik. A legtöbben óvakodnak a félelmetes Sötét Századoktól és az MVK-tól, mert elmélyült tanulmányozásukhoz rendkívüli kitartás és lelki edzettség szükséges.
Fay Rodisz érezte a múlt egész súlyát, évszázadok súlyát, mikor a történelem nem tudomány, hanem csak a politika és az elnyomás eszköze, hazugságok halmaza volt.
Rodisz úgy belemerült gondolataiba, hogy nem hallotta, mikor Csoio Csagasz óvatosan benyitott. A felső világítás még mindig nem volt bekapcsolva. Csak a lila gázlámpák halvány fénye derengett a föld alatti terem homályában. Csoio Csagasz sóvár szemmel bámult vendégére, s csak később ébredt rá, hogy a szorosan ráfeszülő védőruhában látja. Fay Rodisz viszszatért a jelenbe, könnyedén leugrott az asztalról, és a szék felé indult, ahová a ruháját tette. Csoio Csagasz felemelte a kezét, megállította. Az asszony csodálkozva nézett rá, a haját igazgatta.
— A Föld minden nője ilyen gyönyörű?
— Én egészen átlagos vagyok — mosolyodon el Rodisz, majd hozzátette: — Tetszem a védőruhában?
— Hogyne. Maga rendkívül szép.
Fay Rodisz a vékony ruhát összehajtotta, és a feje köré csavarta, mint egy turbánt. A kissé féloldalt csapott turbán vidám és huncut kifejezést adott szabályos és finom vonásainak.
Csoio Csagasz felgyújtotta a felső világítást, és elragadtatva bámult vendégére.
— Lehet, hogy önnél szebb nők is vannak a csillaghajón?
— Igen. Például Olla Dez, de ő nem jön ide.
— Kár.
— Majd megkérem, hogy táncoljon önnek.
Visszatértek a zöld szobába, amelyet Rodisz három nappal ezelőtt hagyott el. Csoio Csagasz azt ajánlotta neki, hogy pihenjen egy kicsit.
— Sietnem kell — felelte Rodisz. — Hibát követtem el társaimmal szemben. Barátaim bizonyára aggódnak már. A földi múlt filmjei miatt megfeledkeztem erről. De a bizalmáért nagyón hálás vagyok! Gondolhatja, hogy egy történész számára milyen fontos ez a találkozás a régi művészet dokumentumaival és alkotásaival, amelyek a Földön elvesztek.
— Ön a nagyon kevesek közé tartozik, akik látták ezt — mondta szigorúan Csoio Csagasz.
— Meg kell ígérnem, hogy nem mondok el semmit a Tormansz lakosainak?
— Igen!
Fay Rodisz a kezét nyújtotta. Csoio Csagasz ismét megpróbálta egy kicsit tovább a saját kezében tartani, de felhangzott a beszélő készülék könnyed füttyjelzése. Az oligarcha az asztalka felé fordult, néhány érthetetlen szót mondott. Hamarosan belépett a szobába az izgatott Tael mérnök. Tisztelettudón megállt az ajtóban, meghajolt Csoio Csagasz előtt, de nem vette mindjárt észre a háttérben meghúzódó Rodiszt.
— A földi vendégek úrnőjüket keresik. Bementek az ítélet Termébe, s magukkal vitték az egyik kilenclábú készüléket. Mi a parancs?
— Semmi. Úrnőjük itt van, rögtön csatlakozik hozzájuk. Maga pedig maradjon itt megbeszélésre!
Tael mérnök megfordult, és sóbálvánnyá vált. A védőmhás Rodisz, fején a hetyke fekete turbánnal, ragyogó, szokatlanul zöld szemével olyan volt, mint egy ismeretlen világ rendkívüli teremtménye. Fesztelensége a Jan-Jah asszonyai számára elképzelhetetlen volt.
Fay Rodisz barátságos mosollyal üdvözölte, majd a Négyek Tanácsának elnökéhez fordult:
— Remélhetem, hamarosan újra találkozunk?