— Természetesen. Ne feledkezzék meg Olláról és a táncról!
Fay Rodisz kiment. Most már kísérő nélkül járt a néptelen folyosókon és termekben. Az első teremben, amelynek rózsaszínű falait fekete nyilak és tört vonalak díszítették, egy aszszony állt. Rodisz megismerte Csagasz feleségét. Jantre Jahah szép ajkai gőgös mosolyra görbültek, szemöldöke feljebb húzódott.
— Belelátok a kártyáiba, de ilyen arcátlanságot és szemérmetlenséget nem vártam a jövevények tudós vezetőjétől!
Fay Rodisz hallgatott, próbálta felidézni a Földön már feledésbe merült szidalmazó szavak értelmét. Hallgatása még inkább felingerelte a tormanszi nőt.
— Nem tűröm, hogy így sétálgasson itt! — kiáltotta.
— Így? Hogy érti ezt? — nézett végig magán csodálkozva Fay Rodisz. — Ó, azt hiszem, már értem. De a félje azt mondta, hogy neki tetszik ez a külső.
— Azt mondta! — fuldoklott a dühtől Jantre Jahah. — Maga nincs tisztában vele, hogy ez illetlenség! — S undorral nézett végig Rodiszon.
— Tudom, hogy az önök erkölcsi felfogása szerint az ilyen öltözék nem való utcára — felelte Rodisz. — De lakásban? Az ön ruháját például szebbnek és kihívóbbnak találom.
A tormanszi nő, mélyen kivágott, mellét csaknem fedetlenül hagyó ruhájában, keskeny szalagokból összerótt, rövid szóknyájában, amelyből minden mozdulatnál kivillant a combja, valóban sokkal meztelenebbnek látszott.
— Azonkívül — Rodisz ajkán alig észrevehető mosoly suhant át —, ebben a fémben én tökéletesen hozzáférhetetlen vagyök.
— Maguk, földlakók, vagy határtalanul naivak, vagy nagyón ravaszak. Csakugyan ne tudná, hogy szebb, mint bárki az én bolygómon? Szép, rendkívüli, és veszélyes a férfiainkra… Elég csak magára nézni… — Jantre Jahah idegesen tördelte a kezét. — Hogy is magyarázzam meg? Maga hozzászokott a tökéletes testhez, magának ez az átlag, de nálunk ritka adomány.
Rodisz a másik asszony meztelen vállára tette a kezét, de Jantre Jahah elhúzódott tőle.
— Bocsásson meg — hajolt meg könnyedén Rodisz. Kibontóttá a turbánt, és egy pillanat alatt felöltözött.
— De maga valami táncot ígért a férjemnek?
— Igen, s teljesítenem is kell az ígéretet. Nem hiszem, hogy ez. önnek kellemetlen lehetne. De kapcsolatom a bolygó urával más dolog, kihat a két világ érintkezésére.
— S nekem nincs semmi közöm hozzá? — fortyant fel ismét a tormanszi nő.
— Nincs! — felelte Fay Rodisz, és Jantre Jahah, némán a dühtől, kiment.
Fay Rodisz egy ideig elgondolkozva állt, majd lassan megindult a termen át. A nagy fáradtság eltompította érzékeit. Átment a következő, sárga-barna termen, és alighogy kilépett az utolsó, gyengén megvilágított folyosóra, amely az uralkodó lakosztályát a földieknek kijelölt résszel összekötötte, megérezte, hogy valaki nézi. Egy pillanat alatt koncentrált, felkészült a gonosz szándék elhárítására. Fojtott hang hallatszott a sötétből, mint amikor valaki meglepetésében és ámulatában felkiált. Rodisz megfeszítette akaraterejét, tovább ment, mögötte pedig, mélyen lehajolva, egy ember futott abba az irányba, ahonnan ő jött.
Lentről ugyanakkor súlyos zuhanás hallatszott. Az SDF Rodíszt hívta, kiáltása eljutott a palota minden zugába. Előrohantak az őrök. Ez volt az a pillanat, amikor a „mentő” csőport a Sötétség, vagy ahogyan hivatalosan nevezték, az ítélet Terméből lecsúszott a mélybe.
A Föld emberei csak most, a történtek megbeszélése után jöttek rá, hogy a palotaőrség és az alacsonyabb rangú parancsnokok nem tekinthetők a saját teüeikért felelős embereknek. Igen, a „lilák” erkölcsileg fogyatékos, pszichikailag megtört lények voltak, képtelenek véleményalkotásra, és mentesek minden felelősségtől, feletteseik akaratának készséges bábjai.
— Valamennyien sok hibát követtünk el. — Rodisz nevető szemmel nézett végig társain. — Én tegyek szemrehányást maguknak, mikor én magam is szeretném valahogy megmozgatni ezt a dermedt társadalmat, amely makacsul ragaszkodik a kialakult rendhez?
— Minket egészen lenyűgöztek az információs anyagtárak — mondta Csedi —, a régi templomok és más elhagyatott helyiségek, melyek zsúfolásig vannak megpenészedett, itt-ott már porladó könyvekkel, iratokkal, fényképekkel és dokumentumokkái. Több száz szorgalmas ember szükséges csupán egy ilyen irattár feltárásához, pedig a bolygón vagy háromszázezer van belőle.
— A műalkotásokkal sem jobb a helyzet — jegyezte meg Gén Atal. — A Zene, a Festészet és a Szobrászat Házaiban csak azt állítják ki, ami a Négyek Tanácsának és bizalmasainak tetszik. Az összes többit, régit és újat, senki által nem látogatott épületekbe zárták. Az egyikbe benéztem. Garmadábán állnak a festmények, az egymásra dobált szobrok. Mindent vastag porréteg lep.
— Nagyjából minden világos — mondta Eviza Tanét. — Itt vagyunk ugyan, de csak azt láthatjuk, amit meg akarnak mutatni nekünk. A vége az lesz, hogy egy szörnyen torz képet viszünk haza a Földre a Tormansz életéről, és expedíciónk nagyón csekély haszonnal jár!
— Mit javasol hát? — kérdezte Vir Norin.
— Vessük bele magunkat a bolygó mindennapi életébe — felelte Eviza meggyőződéssel. — Néhány nap múlva levethetjük a védőruhánkat, külsőnk nem fogja többé zavarni kömyezetünket.
— Levetni a védőruhát? Hát a gyilkosok fegyvere? — kiáltott fel Gén Atal.
— Mégis meg kell tennünk — mondta nyugodtan Rodisz —, másképp elkerülnek bennünket az egyszerű emberek. Pedig csak az ő segítségükkel kaphatunk őszinte képet az itteni életről, céljáról és értelméről. Ostobaság arra számítani, hogy mi heten kiássuk a raktárba hányt információkat, és eligazodhatünk bennük. Emberekre van szükségünk, akik más és más társadalmi szinten élnek, különböző foglalkozást űznek. A foglalkozásuk nagyon fontos, mert egész életükön át ugyanazt a munkát végzik.
— Mégis rosszul dolgoznak — jegyezte meg Csedi. — Tivisza és Tor meglátogatta a bolygó biológiai intézeteit, és megdöbbenve tapasztalta, mennyire elhanyagoltak a természetvédelmi területek és a parkok: kimerült, pusztuló erdők és elfajzott állatvilág. Vegyük le mielőbb a védőruhát, Eviza.
— Még vagy hat napig vámunk kell.
A csillaghajósok szétszéledtek a szobákban, hogy felkészüljenek a „Sötét Láng”-nak szóló következő adásra.
— Látni akarta Veda Kongot? Jöjjön — fordult Rodisz hirtélén Csedihez.
A sarokban álló, jó ideje hallgató fekete SDF odatipegett a díványhoz. Fay Rodisz kivette belőle az emlékezőgép „csillagocskáját”, és kibontotta a fóliát. A meggypiros szín lírai színezetű életrajzot sejtetett. Rodisz néhány szakszerű kézmozdulatot tett — és a magas, kék drapériájú fal előtt megjelent a kép. A Nagy Gyűrű Korában készült sztereofilmek semmiben sem maradtak el a maiak mögött, és Veda Kong a századok mélyéből előjött, s leült Rodisz és Csedi elé, az akkori idők finom fonatú fémkarosszékébe.
— Az ötödik sugárra állítottam be — súgta izgatottan Rodisz. — Ez az ő életének utolsó évtizedéről szól, amit én magam még soha nem láttam. Mikor Veda Kong befejezte az MVK negyedik korszaka hadtörténetének megfejtését…
Csedi, aki a dívány sarkába húzódott, egyformán látta maga előtt Veda Kongot és Fay Rodiszt, mintha egymással szemben ülne a Nagy Gyűrű Korának asszonya és az Összekulcsolt Kezek Korának asszonya… A Földön minden iskoláslány ismerte Veda Kongot, az MVK félelmetes barlangjainak kutatóját, hősnőjét, aki kedvese volt az akkori idők két híres emherének, Erg Noomak és Dar Vetmek. Csedi összehasonlította Veda Kong ismerős alakját hivatásának élő folytatójával. Fay Rodisznak nem kellett átverekednie magát vastag kőfalakon és veszélyes védőberendezéseken. Ő a kozmosz mélyében, olyan távolságban, amely még Veda Kong korának emberei számára is elképzelhetetlen volt, egy egész bolygót talált, amely nem élte át a földi emberiségnek azokat a válságos időszakait. Csedi gyermeki elragadtatással nézte Veda finom, gyöngéd arcát, kedves, szürke szemét, álmodozó mosolyát. Az évek nem látszottak meg lányosán karcsú alakján, de Csedi úgy látta, hogy Veda fiatalkori filmjeihez képest egész lényét titkolt szomorúság hatja át.