Még Szol Szain is előbújt magányából, mikor bekapcsolták a csillaghajó nagy sztereó-képernyőjét.
A Coam-palotában négy SDF közvetítésével vették az űrhajó tágas körtermét, és az űrhajón pedig a palota Gyöngytermét.
A híres táncosnő, Gae Od-Timfift lépett fel partnerével, egy széles vállú, zömök, férfias és komoly arcú táncossal. Igen nehéz, gyors fordulatokkal és forgásokkal teli akrobatikus táncot adtak elő, amely a férfi és a nő egymás elleni harcát mutatta be. A táncosnő keskeny, vörös szalagokból összeállított rövid ruhát viselt. Bal karján bilincsként feszülő súlyos karperecek. A nyakán nyakörvhöz hasonló gyöngysor csillogott. A táncosnő partnerébe kapaszkodva a földre zuhant, és elterült a férfi előtt. Szép és tehetetlen pózban feküdt az oldalán, húrként megfeszítve kaíját és lábát, partnerére emelve könyörgő tekintetét. Kezét alázatosan partnerének kínálta, behajlítóttá térdét, készen arra, hogy a férfi kívánságára felálljon. Az egész tánc a férfi hatalmát, a nő jelentéktelenségét és egyúttal veszedelmes erejét szimbolizálta.
Az előadók művészete és szépsége, a legnehezebb pózok tökéletes könnyedsége és finom kivitele, a szét-szétnyíló szalagruhában szinte meztelen táncosnő szenvedélyes, érzéki könyörgése még a Tormansz urára is mély benyomást tett. Csoio Csagasz, ügyet sem vetve a mogorva Jantre Jahahra, a mellette ülő Rodiszhoz fordult, és leereszkedően mosolyogva, így szólt:
— A Jan-Jah bolygó lakói szépek, és művészien tudják kifejezni a finom érzelmeket.
— Kétségtelen! — bólintott Rodisz. — Számunkra ez annál érdekesebb, mert a Földön nincsenek férfitáncosok.
— Tessék? Önöknél nincs páros tánc?
— De van, és sokat táncolunk! Én a nagy művészekről beszélek. Csak a nők képesek egész testükkel kifejezni mindazt az izgalmat, sóvárgást és vágyat, amely a szép keresése közben az embert magával ragadja. Nálunk feledésbe merültek azok a drámák, amelyek versengésről, sebzett önérzetről, a nő leigázásáról szóltak.
— De hát akkor mit lehet a táncban kifejezni?
— Nálunk a tánc varázslattá változik, tünékeny, titokzatos és érezhetően reális varázslattá.
Csoio Csagasz vállat vont.
— Fay hiába erőlködik, hiába keresi azokat a fogalmakat, amelyek valamennyire fedik a mieinket — súgta Menta Kor, aki Div Szimbel mögött ült.
— Olla bizonyára nem sok elismerést fog aratni — azok után, ahogy ezt a nőt itt forgatták, dobálták, szinte összetörték — jegyezte meg Neia Holly.
Dallam csendült fel. Mint a habzó, örvénylő, rohanó folyó. Majd hirtelen más, szomorú és lassú dallamra váltott át, mintha a mély hangok tükörsima, áttetsző mélységből búkkantak volna fel. A két részre — feketére és fehérre osztott rögtönzött színpad hátterében felbukkant a meztelen Olla Dez. Halk moraj hallatszott a Coam-palota termében, de elnyelték a magas és csengő akkordok, amelyekre Olla aranyszínű testének szakadatlan áramló mozgásával reagált. Változott a dallám, szinte félelmetes lett, és a táncosnő a színpad fekete felében tűnt fel, majd az ezüstösen fehér függöny előtt folytatta a táncot. A tánc és a zene, a ritmus, a fény és az árny játéka tökéletes, hihetetlen művészi összhangja olyan magával ragadó volt, mintha szakadék szélére sodorta volna a nézőket, ahol az elképesztően szép álomnak véget kell érnie.
A Tormansz lakosai, hol a székük karfáját csapkodták a soha nem látott tánc költészetétől elbűvölten, hol értetlenül a vállukat vonogatták, olykor meg össze is súgtak.
A fény lassan kialudt. Olla beleolvadt a színpad fekete felébe.
— Nem is vártam mást! — kiáltott fel Jantre Jahah, és az összegyűltek helyeselve zúgtak.
Csoio Csagasz bosszús pillantást vetve feleségére, hátradőlt karosszékében, és senkihez sem fordulva, így szólt:
— Van valami nem emberi, megengedhetetlen az érzelmeknek ebben a nyíltságában és erejében. És veszélyes is, mert ez a nő több, mint szép.
Fay Rodisz észrevette, hogy a mellette ülő Csedi arca lángra lobban. A lány könyörgőn, szinte parancsolóan nézett rá: „Csináljon már valamit.”
„Az ostobaságnak soha nem szabad diadalmaskodnia, mert a következmények szükségképpen rosszak” — jutott Rodisz eszébe ez a mondat valamelyik tankönyvből. Elszántan felállt, magához intette Eviza Tanetet.
— Most pedig mi táncolunk — jelentette ki nyugodtan, mintha ez is a programba tartozna.
Csedi örvendezve csapta össze a kezét.
— Nekem ebből elég! — mondta csípősen Jantre Jahah, és elhagyta a termet.
Példáját követve engedelmesen felállt az öt meghívott tormanszi nő. Csoio Csagasz azonban kényelmesebben elhelyezkedett székében, és a férfiak kötelességüknek érezték, hogy maradjanak. Egyébként a földlakók, akik a csillaghajóból nézték az előadást, észrevették, hogy a tormanszi nők, Jantre Jahah is, az ezüstszürke drapéria mögé bújtak.
Fay Rodisz és Eviza Tanét néhány percre eltűnt, majd egy szál védőruhában jött vissza. Mindketten egy-egy nyolcszögletes hangrögzítő kristályt erősítettek a tenyerükhöz. A két nő — az egyik hollófeketén, a másik ezüstös-zölden, mint a fűzfalevél — egymás mellé állt. Karjukat széttárták és magasra emelték. Szokatlan ritmus dübörgött fel a teremben. A ritmikus dübörgés ütemére megkezdődött a tánc: a kezek kinyúltak, mintha hipnotizálni akarnák a nézőket.
A tenyérrel lefelé fordított kezekből bénító erő hullámai áradtak a tormansziakra. A monoton dallamnak engedelmeskedve, Eviza és Rodisz leeresztette és oldalához szorította a kezét. Lassan és összehangoltan forogni kezdtek, összehúzott szemöldökük alól fúrcsa és parancsoló pillantásokat vetettek a nézőkre. Majd diadalmasan felemelt kézzel forogtak. Titokzatos hangszerek ütései hallatszottak, visszhangot keltve a tormanszi férfiak szívében. Eviza és Fay hirtelen megállt. Összeszorított szájuk kissé kinyílt, kivillant tökéletes fogsoruk, szemük nevetett. Diadalmasan rázendítettek egy ősi iráni himnuszra: „Mámoros, szerelmes asszony, körötte holdsugár, selymeiben félmeztelen, s telt poharat kínál… Szemében dévaj kedv, derű ül ajka szegletében!” A hangszerek dübörgése csúfolódó pergésbe csapott át. A nézők lélegzetüket visszafojtva figyeltek. A mozdulatlan fekete és zöld test újra feléledt. Egyhelyben állva, bámulatosan hajlékony és erős izmaik hullámszerű mozgatásával követték a zenét. Mint széllökésre a víz, a kezük és a válluk, a hasuk és a csípőjük hullámzott, megfoghatatlan és gyötrő vonzóerőt sugározva. A zene megszakadt.
— Ha! — kiáltott fel Eviza és Fay, s mindketten egyszerre leeresztették a kezüket.
A függöny mögött dermedten álló nők rémülten látták, hogy Csoio Csagasz és a Négyek Tanácsának tagjai a hipnotikus zene hatására előredőltek és kizuhantak székükből, de mindjárt felpattantak, s úgy téve, mintha semmi sem történt volna, tenyerükkel vadul csapkodták a szék karfáját, ami a legnagyobb elismerést jelentette.
Rodisz és Eviza kiszaladt.
— Hogy tehettek ilyet! — mondta Olla Dez szemrehányóan.
— Szerintem pompás volt! Nézze, a tormansziakat mintha sokk érte volna! — kiáltotta Div Szimbel.
Valóban, a nézők a Coam-palotában zavartnak látszottak, a helyükre visszatérő nők pedig olyan csendesek lettek, mint akiket fejbe kólintották. De mikor Fay Rodisz és Eviza Tanét megjelent, a karfák csapkodásával és helyeslő kiáltásokkal üdvözölték őket.