Rodisz a csillaghajóban maradt társai felé fordult, ujjain mutatta, hogy a telepek kimerültek, és kikapcsolta az SDFeket. Olla Dez szintén megszakította a közvetítést a „Sötét Láng”-ról, és azt mondta:
— Rodisz néha úgy viselkedik, mint egy harmadik ciklusú iskoláslány.
De hiszen remekül táncoltak! — tiltakozott Grif Rift. — Nem magával hasonlítom össze őket. Maga a tánc istennője, de csak a Földön.
— Nem tagadom, itt én alulmaradtam — felelte Olla. — Rodisz és Eviza ügyesen használták ki a ritmus hatását. Az ősidőkben azt tartották, hogy a közös ének, éppúgy, mint a katonák menetelése és a jógik közös tornája — varázslás, amelylyel hatalmat nyernek az emberek felett. A „vörös orgiák” a buddhista kolostorokban, a misztériumok a szerelem és a térmékenység isteneinek tiszteletére Hellasz, Fönícia és Róma templomaiban, a hastánc Egyiptomban és Észak-Afrikában, a „bűvölő” táncok Indiában, Indonéziában és Polinéziában valaha nem annyira erotikus, mint inkább hipnotikus hatást tettek a férfiakra. A pszichológusok csak jóval később ismerték fel a különböző kombinációkat a vizuális képzettársításokban, az emberi szépségérzet legfontosabb elemében, amely a tökéletesre irányuló több százezer éves természetes kiválasztódás folyamán szilárdan összeforrt az erotikával. A női test hajiékonyságát és zeneiségét nem hiába hasonlítják ősidők óta a kígyó táncához. Fay Rodisz mint történész régi táncokból összeválogatta a hipnotikus erejű elemeket, és a hatás lenyűgöző volt. De mikor tanította meg rá Evizát?
Rodiszt tehát nem vádolhatjuk könnyelműséggel és meggondolatlansággal. Erre a táncra láthatóan régen felkészült, hogy bebizonyítsa a tormansziaknak a velünk való rokonságukat — mondta meggyőződéssel Grif Rift.
A Coam kertjének falain kívül egy kis erdő nőtt, amelyben a fák annyira hasonlítottak a földi japán cédrusfákra, hogy még messziről is vágyat ébresztettek Rodiszban. Japán cédrusok nőttek első ciklusú iskolája körül is. Az első ciklus a légnehezebb volt gyermekkorában. A nulla ciklus szabadsága és gondtalansága után elérkezett az az idő, amikor már szigorú felelősséget kellett vállalnia tetteiért. A kis Fay gyakran kiszökött az árnyas cédrusligetbe, hogy kisírja magát.
S most, a palota falain kívül, Tael mérnökkel sétálgatva, Rodisz odarohant egy fához, hozzásimult a törzséhez, érezni akarta a gyanta és a kéreg otthonias illatát. A védőruha azonbán megakadályozta, hogy a földlakókra jellemző kifinomult tapintással, egész testével érzékelje az eleven fát, a fa törzsébői pedig csak porszag áradt.
Az infemó megpróbáltatásai óta már feledésbe merült reménytelenség szorította össze Rodisz mellét. Lehajtotta fejét, nehogy Eviza és Vir leolvassa arcáról a honvágyat. A szülőföld fája becsapta. Hány ilyen csalódás vár még rá, elsősorbán az emberek közt, akik külsőleg éppen olyanok, mint a földiek, lélekben mégis annyira különböznek tőlük!
Tael mérnök különböző ürügyekkel mintegy száz barátját és ismerősét vonultatta fel a földlakók előtt. Bár a csoport tagjai meglepően hasonló emberekből álltak, a Földről jött vendégek mintegy harmincuk kizárását javasolták. A kirostáltak nagy száma meghökkentette Taelt. A földlakók megmagyarázták, hogy ők nemcsak a gonoszság hordozóit vagy a sérült, fogyatékos pszichikumot leplező irigyeket szűrték ki, hanem azokát is, akiknek a tudás és a szellemi szabadság iránti vágya nem elég erős.
Nyolc nap múlva elegendő tormanszi ember gyűlt össze, hogy megkezdjék az előadásokat. A földlakók csodálkozva látták, hogy valamennyien „hél”-ek, hosszúéletűek, műszaki értelmiségiek, tudósok, művészek. Fay Rodisz kérte, hogy hívjanak meg „rél”-eket, rövidéltű fiatalokat is. Tael mérnök zavarba esett.
— Ezek nem részesülnek megfelelő oktatásban, s mi úgyszólván nem is érintkezünk velük. Ezért nem is ismerek olyanokat, akik érdemesek a bizalomra… De miért van rájuk szükség?
— Hiába pazaroltam az időt magára — mondta Rodisz szigorúan —, ha még mindig nem értette meg, hogy a jövő vagy mindenkié, vagy senkié.
— Náluk az osztályelnyomás rosszabb, mint nálunk a feudalizmusban volt! — kiáltott fel Csedi. — Ennek rabszolgatartó-rendszer színezete van!
A mérnök elvörösödött, ajkai remegtek, fanatikus szemét olyan kutyahűséggel és könyörögve meresztette Rodiszra, hogy Csedi kényelmetlenül érezte magát.
— Valóban, nálunk éles határvonal van a tanulásra érdemesek és a tanulatlanok között. Csakhogy képességeik alapján választják ki őket a megszülető gyermekek tömegéből, és ezek az emberek, ezek a „rél”-ek, tökéletesen boldogok!
— Éppen olyan tökéletesen, mint maguk, a „hél”-ek, akik választott hivatásukban dolgoznak, alkotnak, felfedezéseket tesznek. De hát akkor mire jók a maguk útkeresései és lelki gyötrődései? Látom már, hogy még keveset értünk el. Ez az én hibám! Megszüntetjük a sétákat, és mi ketten történelmi dialektikával fogunk foglalkozni.
A kétségbeeséssel határos rémület nem tűnt el Tael arcáról.
„Minden hibáért könyörtelen leszámolást vár — gondolta Csedi. — Itt nyilván így bánnak az emberekkel.”
Minden akadály ellenére a filmek bemutatása tizenhat nap múlva megkezdődött.
A forró völgykatlanban, ahol az enyhe szélben hajladozó, félig kiszáradt fű volt az élet egyetlen jele, megjelent a Föld megdöbbentően valóságos világa.
Grif Rift és Olla Dez a védőtér hajlatát vetítővászonnak használta, és megváltoztatta a görbületet, a domb szakadékos oldala alatt hatalmas színpadot hozott létre.
A Jan-Jah bolygó lakóinak minden rendkívüli volt. Lapos, felfújható tutajokkal keltek át a sötét tengeren, a gonométeren hirtelen felvillantak a láthatatlan ultraviolett sugarak, kiszálltak a part menti bokrok alatt, felmásztak a hegyre, megkeresték a két alacsony fát, amelyek között beléphettek a völgykatlanba, amelybe most senki más be nem tehette a lábát. A kátlan fenekét láthatatlan forrásból szüremlő, szétszórt, szokatlanul homályos fény töltötte be. Az izgatott vendégek letelepedtek a vízmosások között. Mindez annyira elütött a Jan Jah egyhangú életétől, a butítóan egyforma munkától és a primitív szórakozásoktól, hogy a levegő feszültséggel telt meg.
A védőtér áthatolhatatlan sötétjéből hirtelen előbukkant a csillaghajó körterme, ahonnan a hat földlakó üdvözölte a vendégeket anyanyelvükön. A távoli világ követeit a tormansziak először nagyon szépnek, de teljesen egyformának találták. A férfiak magasak, arcuk komoly, szinte rideg. A nők arcvonásai szabályosak, finomak, az orruk eszményien egyenes, álluk kemény, hajuk sűrű és erős. A Jan-Jah lakói csak akkor figyeltek fel a földlakók egyéni jellegzetességeire, amikor az általános vonásokat már megszokták.
Valamelyik csillaghajós, legtöbbször Olla Dez, röviden elmagyarázta a sztereofilm témáját, és a csillaghajó eltűnt.
A tormansziak előtt valószínűtlenül áttetsző, kék vizű tenger hullámzott. Fekete, rózsaszínű és vörös fövenyű, tiszta strandok szinte néptelenek voltak, nem úgy, mint a Tormánszón, ahol a fürdésre alkalmas helyeket elárasztotta a sok embér. Időnként furdőzők jöttek, úsztak, a víz alá buktak, és már mentek is tovább a part menti kisvasutak nyitott kocsijaiban.
A Jan-Jah lakóinak képzeletét megragadta a gigantikus Spirál út: a közvetlen közelről fényképezett óriási vonat közeledése felébresztette az emberben a számára immár szokatlan ősi félelmet.