A Föld néhány tudósa, kétségbeesve a felgyorsult, torz kapitalista fejlődés veszélyétől, azt javasolta, hogy vessenek be minden erőt mesterséges táplálék és szintetikus áruk technológiájának kidolgozására, úgy gondolván, hogy minden baj oka az anyagi javak hiánya. Ezzel hozták összefüggésbe a Föld tönkretételét, emlékeztetve, hogy az ember ősidőktől fogva vadász és gyűjtögető volt, nem pedig földművelő.
„Unokáink szemében — írta az egyik tudós — mai gondjaink és aggodalmaink a tudatlan agy rossz álmának tűnnek majd. Újra fel kell fedeznünk magunkban az elfeledett tulajdonságokat és visszaállítanunk Kék Bolygónk igazi szépségét.”
Mindenesetre a leglelkesebb escapisták1 kezdtek kijózanodni, mikor a földlakók az első óriási összegeket fordították a világűrbe való kijutásra, és felismerték a földön kívüli repülések iszonyatos nehézségeit, a csillagközi terek és a naprendszer holt bolygói meghódításának bonyolultságát. Akkor újra a Föld felé fordultak, belátták, hogy az még sokáig az emberiség otthona marad. Meggondolták magukat, és sikerült is megmenteni a Földet a pusztulástól.
— Nagy Kígyó! — kiáltott fel Csadmo Szonte Taztot. — Akárcsak nálunk. De önök hogy oldották meg ezt?
— Nehéz és bonyolult feladat volt — felelte Szol Szain —, amellyel csak a bolygó kollektív értelme tudott megbirkózni. Nem a tájékozatlan tömeg felülről megszervezett véleménye, hanem a közös töprengés és az igazság elismerése a megértés és az őszinte tájékoztatás alapján. A földön élő emberek roppánt nagy száma miatt ez csak a komputerek, a számítógépek feltalálása után vált lehetségessé. E gépek segítségével gondosan osztályoztuk az embereket. Az igazi harc az utódok egészségéért és az érzékelés tisztaságáért akkor kezdődött, amikor a pedagógusokat és orvosokat minden más foglalkozási ág fölé helyeztük a Földön. Bevezettük a dialektikus nevelést. Ez egyrészt szigorúan fegyelmezett, kollektív, másrészt rugalmasan egyéni.
Az emberek megértették, hogy egy lépést sem szabad visszafelé tenni a nevelésben, a tudásban, az egészségben. Csak felfelé, tovább, előre, még komoly anyagi megszorítások árán is.
— De hiszen a Jan-Jahon is vannak számítógépek, mégpedig elég régóta! Mi „sárkánygyűrűknek” nevezzük őket — replikázott a „tudós kígyó”.
— Azt hiszem, sejtem már, miről van szó! — kiáltott fel Szol Szain. — Nálunk, a Földön, igen sok nép, több nagy kultúra volt, különböző társadalmi rendszerek léteztek. Az összefonódás vagy a nyílt harc mindaddig megakadályozta a monokultúra és a világállam kialakulását, amíg a társadalmi tudat ki nem fejlődött, és a technika nem biztosította a valódi kommunista igazságossághoz és kollektivitáshoz szükséges feltétéleket. Azonkívül a teljes pusztulással járó háború veszélye arra kényszerítette az államokat, hogy jobban figyelembe vegyék egymás érdekeit a világpolitikában, ahogy akkoriban a népek közötti nemzeti versengést nevezték.
— Nálunk viszont, a Jan-Jah bolygón, amelyen lényegében egy nép él, a monokultúra révén a fejlődés egyirányú lett.
— És mire felocsúdtak, már az egész bolygón az államkapitalizmus oligarchikus rendszere uralkodott! — kiáltott fel Ménta Kor, és a tormansziak rendkívül izgatott reagálása állttásának helyességét bizonyította.
E beszélgetés után Tael mérnök soron kívül találkozást kért Fay Rodisztól.
Eközben Eviza Tanét megállapította, hogy a csillaghajósok szervezetében kifejlődött ellenanyagok biztosítják az immunitást. Engedélyt adott a védőruhák levételére. Az ujjongó föld lakók rögtön le akarták vetni a megunt páncélt. Fay Rodisz félrehívta Gén Atalt:
— Tivisza és Tor közölte a „Sötét Láng”-gal, hogy befejezték az intézetek és természetvédelmi területek megszemlélését. Most az elhagyott városokat és ősállapotban maradt erdőkét akarják átvizsgálni a Tükör-tenger övezetében. A hatóságok valami veszélyre figyelmeztetnek, de nekünk mégis meg kell ismernünk a bolygó természetvédelmi területeit.
— Értem. Hármasban nem olyan veszélyes. Mikor repüljek?
— Holnap. De Tivisza és Tor úgy döntött, hogy nem veszi le a védőruhát.
— Én pedig leveszem.
— De ha a két útitársa páncélt visel, maga pedig nem, ezzel megbontja a csoport egységét. Maga lesz a legsebezhetőbb.
— Igaza van. Akkor hát egy ideig még páncélban kell járnőm.
Gén Atal Evizára pillantott. A lány megértőén bólintott, de a páncélvédelmi mérnök nem a kívánt választ olvasta ki a szeméből. Rodiszhoz fordult, és szomorúan azt mondta, hogy megy, előkészíti SDFjét.
Mikor Gén Atal eltűnt az ajtó mögött, Rodisz szemrehányón nézett Evizára. A lány elnevette magát, és felszegte sötétvörös fejét, Rodisz sajnálta, hogy Gén Atal most nem látja.
— Igazán nem szeretném elszomorítani, de nem tudok mit csinálni magammal — mondta Eviza. — Menjünk, dobjuk le magunkról a védőruhát.
Honteelo Tollo Frael mérnök abban a kis kertben várt Fay Rodiszra, ahol először tudta meg bolygója titkait.
Fay Rodisz kiment hozzá, dúdolva, könnyű és ruganyos léptekkel, rövid földi háziruhában, mélyen kivágott, feszes blúzbán és bő szoknyában, amelynek laza redőit fekete övszalag fogta össze. Egyenletesen lesült karjának és combja közepéig meztelen lábának vörösesbarna színe összhangban volt ruhája sápadt arany színével. Ebben az öltözékben a földi expedíció vezetőnője fiatalabb lett, és a tormanszi férfi még szebbnek látta.
— Történt valami? — kérdezte az asszony mosolyogva, majd hozzátette: — Igazi Jan-Jah asszony válik belőlem, ha ilyen gyakran gondolok a veszélyre.
— Nincs veszély. De beszélgetnünk kell — nézett körül a mérnök.
Rodisz megnyomott egy gombot a karperecén. Szapora dobogás hallatszott, és megjelent a kertben az engedelmes kilenclábú, buráján gazdája védőruhájának hollófekete színével. Rodisz védőtérrel vette körül magát és a mérnököt.
— Találkoztam a barátaimmal. Ők bíztak meg, hogy keressem fel magát. Amióta látták a filmeket az önök történélmérői… és a mi történelmünkről — tette hozzá —, egyre csak arra gondolnak, hogyan lehetne az életet a földihez hasonlóvá tenni. Mielőtt visszamennek innen a messzi Földre, fegyvert kell itthagyniuk.
— A fegyver tudás nélkül csak kárt okoz. Ha nincs világos, megalapozott és határozott céljuk, csak átmeneti anarchiát okoznak, ami után még kegyetlenebb zsarnokság következik.
— Hát mit tegyünk?
— Az ellentétek dialektikus törvényei szerint az oligarchikus rend vasbeton erődje egyszersmind nagyon törékeny. Meg kell vizsgálni az illesztékeket, hogy oda lehessen rendszeresen mérni az ütéseket, s akkor az egész építmény összeomlik. Mert bármilyen szilárdnak látszik is, csak a félelem tartja össze. Ezért maguknak kevés, de bátor, elszánt, okos emberre van szükségük az oligarchia megdöntéséhez, és igen sok egyszerű, derék emberre az igazi társadalom felépítéséhez.
— Ezért kardoskodik a nép felkészítése mellett? — kérdezte Tael.