— A dialektikus ellentmondás abban rejlik, hogy a kommunista társadalom felépítéséhez elengedhetetlen az egyéniség kifejlődése, de nem szükséges az egyes ember individualizmusa. Maradjon hely a szellemi konfliktusok, az elégedetlenség, a világ jobbá tételének szándéka számára. Maradjon határ az „én” és a társadalom között. Ha ez elmosódik, akkor tömeg, gyúrható massza keletkezik, amely annál inkább elmarad a haladástól, minél alkalmazkodóbb. Gondoljon mindig arra, hogy tulajdonképpen jelen nincs is, csak átmenet van múlt és jövő között. Ezt a folyamatot nem szabad késleltetni, még kevésbé megállítani. Az önök oligarchiája lefékezte a Jan-Jah társadalom fejlődését azon az úton, amely szükségképpen a kommunizmus felé vezet, éspedig főleg azért, mert önök segítettek uralma megszilárdításában. Tudósaik ne legyenek gyilkosok, akármilyen megtiszteltetésben, kiváltságban részesülnek, akármivel vesztegetik is meg őket. Gondoljon arra, hogy az önök társadalmi rendszere az elnyomásra és erőszakra épül. E módszerek bármiféle tökéletesítése óhatatlanul önök ellen fordul. Az a baj, hogy a „rél”-ek gyilkosoknak nevezik önöket, és igazuk van.
— Ön nem tudja, mennyire tönkretették már az embereket — mondta makacsul Tael. — Arra a demagóg állításra gondolók, hogy minden ember egyforma, és elég őket kellőképpen megdolgozni, nevelni (szintén egyformán), s máris kialakul az egységes gondolkozás. Valójában az ellenkezője történt: az egyenlőtlenség a személyes irigység tengerévé duzzadt, az irigységből született a megalázottság komplexusa, s ebben elveszett az osztálytudat, annak a harcnak a célja és értelme, amelyet a „rél”-ek ellenünkben és mi ő ellenükben folytatunk a rendszer ellen, a rendszer pedig évszázadok óta rendíthetetlen. Mindent áthat a gyűlölet és a teljes meg nem értés mérge.
— Tael, mi van magával? Kezd belefáradni? S a Föld példája? Hiszen csak nagy erőfeszítésekkel lehet az infemo köreit a kibontakozás végtelen spiráljává változtatni. Látja, oda lyukadtunk ki, ahonnan elindultunk.
— Nem, nem ugyanoda. Maga egyetért a „rél”-ekkel abban, amivel minket vádolnak?
— Igen, Tael. Kapitalista oligarchiában minél magasabban áll egyik vagy másik osztály, csoport vagy réteg a társadalmi ranglétrán, annál több benne a gyilkos, a szó egyenes és átvitt értelmében. Vannak tudatos és nem tudatos gyilkosok. Vannak, akik uraikat kiszolgálva lesznek azzá, mások a tudatlanságuk miatt. A „hél”-ek, noha van köztük szép számmal korlátóit és műveletlen ember, javarészt mégis műveltek és áltaIában intelligensek. Ha gyilkossá válnak, kétszeresen bűnösök. A gyilkosságnak többféle válfaja van. Lehet gyilkolni azzal, ha munka és a munkakörülmények között nincs összhang. Mérgeznek a termelési hulladékok és a mosószerek a folyókbán és a talajvízben; kellőképpen ki nem próbált gyógyszerek; a féregirtók, a hamisított élelmiszerek. Gyilkolnak azzal, hogy elpusztítják a természetet, mert nélküle nem élhet az ember, gyilkolnak a nem megfelelő helyre épített városok és gyárak, gyilkol a zaj, amelyet semmi és senki nem korlátoz. S mindezért elsősorban a „hél”-ek felelősek, a tudósok és a technológusok, mert ki tárja fel, ha nem ők, a gyilkos következmények okait. De a „hél”-ek közvetlenül gyilkosokká válnak, amikor fegyvert adnak a biztonsági erők kezébe, amelyeknek feladata a másként gondolkodók kiirtása, amikor kidolgozzák a kínzás és pszichológiai nyomás módszereit, amikor tömegpusztító fegyvereket konstruálnak. A Nagy Gyűrű törvényei szerint az ilyen személyeket megfosztják a tudományos munka lehetőségétől, sőt esetleg lakatlan bolygókra száműzik. Tael mérnök mozdulatlanul állt Rodisz előtt.
— Önöknek alighanem csak egyféle fegyverre van szükségük, de az nélkülözhetetlen, ha ki akarják irtani a besúgást, az erőszakot. Ez a fegyver a REI — a rövid emlékezet pulzációs inhibitora. Az űrhajón készítenek néhány tucat REI-t, de maguk csak akkor alkalmazhatják, ha már több százezer darab lesz belőle.
— Nem értem, mi a REI rendeltetése — mondta fáradtan Tael.
— Hallott már a kétfajta emlékezetről? Ezeket különböző rendszerű molekuláris mechanizmusok irányítják az agyban. Ha az embert megfosztják a hosszú emlékezettől, gyengeelméjűvé válik. De ha kikapcsoljuk a rövid emlékezetet, a nemrég szerzett értesüléseket, akkor ártalmatlanná tesszük a legveszedelmesebb ellenséget is, de mégsem fosztjuk meg attól a lehetőségtől, hogy visszatérjen bármely foglalkozáshoz.
— Akár az előzőhöz is?
— Akár ahhoz is. De éppúgy mindent újra kell kezdenie, mint a mestereinek.
— De hiszen ez nagyszerű! S ha ráadásul ez a fegyver kisméretű…
— Miniatűr, alig nagyobb annál a dísznél, amelyet valaha az ujjúkon hordtak az emberek. Ehhez járul még a parányi pszichojelleg-vizsgáló, amivel felismerhető az ember pszichikuma.
Tael megragadta Fay Rodisz kezét, térdre ereszkedett, s ajkát az asszony ujjai hegyéhez szorította. Rodisz megremegett. A régies hódolatnak ez a mozdulata nem is olyan kellemetlen, mint ahogy eddig gondolta.
VIII. FEJEZET
A halál három rétege
Két szivar alakú úszótalpra szerelt hajó siklott a tengeren. Az egyenlítői óceán hosszú öblét nem véletlenül hívták Tükörtengernek. A csöndes légkör övezetében elterülő, a hátsó pólushoz közel fekvő tengeren ismeretlen volt a vihar. Nagy folyók nem ömlöttek belé, így vize megtartotta ősi tisztaságát, lent a mélyben sötét volt, de a felszínén vakítóan csillogtak a Tormansz Napjának vörös sugarai.
Gén Atal elragadtatva figyelte a színek játékát a hajófar mögött, Tivisza, Henako és Tor Lik pedig a tenger szokatlan tisztaságában gyönyörködött.
A kajüt háromszögletű kiugrójában, a kormánykeréknél két lila egyenruhás tormanszi férfi ült. Szemük előreszegeződött, csak nagy néha váltottak egy-egy kurta, hangos szót.
Hordó formájú hegy felé tartottak. A sötétszürke kőtömeget vérerekként vörös telér hálózta be.
Balra, a hegy tövében, kőlapokkal volt kirakva a part. Mögötte összevissza épült házak látszottak. Az elhagyott város, Csendin-Tot, közel esett a Jan-Jah bolygó utolsó védett erdejéhez. Valaha itt volt a „természetkedvelők” területe, azoké, akik szembeszegültek az általános urbanizációval, és átköltöztek az egészségtelen éghajlatú övezetekbe. A bolygó lakosságának mérhetetlen elszaporodása miatt természetvédelmi körzetet is kellett építem. A „természetrajongók” eltűntek, beleolvadtak a városlakók tömegébe. De az ősi erdő egy kicsiny részét megkímélte a Tormansz tizenhat milliárd lakosának mindent elfogyasztó hatalmas étvágya. Valószínűleg véletlenül történt így. A katasztrofális válság kitört, mielőtt az utolsó kis erdőt kivágták volna. Rengeteg város elnéptelenedett, s azokát, amelyek kedvezőtlen éghajlati övezetekben feküdtek, többé nem népesítették be.
Közeledtek a parthoz. A földlakók fel akartak menni a kajüt tetejére, de kísérőik erélyesen megtiltották. Hadarva beszéliek, mint a hátsó félteke lakosai, elnyelték a mássalhangzókát. A földlakók megszokták az állami rádióadó pontos kiejtését és a hivatalnokok lassú beszédét, így nehezen értették meg kísérőiket. Kiderült, hogy a Tükör-tengerben töméntelen limaja nyüzsög.
Ezek a mindent felfaló szörnyek hosszú csápjaikkal minden élőt lerántanak a nyitott fedélzetről, és magukkal hurcolják a mélybe.
— Bámulatos a hasonlóság a földi tengerekkel — mondta Tivisza. — Amikor a Megosztott Világ Korában kipusztították az óriási ámbrás ceteket, elszaporodtak a nagy fejlábúak, valóságos háborút kellett vívni ellenük. Bármely faj kiirtása azonnal felborította a természet sok millió éves egyensúlyát. Azokát az állatokat és növényeket pusztították elsősorban, amelyek szépek, az új életfeltételekhez kevésbé alkalmazkodók voltak. Lényegében a kártékony fajták maradtak meg. Néha fantasztikus gyorsan elszaporodtak, és a szó szoros értelmében hatalmas területeket árasztottak el. Saját tapasztalatuk alapján a tormansziak is megértették, hogy a kártékony formák elsődleges túlélésének törvénye érvényesül ott, ahol a természét rendjét az emberi hozzá nem értés megzavarta.