— Milyen kár, hogy ezt a gyönyörű, kristálytiszta tengert ilyen undorító lények népesítik be! Szívesen megfurödnék itt, ha nem volna rajtam a védőruha — fejezte be szomorúan Tivisza.
— Nem veszel észre egy különös törvényszerűséget, amely az egész Tormanszon érvényesül? — kérdezte Tor Lik. — Minden szép helyben, épületben, sőt emberben rejlik valami rossz.
— Kedves All (így becézték a Földön az asztrofizikusokat) — Tivisza felborzolta Tor haját —, ideje visszatérned a csillaghajóra. Egye gyakrabban támad honvágyad…
— Igazad van. Úgy léptem erre a sivár bolygóra, mint kiszáradt kertbe, amelynek nincs kijárata!
— Lehet, hogy az ember egy egész bolygót így megváltoztatott? — kérdezte Gén Atal, aki egy pillanatra maga előtt látta a Föld kimeríthetetlen gazdagságát.
— Minden bolygó készletei korlátozottak — felelte Tor —, semmit sem vehetünk el, hogy ne adjunk belőle vissza. Amit elveszünk, azt csak a bolygó szervezettsége révén adhatjuk vissza. Máskülönben, ahogy nálunk a Földön is történt, óhatatlanul összeomlanak az élet kialakult formái, kimerülnek az évmilliárdok alatt felhalmozódott energiakészletek, ami aztán szegénységre és nyomorúságra kárhoztatja a későbbi nemzedékeket. Most olyan bolygón vagyunk, amelyet nemcsak háborúk fosztottak ki, hanem az esztelen szaporodás is.
— Igen, sok szomorú dolgot láttunk — vette át a szót Tivisza —, kipusztítottak minden vadállatot, nagy madarat, kifogták a halakat, az ehető puhatestűeket és vízinövényeket. Mindent megettek az Éhínség Korában. A mennyiség hajszolása, az olcsó tömegcikkek előrelátás nélküli gyártása tönkretette a folyókat, a tavakat és tengereket. Az erdők kiirtása és az erőművek víztárolóinak elpárolgása után a folyók kiszáradtak, a tavak elsekélyesedtek és elszikesedtek. Az édesvíz szinte mindenütt ugyanannyiba kerül, mint az élelem. Alig jut belőle a földműveléshez ezen a szomorú bolygón. Az édesvíz előállításához nincs elegendő energia. Jelentékeny sarki jégtakaró nincsen, tehát édesvízkészlet sincs. Az állattenyésztés pedig… Biológiailag ugyanazok a kecskék, amelyek valaha megmentették a bibliai civilizációt, de elpusztították az egész növényzetet a Földközi-tenger partján.
— Vajon ők maguk tisztában vannak vele, mit csináltak? — kérdezte Gén Atal. — Találkoztatok tudósokkal a biológiai intézetben?
— Azt hiszem, hogy tisztában vannak vele. De a biológiájuk régies, főként a kiválasztásra, a gyakorlati anatómiára, a fiziológiára és egészségügyi ágaira szorítkozik. Még saját állataikat sem tudták kellőképpen tanulmányozni, mielőtt kipusztultak. Örökre elveszítették őket.
— „Örökre”! Valahogy túlságosan gyakran hallom ezt az ember számára elviselhetetlen szót — mondta Tor Lik, majd elhallgatott, a tengerre meresztette a szemét.
A kristálytiszta víz elöl gyűrűket vetett. A földlakók eleinte azt hitték, hogy összefonódott vízinövények merülnek fel. De a vízből tömérdek kékeszöld, tekergő csáp emelkedett ki. Vagy négy méter magasra nyúltak a víz fölé, csapkodtak szétlapuló vörös végükkel.
A hajó éles szögben elfordult, a földlakók nekiestek a fiilke falának, a baloldali „szivar” a víz fölé emelkedett. A motorok felbőgtek, és a felcsapó hullám eltakarta a szörnyet.
A két tormanszi halkan vitatkozni kezdett, a kormányos győzött, aki kezével a kövekkel kirakott parttól távolabb mutatott.
— Nem közvetlenül a város mellett kötünk ki — magyarázta utasainak a másik tormanszi —, a kikötőnél nagyon mély a víz, és a limaják megtámadhatnak. Senki sem találkozott még velük ilyen közel a városhoz. Odébb sekélyebb a víz, oda nem jutnak el, ott kötünk ki. Csak nagy kerülőt kell tenni gyalog.
— Nem félünk a távolságoktól — mosolyodott el Tivisza.
— De ezektől a szörnyektől sem félünk — szólt közbe Tor Lik —, SDFjeink elűzik vagy megsemmisítik őket!
— Miért merítsük ki az energiatelepeket? — mondta Tivisza. — Gén hozott ugyan frisseket, de még hosszú út áll előttünk.
— Tiviszának igaza van. Egyre csak a veszélyekről beszéltek nekünk. Meg aztán víz alatti támadás ellen kétszer annyi energiát kell felhasználni.
A hajó alól lejtős part menti zátony merült fel. A hajósok megengedték az utasoknak, hogy kimenjenek a fedélzetre. A nehéz, mozdulatlan levegőben nitrogénoxid érződött. Mintha élettelen kémiai folyamatok lettek volna túlsúlyban az itteni természetben. A meglepően sima, zöld tengerfenéket sűrű iszap fedte.
— Hol akar itt fürdeni, Tivisza? — mutatott a vízfenékre Gén Atal. — Nyakig merül az iszapba.
Felbőgtek a motorok, körös-körül felforrt az iszapos víz. A kormányos ráfuttatta a hajót a part menti homokos és kavicsos sávra. A földlakók innen már egy széles deszkán könynyen kijutottak a partra, és kivezették a kilenclábúakat.
— Mikorra jöjjünk vissza? — kérdezte a kormányos.
— Nem szükséges — mondta Tor, s mindkét hajós leplezetlen megkönnyebbüléssel sóhajtott fel. — Bemegyünk az ország mélyébe, és a hegygerincen átkelünk az egyenlítő irányába, hogy eléljük a Men-Zin síkságot — folytatta az asztrofizikus, a térképet nézve —, oda repülőgépet küldenek értünk.
Megnézzük a hátsó félteke legnagyobb holt városát, KinNan-Tet — tette hozzá Tivisza.
Kin-Nan-Te! — kiáltott fel a kormányos, és elnémult. Társa megbökte, s mindjárt el is köszönt a földlakóktól, „rendíthetetlen és meghátrálás nélküli kígyóutat” kívánt nekik.
A hajósok eltaszították a hajót a zátonyról, és tovatűntek a Tükörtengeren.
A magukra maradt földlakók levetették ruhájukat, összecsavarták, és hozzáerősítették az SDF-ekhez. Azután a három különböző színű alak — a sötét meggypiros, a malachit-zöld és az aranybama — hosszú, fáradhatatlan léptekkel megindult a part mentén az ovális kikötői tér felé. Csendin-Tot, az elhagyott város, nyomasztóan egyhangú házakkal, iskolákkal, szórakozóhelyekkel és kórházakkal fogadta őket. Ez az egyhangúság jellemezte a demográfiai „robbanás” korának sietős és hanyag építkezését. A különböző rendeltetésű épületek zsúfolt negyedekben való elhelyezésének furcsa szokása sivár összezártságra kárhoztatta a gyerekeket, a betegeket és az idős embereket, szűk, csatomaszerű utcákba szorította a zajos forgalmát. Ugyanezt figyelte meg Tivisza és Tor az „élő” városokbán is.
Az egyforma ablaknyílású, csúf paralelepipedon épületekben semmi titokzatosság nem volt, mint általában az elhagyott városokban. A földlakók sietve vágtak át a szomorú, porlepte utcákon. A fülledt levegőben mozdulatlanul álló kiszáradt fák a legkisebb érintésre széthulltak. Tor találomra bement egy épületbe, amelynek színes bejárata felkeltette figyelmét, A rozsdamarta betonfödémek alig tartották már a mennyezetét. Tor Lik elszántan beljebb ment. A belső rész finom ívei élesen elütöttek a legtöbb épület sivár derékszögeitől. A bútorroncsokkal teli félkör alakú halion át Tor Lik egy kerek terembe jutott, amely rögtön a Földet juttatta eszébe. Körülnézett, s látta, hogy a falakat fényezett dunitlapokkal és piroxenittel burkolták. Ez ultrabázisos, mélységi magmás kőzet, amely bizonyára itt, a Tormanszon is a kéreg alsó zónáit alkotja. Mintegy a hasonlóságot hangsúlyozva, két henger alakú párkánydísz csillogott elő vörösen a por alól. Tor Lik felismerte bennük a nagy gránátkövekben bővelkedő eklogitót.