— Hol vagy, Tor? — hívta hangosan Tivisza, és bement utána.
— Pszt! Eredj innen, az épület éppen csak hogy áll.
— Mi érdekeset találtál ebben a poros szobában?
— A Tormansz mélyéből való ásványokkal burkolták a falakat — felelte Tor, kilépve az utcára. — Szakasztott olyan, mint a párja az uráli bányászmúzeumban. A bolygó belső őszszetétele, ahogy várható is volt, nagyon hasonló a Földéhez. Ennek következtében csaknem azonos a gravitáció és a geológiai folyamatok jellege.
A városon túl kopár síkság terült el, amely enyhén emelkedett a hegyek felé. Nagyon messze, a forró szárazködben, fekete foltok lebegtek. A sztereoteleszkópon át látták, hogy ezek az első élő fák.
A három földlakó kitartóan haladt a kanyargós út hengerelt kavicsain. Mintha folyómederben jártak volna: az évszázadok folyamán a súlyos járművek kerekei az útburkolatot belepréselték a laza talajba. Gén Atal egyszerre csak megtörpánt.
— Nézzétek, temetőn megyünk át! — kiáltott fel, jeltelen halmok végtelen mezejére mutatva. Itt-ott, megtörve az egyhangúságot, kerítésmaradványok, sírköveket helyettesítő betonlapok látszottak.
— Csodálkozik, Gén? — kérdezte Tor Lik. — Persze, maga nemrég jött a Coam kertjeiből. Minden nagy város körül hoszszú kilométereken át húzódnak a temetők; még a túlnépesedés korában keletkeztek, amikor a tüzelőanyag hiánya miatt kénytelenek voltak lemondani a holttestek elégetéséről és visszatérni a régi temetkezési formához. A Tormansz gigantikus temetői az egyik legékesebb bizonyítéka a bolygón lezajlott foszfor-katasztrófának. Ha Tormansz az elemek összetételét tekintve annyira hasonló a Földéhez, akkor a foszforkészletek, akárcsak a Földön, igen szűkösek voltak. A tormansziak nemcsak az óceánba juttatták a foszfort a hulladékkal, ahonnan az ő energiaszegénységükkel nem voltak képesek kivonni, hanem lekötötték trilliónyi csontvázukban, és elásták ezekben a kiszáradt temetőkben, kikapcsolták a körforgásból, nem vették figyelembe, hogy általában minden folyamat az entrópia iránya ellen lehetetlen foszfor nélkül.
— Furcsa, hogy miért nem mondtak le a hamvak megőrzésének régi szokásáról?
— Bizonyára meghaladta erejüket — mondta Gén.
A földlakók elérték az első kis fákat. A sötétbarna, rövid törzseken az ágak szabályos tölcsér alakban emelkedtek az ólomszürke ég felé. A levelek érdesek és csokoládészínűek voltak. A zömök, csúcsukra állított kúpok bámulatos szimmetriája a Tükör-tenger vidékének állandó szélcsendjéről vallőtt. A vándoroknak nagyon melegük volt, bár a védőruhák légfúvókája teljes erővel működött. A levegő végigfútott a fém „bőr” alatt, és a sarkokon levő szelepeken át kitört, minden lépésnél kis portölcsért kavart.
A Tormansz alkonyat nélküli estje ugyanilyen fák között találta a földlakókat, de ezek már vastagabbak voltak, koronájuk olyan sűrű, hogy a lombok közt elvesztek az egyes ágak. Hosszú árnyak nyúltak el a száraz talajon. Egyetlen élőlény sem mutatkozott a mozdulatlan erdőben. De mikor a földiakók egy útmenti fa mellett pihenőre tértek, a lámpafényre ismeretlen, félig áttetsző rovarok gyűltek össze. A földlakók mindenesetre bekapcsolták a levegőkifüvót védőruhájuk gallérján. Tivisza lassan beszívta a levegőt, és azt mondta:
— Nagy dolog a szuggesztió. A fúvóka patronjai a Föld levegőjével vannak töltve, s bár tudom, hogy ez csupán atomáris keverék, nincs se íze, se szaga, mégis úgy érzem, mintha az északi tavak illatos szellője enyhítené ezt a hőséget… Ott dolgoztam, mielőtt az expedícióba bekerültem.
— Itt minden ventillátort északi szélnek érzünk ehhez a fülledt és poros levegőhöz képest — dörmögte Tor Lik, előhúzva hűtőpámáját, s elhelyezkedve az SDF oldalánál.
A Tormansz félnapos éjszakája túl sokáig tartott, a földlakók nem engedhették meg maguknak, hogy hajnalig várjanak. Elsőként Gén Atal ébredt fel. Szörnyű álmok gyötörték: óriási, nyüzsgő árnyakat látott a közelben, ferde kőkerítés mentén lopakodó, elmosódó alakokat, vörös füstgomolyokat feketén tátongó szakadékokban. Gén egy ideig fekve maradt, látomásait elemezte, míg rá nem jött, hogy ösztönei távoli, de kétségtelen veszélyre figyelmeztették. Felállt, s ebben a pillanatban Tivisza is felébredt.
— Valami rosszat, nyugtalanítót álmodtam. Itt, a Tormánszón, gyakran nyomasztók az éjszakáim, különösen hajnal előtt.
— A Bika órája, éjfél után két óra — jegyezte meg Gén Atal. — így hívták az ókorban az ember számára leggyötrőbb időt, röviddel hajnal előtt, mikor a gonosz és a halál démonai uralkodnak. A közép-ázsiai mongolok ezt így is határozták meg: a Bika órája akkor ér véget, mikor a lovak pirkadat előtt a földre heverednek.
— Dolor ignis ante lucem — tüzes fájdalom hajnal előtt. A regi rómaiak is ismerték ezeknek az éjszakai óráknak a különös erejét — mondta Tivisza, és tornászni kezdett.
— Nincs ebben semmi különös — szólalt meg az asztrofizikus. — Egészen törvényszerű érzés, az őskori szervezet fiziológiájából és a hajnal előtti légkör sajátos állapotából alakul ki.
— Afi számára minden mindig a kozmosszal függ össze! — nevetett Tivisza.
Gén SDF-je húzódott az élre. Hajlékony rúdon magasra emelt lámpa világította meg az utat. Fekete árnyak furcsa táncot jártak a vízmosásokban és mélyedésekben, éppen úgy, mint Gén Atal álmában. Az SDF dülöngélt a hepehupás úton, és a sötétség hol eltávolodott tőlük, hol egészen közel jött. Fent egy-egy pillanatra magányos csillagok fénye tűnt fel. Jobbra, finoman kirajzolva egy távoli hegy szabályos kupolá-ját, bágyadtan világított a Tormansz holdja. A földlakók észrevétlenül elérték a hágót. Előttük ismét kopár pusztaság… Éppen olyan enyhe lejtőn haladtak lefelé, mint amilyenen az imént felfelé mentek. Elöl valami sötét takarta el az alig látható horizontot. Halk, egyenletes zúgás hallatszott. A földiakók már megszokták a Jan-Jah bolygó óriási területeinek víztelenségét, és nem ismerték fel mindjárt, hogy víz csörgedez. A rövid hajnal eloltotta az SDF lámpáját, s jobbra mögöttük kigyúlt a komor, bíborvörös nap. Egyre több fényt árasztva emelkedett az égen; a hegyek közt völgykatlan tárult fel. Valahol a lejtő alatt folyócska zúgott, a túlparti alacsony dombokon óriási fák nőttek. Még a Föld százötven méteres eukaliptuszaihoz és mammutfenyőihez szokott vándoroknak is elállt a lélegzete. A legalább kétszázötven vagy háromszáz méter magas, viszonylag vékony fatörzsek oszlopcsarnokát fent ágak és lombok tömör sapkája fedte. A földlakók leereszkedtek a folyócskához. Azt hitték, hogy kavicsokon rohanó hegyipatakot fognak megpillantani, de mély, sötét, alig folydogáló vizet láttak, amelyet egy óriási fa keresztbe zuhant maradványa elrekesztett. Óvatosan egyensúlyozva a csúszós torlaszon, mind a hat gyalogos — három ember és három SDF — átkelt a puha, mohaszerű szőnyegre. A SDF-ek kénytelenek voltak ugrálni, nehogy rövid lábaik besüppedjenek. A moha után ismét száraz, köves talaj következett, amelyet az erdősávban korhadt levelek és gallyak vastag rétege borított. A vándorok Iába alatt a takaró barna porrá omlott, bizonyára évszázadok óta senki sem taposott ezeken az elkorhadt maradványokon.