— Hát ilyenek voltak az erdők a Tormanszon, mielőtt csillaghajóink idejöttek — mondta halkan Tivisza.
— Vajon kik laktak itt abban az időben? — kérdezte Gén Atal, s belerúgott egy elmállott levélcsomóba. — Itt lent aligha talált valaki táplálékot!
— A Föld nagy erdőiben — felelte Tivisza — az egész állati élet ott összpontosult — s felmutatott a magasba vesző, görbe ágakra.
Mintegy válaszul a mozdulatára, füttyhöz hasonló vonítás hasított az erdő csendjébe. Az emberek megtorpantak. Valahol messze vonítás felelt rá, mintha nagy fordulatszámú gyémántfűrész sivítana.
Tor Lik előkapta sztereoteleszkópját, s fürkészte a sűrű lombot. Úgy rémlett, hogy háromszáz méter magasan alig észrevehetően hajladoznának az ágak.
— Ohó! — kiáltott fel vidáman Gén Atal. — Nem minden élet halt itt ki! Nem mindent faltak fel a tormansziak!
— Ha működik az SZA-faktor, bajosan maradt valami használható — ráncolta a homlokát Tor Lik. — Nem tetszik nekem ez a vonítás.
A földlakók sokáig álltak ott, füleltek, és az SDF fotószemét gyenge megvilágításra állították be. Ám úgy látszik, az óriási erdőben nem maradt több élet, mint Csedin-Tot roskadozó kockaházaiban.
A földlakók még két napot töltöttek az erdőben. Időnként kisebb tisztásokra bukkantak, amelyek vakító fénykürtőkként nyúltak a magasba, ahol a bozontos, csokoládé színű gallyak keretében látszott az ólomszürke égbolt. A harmadik napon megálltak egy tisztás szélén.
— Kár vesztegetni az időt — szögezte le Tivisza. — Ha itt, a természetvédelmi területen jelentéktelen számú állat maradt csupán, olyanok, mint ezek a vonítok, akkor kevés esélyünk van nemcsak a megfigyelésre, hanem arra is, hogy egyáltalán megpillantsuk őket! Túlságosan félnek az embertől. Milyen nagy az ellentét a Földdel! Mostanában gyakran eszembe jutnak tollas és bozontos barátaink. Hogy is tudnak élni a tormansziak úgy, hogy nem törődnek az állatokkal? Hiszen kihal a természet iránti szeretet, ha nincs kivel megosszuk!
— Hacsak nem ezzel! — suttogta Gén, és a tisztás túlsó szélére mutatott.
A fatörzsek közti fényoszlopon túl medve nagyságú állat rejtőzött. Szeme fényes volt, mint a madáré, félelem nélkül figyelte a mozdulatlanul álló földlakókat, mintha összemérné erejét az idegenével.
Tivisza pisztolyt vett elő, és ezüst ampullát lőtt az állat oldalába. Az felbődült, ugrott egyet, majd amikor a hátsó Iábába újabb ampullát kapott, eliramodott. Gén Atal utána akart rohanni. Tivisza visszatartotta, mondván, hogy a készítmény két percen belül hat.
A nyom egy fa tövéhez vezetett, amely még itt, a gigászi fák erdejében is óriásnak számított. Az erős kábítószertől elszédült állat teljes lendülettel a fa törzsének rohant, és hanyatt esett. Az elviselhetetlen hullabűz arra kényszerítette a földlakókat, hogy szűrőt tegyenek az orrukba, és csak azután közeledjenek az ismeretlen állathoz, amelynek szőrtelen, pikkelyes bőre olyan fekete volt, mint a Tormansz éje. Dülledt, nagy szeme pedig éjszakai életmódról árulkodott. Két pár behajló mancsa olyan közel volt egymáshoz, mintha ugyanonnan nőtt volna ki a törzsből. Nehéz, szögletes feje alatt még két hoszszú, inas végtag látszott, sarló alakú karmokkal. Széles szája tátva volt, két sor kúpszerű, tompa fog villogott ki belőle. Vagy a bódítószer hatására, vagy a fának ütődéstől a szörny kihányta gyomra bűzös tartalmát.
Tor Lik megfogta Tivisza karját, és egy félig megemésztett emberi koponyára mutatott, amelyet más csontmaradványokkai együtt az állat kivetett magából. Gén Atal kiáltására mindkét kutató összerezzent:
— Vigyázat, magához tér!
Az állat hátsó lába egyszer-kétszer megrándult. „Lehetetlen — gondolta Tivisza. — A készítmény legalább egy óráig hat!” Körülnézett, és megrettent. A fák közötti sötétből ugyanolyan nagy, áttetsző és vörös szemek meredtek rá, mint az alvó szőrnyé. Az egyik állat, amelyet a fakorhadék félig ellepett, tekeregve kúszott az elhódított fenevad felé.
— Tor, gyorsan! — suttogta Tivisza.
Az SDF védőtere visszadobta az állatot, s ordítását elnyelte az áthatolhatatlan fal.
Tor Lik az SDF-et a fa másik oldalára állította, és Tivisza szemügyre vette az érzéstelenített állatot. Eközben Gén Atal saját SDF-jéből Tivisza pisztolyához hasonló műszert vett elő, kerek dobozt helyezett rá, amelynek közepén fogazott csap állt ki. Az asztrofízikus segített Tiviszának. Kettesben átfordították a szörnyet, elektrongramokat készítettek.
Gén Atal maximális erőre kapcsolta a pisztolyát, és fellőtt arra a fára, amelynek a tövében álltak. A doboz jó háromszáz méter magasságban szorosan odatapadt két vastag ág tövéhez. A távirányítású motor vékony drótkötélen reteszt engedett le. Gén Atal hevedereket erősített hozzá, összekötötte őket két csattal, és kész volt a felvonószerkezet.
Néhány perc múlva a dobozba rejtett motor felröpítette Tiviszát a szédítő magasságba. Pisztolyával belőtt néhány kampót az SDF védőkötele és függesztője számára. Utolsónak Gén Atal SDF-jét húzták fel. Alighogy a védőteret kikapcsolták, a fák mögött leskelődő állatok odarohantak még áléit társukhoz. A csontok ropogása és az elnyújtott üvöltés semmi kétséget nem hagyott afelől, mi lett a sorsa az utolsó nagy állatok egyikének, amelyek már akkor benépesítették a bolygót, mielőtt az ember romlásba döntötte.
A vékony fatörzs, mely erős volt, mint az acélrugó, Iágyan ringott az emelőmotor működésétől.
Tiviszát mulattatta a kaland. A poros síkságok és szűk városok után először volt ilyen szédítő magasságban. A fatörzs vékonysága csak növelte a veszélyérzetét. A bizonytalan helyzet pedig, amelyből az értelem és a test erőinek megfeszítésével ki kellett vágniuk magukat, szinte csábító volt…
Gén Atal még feljebb kapaszkodott. Az áthatolhatatlan lombok közül diadalmasan lekiáltott:
— Van!
— Mi van? — kérdezte Tor Lik.
— Légáramlat, állandó szél!
— Természetesen! Ezért kár volt ide felmászni, enélkül is megmondtam volna.
— Hogyan sikerült műszer nélkül felfedezned a légáramlatót?
— Nem vettétek észre a fakoronák nagyobb nedvességtartalmát?
— Igen, csakugyan. Most már minden érthető! Ez a magyarázata, miért nőnek ilyen óriásira a fák. Igyekeznek elérni a hegyek fölött átvonuló állandó légáramlatot, amely nedvességet hordoz ebben a szélmentes országban… Minden rendben van. Másszatok fel ide, felcipeljük az SDF-eket, és vitoriázó repülőgépet készítünk.
— Vitorlázó repülőgépet?
— Hát persze. Sejtettem, hogy átkelhetünk a szakadékokon, folyókon és tengeröblökön.
Tömör, zöldesbama takaró terült el vagy száz méterrel a toronyszerű koronájú fa alatt. Az egyenlítő és a tengely irányú délkör felé (Tivisza gyakran mondogatta, hogy nem tudja megszokni a Tormansz „függőleges” egyenlítőjét és „vízszintes” délköreit) a hegyek szürkéslila szakadékai meg-megszakították az erdő sűrűségét. Mögöttük a termékeny Men-Zin síkságon volt az egykor nagy folyam és a bolygó egyik legrégibb városa, Kin-Nan-Te. A földlakók úgy számították, hogy elmennek Kin-Nan-Teig, és odahívják majd a repülőgépet.
Gén és Tor kibontott egy hatalmas, hártyavékony vásznat, és ráfeszítette a levegőn gyorsan szilárduló szálakból húzott keretre.