Tivisza új megfigyelésekkel töltötte meg az információs tekercseket. Mikor a nap felkelt, a földlakók lejjebb ereszkedtek, elrejtőztek a lombok közt, várták a légáramlatok erősödését. A durva, kampószerűen meggörbült levelekből torokszárító, bódító illat áradt.
— Jó lesz feltenni a maszkokat — javasolta Tivisza.
A férfiak szót fogadtak, könnyebbé vált a lélegzés. Tor Lik a fatörzshöz támaszkodva elismerően nézett Tiviszára. A lány egy óriási tenyérként kinyúló ágvillára telepedett, és egyenletesen ringva a háromszáz méteres magasságban, olyan nyugodtan dolgozott, mint aki egész életében mindig fára mászott.
Gén Atal szétosztotta az élelempatronokat, és gondolataiba merült.
— Lehet, hogy ezek az állatok emberevők?
— Lehet — felelte Tivisza. — Legvalószínűbb, hogy hullákkai táplálkoznak. Gondoljunk arra a két sajátosságra, amely mintha kizárná egymást: méretüket tekintve ezek az állatok a nagy ragadozókhoz tartoznak, de a fogaik, noha erősek, rövidék és tompák. Valószínűleg ezek a legnagyobbak azok közt az állatok között, amelyek azért maradtak meg a Tormanszon, mert megváltoztatták táplálkozási módjukat. A katasztrófa idején, az Éhínség Korában történt ez, amikor nem volt hiány hullában, hacsak maguk az emberek nem versenyeztek ezekkel az állatokkal.
— Borzalmas dolgokat mond, Tivisza — vonta össze a szemöldökét Gén Atal.
— A természet nagyon kegyetlen módon keres kivezető utat a zsákutcából. A kannibalizmus nem tilos az érzelmek és az értelem alacsony fejlettségi fokán, mikor az éhes test páráncsa elködösíti az érzéseket és megbénítja az akaratot.
Tor Lik kinyújtotta fáradt lábát.
— Ha az állat itt embert evett, akkor ez a vidék nem égészén néptelen.
— A tompa pofájú ragadozók nagy távolságokat tudnak becserkészni. No és arra emlékszel, mit hallottunk nemrég a Biológiai Intézetben?
— Az elnéptelenedett területeken kóborló emberekről és egész településekről? — kérdezte Tor Lik. — Lehet, hogy ez az a veszély, amelytől intettek minket?
— Vagy a limajákra gondoltak, vagy ezekre — mutatott le Tivisza, s lehajított egy üres patront.
Válaszul üvöltés hangzott fel.
— Mégis furcsa, hogy nem figyelmeztettek minket — mondta Tor Lik. — Vagy ők maguk sem tudnak semmiről?
— Nehéz elképzelni! — mondta Tivisza. — De valóban fúrcsa. Vagy talán régen nem járt senki a védett erdőkben?
— Ott, ahol hiányzik a természet szeretete, ez is lehetséges — felelte Tor. — A természetnek itt csupán maradványai vannak. Mi érdekes lehet itt a természetben!
— Hogyhogy? — csodálkozott Gén. — Meglátogattak jó néhány védett területet, és csakugyan semmi sem keltette fel légalább szokatlanságával a figyelmüket?
— Tizenöt természetvédelmi területet mutattak meg nekünk — mondta Tivisza.
— Annál inkább. Bizonyára mindegyikben találtak valamit? Embereket, azoknak az utódait, akik gondosan óvták a természetet a bolygó különböző helyein.
— Gén, értse meg, hogy a Tormanszon minden védett terűlet új telepítés az elpusztult erdők és füves pusztaságok helyén. Ezekben nincs semmi ősi, mint ahogy abban a néhány állatfajban sincs, amely az állatkertekben megmaradt, elfajzott, majd újra visszakerült a mesterséges vad életbe, a szabályos növénysorok közé. Egyetlen igazi nagy fát sem láttunk!
— Ezek szerint mi vagyunk az elsők a Tormansz őstermészetének ezen a szigetén! De nem szeretnék tovább itt maradni. Három nap bőven elég.
— Elég, Gén! Nincs mit várni. Talán repülőgépen egyszer még visszatérünk, hogy felderítsük a vonítókat — mondta Tivisza.
Halk szellő susogott a lombok közt. A földlakók sietve összeszerelték a szinte súlytalan hártyából készült, rombusz alakú második vitorlázó repülőgépet, és hozzáerősítették az összecsukható légcsavarral ellátott turbinadobozokat. Mindöszsze kéthárom perces emelkedéshez elegendő energiájuk volt. Gén és két SDF alkotta az első rombusz személyzetét. Tivisza, Tor és a harmadik SDF a második vitorlázógépen helyezkedett el. Forogni kezdtek a légcsavarok, az áttetsző rombuszok lesiklottak a fa csúcsáról, és lassan tovaszálltak az egymásba érő fakoronák fölött a hegyek felé. Gén Atal megkönnyebbülten felsóhajtott. Amíg a csavarok forogtak, a vitorlázógépek elérték az erdő szélét, és a felszálló légáramlat hátán elrepültek a hegyek második lépcsőjéig. A magas fennsíkok meredek, sötétlila falait gyenge légáramlattal nem lehetett leküzdeni. Gén Atal a sziklaszakadékok közt egy széles szorosba irányította a vitorlázógépet.
A földlakók csodálkozva látták, hogy megkérgesedett agyagdombok közé ereszkednek le, jó állapotban levő út mellé, amelyet a görgetegek s az alámosások alig rongáltak meg.
Tor Lik össze akarta rakni vitorlázógépét, de Gén Atal legyintett.
— A turbódobozokból kifogyott a töltés, a huzal megkeményedett, nem lehet összehajtani, fölösleges teher.
Az asztrofizikus sajnálkozva nézett a hatalmas, rombusz alakú szárnyra, azután elindult az út felé.
Órák hosszat haladtak felfelé az izzó szurdokban. Egy meredek szakadék árnyékában tartottak pihenőt.
— Az úton éjszaka is mehetünk — mondta Tor Lik, és hozzálátott, hogy felfújja hártyavékony párnáját.
— Jó lenne még világosban elérni a hágót — szólt lustán Gén Atal. — Megnézzük, mi van ott, a hegyeken túl. Ha továbbra is jó az út, mehetünk az SDF-eken.
— Nagyszerű! — kiáltott fel Tor Lik. — Ki ne szeretne SDFen nyargalni! Tivisza már az iskolában kitűnt ebben a sportbán… De hova lett? — ugrott fel az asztrofízikus.
— Úgy látszik, az utazás a Tormanszon azzal jár — felelte nyugodtan Gén Atal —, hogy minduntalan fölöslegesen izgulünk. Ott van Tivisza — mutatott egy magas szirtfokra, amely egymásra rakódott homokkő— és fehér agyagrétegekből állt. A szirtfok meredeken emelkedett, tele volt levált kőtömbökkel, amelyek titáni lépcsőomladékra emlékeztettek. A parányi figurát megvilágították a vörös nap sugarai. Tivisza ügyesen ugrált kiszögellésről kiszögellésre a meredélyen.
Tor és Gén integetett neki, jöjjön a szakadék árnyékába, Tivisza pedig erélyesen magához hívta őket.
Tor Lik felállt, bánatos pillantást vetett puha párnájára.
Amikor meglátták a nagy, fekete, sima csontmaradványokát a szirtfok lábánál, fáradtságuknak nyoma sem maradt. Tivisza egy kiszögellésen állt, ahol egy levált kőtömb mögött nagy állatok csontvázai látszottak. Kissé odább egy másik vadállat félig elpusztult, hatalmas koponyája állt ki a homokkőből. A vastag szarv vagy agyar maradványa úgy meredt elő a meredek falból, mintha még most is ellenségeit fenyegetné.
A három földlakó szótlanul nézte a csontvázakat. A megkövesedett csontok színe és sértetlensége arról tanúskodott, hogy az állatokat hatalmas víztárolókban temették el. Az egész szirtfok tele volt csontokkal. Ez azt mutatta, hogy itt valaha erőteljes élet virágzott.
Tivisza és Tor látta néhány állat kiásott csontvázát a Biológiai Központ múzeumában. Ezek az őslénytani gyűjtemények nem tükrözték a Tormansz életének igazi történetét, és semmiképpen sem hasonlíthatók ahhoz a nagyszabású képhez, amely a Föld múzeumaiban idézte fel a múltat. A tormánsziak lagymatag érdeklődését bolygójuk múltja iránt talán az okozta, hogy az oligarchikus rendszerben visszaesett a történelmi kutatás. Az oligarchia nem szereti a történelmet. De valószínűbb a másik ok. A Földön a mélyen fekvő rétegekben megtalálták az ősember maradványait, rendszerint az elefánt maradványaival együtt. A Föld nagy állatai közül a fizikailag legerősebb és leggyengébb mintegy együtt járták útjukat. A mélyebb rétegek a még távolabbi múltat őrizték, amikor az előember az első szerszámokat készítette, birtokába vette a tüzet, és végül, mikor az ember és a majom közös őseinek elvált az útja.