A Föld embere a saját szemével láthatta, honnan indult. Felmérhette azt a nagyszerű felemelkedést, amelyet az elsődleges élettől a gondolatig sok millió évi szenvedés, az élő anyag vég nélküli születése és halála útján megtett.
A tormanszi leletek azt bizonyították, hogy itt az élet fejlődése nem haladta meg az állati szintet, az értelmi szint jóval alacsonyabb volt, mint a földi lovaké, kutyáké, elefántoké, nem is beszélve a bálnafélékről. Itt az őslénytan azt állítja, hogy az ember idegenből jött, és láthatók annak bizonyítékai, hogy bűnös módon kipusztította a Tormansz korábbi életét. A hátsó félteke beláthatatlan füves pusztaságain, amelyek ma porsivatagok, éppen úgy virult az élet, mint egykor Észak- és DélAmerika, Afrika beláthatatlan síkságain, ahol magas fű hullámzott, és milliószám éltek az állatok. Tivisza jól emlékezett arra a képre, amelyet az Afrikai és egyenlítő vidéki Történelem Házában látott: a nap könyörtelen melegétől felperzselt síkságon szétszórt emyős akácok, vadállatok kifehéredett, porladó csontvázai. A kép előterében, a gépkocsi hűtőjére támaszkodva egy ember áll ismétlőfegyverrel, s a szája sarkába ragasztott cigaretta füstjétől összehúzza a szemét. A régi angoi nyelvű aláírás szójáték, kettős jelentése van: „Vége a vadaknak” és „Vége a játéknak”.
— Tivisza, mi van veled? — kérdezte Tor Lik.
— Elgondolkoztam! Hozd a készülékeket. Hologramokat készítünk.
A vándorok és hűséges kilenclábú kísérőik kitartón kapaszkodtak felfelé, behatoltak a hegytömb sötétlilás szakadékainak árnyékába.
A nap sugarai már vízszintesen érték a fennsíkot, amikor a hegyszoros kitágult. A láthatár lefelé hajlott. Mögöttük maradt a völgy az őseredeti erdővel, előttük, az egyenlítő irányábán, még a bolygó kiszáradása előtt kimosott színes kövek káosza: gerincek, csipkés ormok, szabályos kúpok és lépcsőzetes piramisok, tépett sebekhez hasonló szakadékok, falak, építészetileg szabályos oszlopsorok, omladékok és száraz medrek.
Nagyon messze a kaotikus kőhalmok kisimultak, észrevétlenül beleolvadtak a Men-Zin síkság sivatagos pusztaságába. A porfüggönnyel takart láthatáron víz csillogott halványan.
Itt hűvösebb volt, és a földlakók futva mentek le a hegyről. A kanyargós utat helyenként omlások torlaszolták el. Az emberek órák hosszat fútottak, s velük együtt a három SDF.
Lejjebb homokos terep kezdődött; múlt idők szele fújta be homokkal az előhegyek lejtőit.
Tivisza nehezen lélegzett, s szemlátomást Tor és Gén is elfáradt. Az asztrofozikus hirtelen megállt.
— Tulajdonképpen miért futunk, ráadásul ilyen iramban? A láthatáron csillogó víz meg messze van, és mindjárt besötétedik. Hiszen nem jelöltük meg Kin-Nan-Tebe érkezésünk pontos idejét.
Tivisza felnevetett, és kifújta magát.
— Csakugyan! Valószínűleg leküzdhetetlen tudatalatti vágy él bennünk, hogy minél messzebb legyünk a kellemetlen erdőktői és lakóitól. Pihenő!
Gipszkristályok függőleges csíkjai szeldelték át annak a dombnak a metszetét, amely alatt a földlakók letelepedtek, A biztonság kedvéért az SDF-eket felállították a tábor körül, nem kapcsolták be a védőteret, de automata védő-relével őszszekötött láthatatlan sugarakból kerítést húztak.
— Arra az esetre, ha itt is akadnának fejevők — mosolygott Gén Atal.
Tor Lik megpróbált összeköttetést teremteni a csillaghajóval, de nem sikerült. Az SDF-ek teljesítőképessége nem volt elegendő saját hullámvezető előállításához, ennek híján pedig az ilyen távoli összeköttetéshez a légköri viszonyok ismerete lett volna szükséges.
…Tivisza halk zúgásra ébredt, és csak kis idő múlva fogta fel, hogy a szél susog, a Men-Zin síkság felől fúj ebben a virradat előtti órában. Körülötte a tüskés bokrok olyanok voltak, mint a bánatosan meghajtó törpe nők, akiknek zilált haja a földet söpri. Hajladoztak, búsan bólongattak.
Újra felkerekedtek. Itt már jobb út volt. Az SDF-ek behúzták rövid lábukat, puha görgőkkel cserélték fel őket, kétőldalt lábtartók nyúltak ki belőlük, középen pedig egy rúd, amelyben az emberek megkapaszkodhattak, és ezzel irányítótták a robotokat. A gyakorlottak villámgyors reagálásukban és fejlett egyensúlyérzésükben bízva támasz nélkül is tudtak nyárgalni SDF-en; de ez már sportnak számított. Tivisza, meggypiros, rózsaszínnel szegélyezett védőruhájában, lobogó fekete hajával, szépen és ügyesen egyensúlyozva vágtatott a pusztaSágban. Gén Atal annyira gyönyörködött benne, hogy csaknem lehuppant, mikor SDF-je egy kanyar előtt lassított.
Tivisza olyan iramot diktált, hogy két óra múlva már leereszkedtek a széles völgybe, ahol valamikor nagy folyó hőmpölygött. Miután az erdőket kivágták, és ezzel megfosztották vízgyűjtőjétől, a folyó tavak láncolatává alakult át, s ezeknek a kipárolgása annál erősebb lett, minél kevesebb víz maradt bennük, és minél szárazabb lett az éghajlat. Hamarosan csak sótói sűrű tavacskák sora húzódott az egykori meder mentén. A völgy szélét vörös, betonkemény homok borította, amely a víz közelében egyre halványuló rózsaszínben játszott. A tó körül türkiz, ametiszt és lilás kristályréteg csillámlása bántotta a szemet. Ugyanilyen kristályok tapadtak a sóval átitatott, halőtt fatörzsekre. A földlakók némi időt elvesztegettek azzal, hogy megkerülték a ragadós sarat, és ott keltek át a folyómedren, ahol a magas part két dombját egy mellékfolyó völgye választotta el, megkönnyítve a kapaszkodást a százméteres, meredek partszegélyen. Irányérzékük itt sem hagyta cserben őket. Alighogy felkapaszkodtak a partra, megpillantották az óriási várost, mely a folyótól alig néhány kilométerré terült el. Csak a magas part és a sós tavak feletti izzó levegő fénytörése akadályozta meg a földlakókat abban, hogy már a hegyekről megpillantsák Kin-Nan-Tet, a hátsó félteke legnagyobb városát. Már messziről is megfigyelték, mennyivei jobb állapotban maradt meg az óváros, mint a később épült negyedek. A Föld régi pagodáihoz hasonló tornyok büszkén emelkedtek az ősi város szélén látható szánalmas romok fölé.
A gazdagon díszített nyolcszögletű, több emeletes, felfelé kicsit keskenyedő tornyok síkját kiszögellések és erkélyek törték meg, csillogott a tarka burkolat, amelyen ijesztően eltorzult arcok ismétlődtek a már ismert tekergő kígyók és a Tormansz korong alakú virágjának stilizált rozettái között. Más pagodákát fekete fémből készült, vékony fogazató párkánydísz vett körül, emeletenként váltakozva hieroglifáktól tarkálló szürke fémlapokkal vagy kereszt alakú nyílásokkal áttört rácsokkal.
A tornyok árkádos lábazatra épültek. Körülöttük hajdan kertek és medencék voltak, de ma már csak korhadó tüskök és kerámiával burkolt gödrök maradtak.
Gén Atal megpróbált visszaemlékezni, hol is látott a Földón hasonló építészetet, milyen restaurált ókori városokban?
Nem Kelet-Azsiában?
A repülőgépek fogadására alkalmas repülőterek Kin-NanTe egyenlítői oldalán feküdtek. A vándoroknak át kellett ménniük az egész városon, de ők csak örültek ennek a lehetőségnek. Érdemes akár egy-két nappal megtoldani a kirándulást, hogy megnézzék a régi várost. Üggyelbajjal evickéltek át a Kin-Nan-Te utolsó időszakában épült házak romjain. A viharok vagy kisebb földrengések, amelyek megkímélték a Tükörtenger partján fekvő Csendin-Tot városát, az itteni sebtében épített házakat lerombolták, alaktalan kő —, csempe- és gerendahalmokká változtatták. Csak a régi vízvezeték gigantikus vascsöve, amely spirálrugókká csavart vaskígyókra támaszkodott, szelte át egyenesen és töretlenül a romokat. Nem kevésbé impozáns volt az óváros óriási kapuja. Nyolc nyílása volt. A szögletes tetejű kaput vagy tizenöt méter magas, négyszögletes oszlopok tartották. A középső bejáraton áthaladva a földlakók mintha másik világba jutottak volna. Itt ugyanaz az ellenszenves építészeti monumentalitás érződött, mint a Coam kertjeiben, csak nyíltabban. Az óriási épületek mindegyikének az volt a rendeltetése, hogy éreztesse az emberrel, ő csak jelentéktelen, könnyen kicserélhető, olcsó alkatrész a társadalom gépezetében.