A pusztulás még szomorúbb képe tárult elébük a város belső részében: kiszáradt tavacskák, csatornák, elkorhadt fák a párkokban, merészen ívelő hidak, amelyek most feleslegesen nyúltak át a víztelen medrek fölött. A földlakók ütemes léptei és az ismét merev lábakon járó SDF-ek kopogása messzire visszhangzott az utcákon és tereken.
Széles lépcsők vezettek fel a nagy, oszlopos épületekhez, amelyek még megtartották élénk színüket. A tetők kevélyen felhúzták sarkaikat; a kulcslyuk alakú ajtónyílások mintha tiltott dolgokat rejtegetnének. Az oszlopok a szokásos oszlopfők helyett bonyolultan összefonódó konzolokban végződtek.
Alapzatuk rendszerint összekötözött, a teher alatt roskadozó embereket vagy pedig pikkelyes kígyókat ábrázolt.
A vándorok elhaladtak jó néhány magas épület mellett, és egy óriási, láthatóan nagyon régi torony elé értek. Tizenkét párkányának egy része leszakadt, látni lehetett az épület belső szerkezetét, a bonyolult átjárókat, a belül már megfeketedett, roskadozó falakat. A földlakók a titokzatosság leheletét érezték. Furcsa előérzet fogta el őket. Ehhez nyilván hozzájárult az a két fémből készült, mészfoltoktól megfehéredett félelmetes szobor, amely a torony bejáratát őrizte.
Furcsa öltözékben, kezüket ökölbe szorítva, hasukat kidüllesztve, szétvetett lábbal álltak ott. Rendkívül kifejező arcuk minden vonása bárgyú kegyetlenségről vallott. A széles, összeszorított szájakon, a lapos orrtól az állig futó mély ráncokban, a vastag szemöldökdudor alól kimeredő szemekben zabolátlan indulat érződött: ölni, kínozni, taposni, megalázni. Mindazt a lörtelmet, amire csak képes az ember, a kitűnő szobrászok összegyűjtötték ezeken a visszataszító arcokon.
— Még a szag is kellemetlen itt — mondta Tivisza, megtörve a nyomasztó hallgatást. Leguggolt, és szemügyre vette a kőlapon látható kövér cseppeket. — Vér! Egészen friss vér!
A régi város titokzatos némasága félelmetessé vált. Ki hagyhatott vérnyomokat a tér kövein? Fenevad vagy ember?
Valahonnan messziről egyszerre csak érthetetlen hangok ütötték meg a fülüket, mintha emberek jajgatnának, és a jajgatás a torony ablakaiból hallatszana.
A vándorok be akartak hatolni a toronyba, de egy tápodtat se tehettek. A leszakadt födémek teljesen eltorlaszoltak az épület alsó részét. A földlakók ismét kimentek a térre és fiileltek. A jajgatás most tisztábban hallatszott.
Az épületekről visszaverődő hangok különböző irányból jöttek, hol felerősödve, hol elhalkulva. Végül a kapu felől, amelyen a földlakók átjöttek, jól érthető emberi hangok hallátszották. Tiviszának úgy rémlett, hogy megtudja különbőztetni a Jan-Jah nyelv egyes szavait.
— Lám, mégis vannak itt lakosok! — kiáltott fel örvendezve, de szavait kétségbeesett üvöltés szakította félbe. Mindhárman megborzongtak. A hang egyre gyengült, végül elhalt, elnyelte a sok ember zsivaja.
Tivisza tanácstalanul körülnézett. Ahhoz nem ismerte eléggé a rosszul szervezett társadalmak szociológiáját, hogy előre lássa az eseményeket, és tudja mihez tartani magát. Tor Lik megiramodott abba az irányba, amerről az ordítás hallatszott, de meggondolta magát, és visszatért társaihoz. Gén Atal pillanatnyi habozás nélkül készenlétbe helyezte az SDF védőtér sugárzóját. A hangok egyszerre két irányból közeledtek — más út nem is vezetett ki a térről a szomszédos utcákba.
A toronnyal határos szürke kőfalban szűk átjáró volt a vaskígyókban végződő két oszlop között. Gén Atal azt ajánlotta, húzódjanak a fal tövébe.
A lépcső legfelső pihenőjén emberek tömege bukkant fel. A torony lába jó részüket eltakarta a földlakók elől. Fiatal emberek voltak, nyilván a „rél”-csoportba tartoztak, mind rongyos és piszkos, arcuk bárgyú, mint akik kábítószerrel élnek. Kócos, összeragadt hajú nők rohangáltak köztük izgatottan.
Elöl markos fickók vonszoltak két megkínzott embert, egy nőt és egy férfit, akiknek meztelen testét sár, verejték és vér borította. A nő hosszú haja eltakarta az arcát.
A kapu felől ujjongó ordítás hallatszott. Tomboló emberek újabb tömege tódult ki a térre, amely bizonyára gyűlésekre szolgált.
Tivisza kérdőn Torra pillantott. A férfi a szájára tette az ujját, és vállat vont.
A második tömegből egy derékig meztelen ember lépett ki, akinek a haja csomókba volt kötve. Felemelte jobb kezét, és valamit kiáltott. A lépcsőn nevetés harsant. A nők egymással versengve üvöltöztek. A szavak szörnyű értelme nem mindjárt hatolt be a földlakók agyába.
— Kettőt elfogtunk! Az egyiket ott helyben megöltük. A másikat elvonszoltuk a kapuig. Ott az is megdöglött, könnyű zsákmánya lesz a…
A földlakók nem értették a szót.
— Mi pedig elcsíptünk még kettőt, ugyanabból az expedícióból! Az egyik nő! Szép nő! Puhább és kövérebb a mieinknél. Mehet?
Mehet! — ordította a félmeztelen férfi.
A fogoly nőnek hátracsavarták a kezét. Meggömyedt a fájdalomtól. Akkor az egyik legény nagy erővel lerúgta a lépcsőről. A nő legurult a szobrokhoz. A félmeztelen odaszaladt a zuhanástól áléit áldozathoz, és a hajánál fogva a torony melletti homokrakásra vonszolta. Ekkor a fogoly férfi kitépte magát kínzói kezéből, de egy ember, akinek nyitott zekéje alól kivillanó mellére repülő madár volt tetoválva, elkapta. A fogoly tébolyult dühében, vadul üvöltve belekapaszkodott a tetovált ember fülébe. Mindketten legurultak a lépcsőn. Valahányszor a fogoly volt felül, kínzója fejét a lépcsőfokok élébe ütötte. A tetovált ember ott maradt fekve a lépcső tövében. A sokaság ordítva özönlött lefelé. A fogolynak sikerült eljutnia a félmeztelen emberhez, aki egyetlen ütéssel leterítette, de a fogoly nem vesztette el az eszméletét, megragadta a félmeztelen férfi lábát, és a bokájába harapva a földre döntötte.
A félmeztelen ember segítségére sietők elrántották a foglyot, és hasmánt kinyújtóztatták a kőlapokon. A félmeztelen felpattant, száját széthúzva vicsorgatta ritka fogait. Ebben a sunyi vicsorgásban nem volt harag, csak gúnyos diadal.
Gén Atal elindult a faltól, de mielőtt a második lépést megtehette volna, a félmeztelen előkapott az övéből egy szigonyszerű, hegyes tőrt, és markolatig döfte a fogoly hátába.
A három földlakó kiszaladt a térre. Ujjongó ordítás tört ki a több száz torokból, de mikor a tömeg észrevette szokatlan külsejüket, elcsendesedett. Tivisza a görcsösen összehúzódott fogoly fölé hajolt, szemügyre vette a tőrt: a pengéből rugalmás acéllemezkék álltak ki, mint hosszú pikkelyek a fenyőtobozon. Az ilyen fegyver, ha kihúzzák, borzalmas roncsolást végéz. Tivisza egy pillanat alatt döntött: hipnózissal megnyugtatta a sebesültet, majd két ponton megnyomta a nyakát, és a férfi élete megszakadt.