A nőnek nem volt ereje felállni, odakúszott a földlakókhoz, könyörgőn nyújtotta feléjük a kezét. A félmeztelen főkolompos feléje rohant, de hirtelen megpördült, és fejét tompa koppanássál bevágta a kövezetbe. Tor Lik, aki a töltetlen bénító pisztoly léghullámával terítette le, a nőhöz rohant, hogy felemelje. Valahonnan a tömegből ugyanolyan súlyos tőrt hajítottak el, és az beleállt a nő hátába. Egy újabb tőr Tor Lik védőruhájáról pattant vissza, a következő Tivisza arca mellett fiityült el. Gén Atal bekapcsolta az idejében maga mellé rendelt SDF-jének védőterét.
A felgeijedt tömeg üvöltése és a láthatatlan falról visszapattanó tőrök pengése közepette a földlakók eltűntek a falnyílásban. A támadók nem értették meg mindjárt, hogy legyőzhetetlen erővel van dolguk. Visszahúzódtak a térre, és tanakodni kezdtek. A földlakók körülnéztek, és látták, hogy egy vastag falakkal körülvett hajdani parkban vannak. Fatönkök korhadéka állt kupacokban a kőoszlopok között, amelyeken feliratok, táblák és szobrok voltak. Temető volt azokban a régi időkben, amikor az emberek még városban, híres templomok mellett temetkeztek. A temetőfal nem tartóztatta volna fel a támadókat, ezért Gén Atal a bejárat közelében alakította ki a védőteret. Egy négyzet „tengely irányú” sarkaiba két SDFet helyezett el. A négyzetet kék zománcoszlopok határolták körül. A támadók így jobban láthatták a tiltott terület határát. Néhány roham után kialakul bennük a legyőzhetetlenség reflexe, és akkor néha ki lehet kapcsolni a védőteret. A telepek állapota nagyon nyugtalanította a páncélvédelmi mérnököt. Nem számítottak ilyen kalandokra, sok energiát pazaroltak el a gyors vágtatással…
Tor Lik felemelte az SDF periszkópját, amely egyúttal antermául is szolgált. Közeledett az óra, mikor a „Sötét Láng” létrehozza a visszaverő „tükröt” Kin-Nan-Te város fölött a légkör felső rétegeiben. A vándorok repülőgépet kémek, és megbeszélik a történteket.
Az indikátor kék fénnyel égett. Úgy határoztak, hogy takarékoskodnak az energiával, nem adnak képet, a televizofont kikapcsolják.
A mélyen megrendült Tivisza a sírok között bolyongott, sehogy sem tudott megnyugodni, szemrehányást tett magának, amiért nem siettek idejében a foglyok segítségére.
Tor Lik odament hozzá, és át akarta ölelni, de a lány elhúzódott, elfordult.
Kik ezek a lények? Nem különböznek az emberektől, mégsem emberek. Miért vannak itt? — kérdezte.
— Valószínűleg erre a veszélyre céloztak a Tormansz hívatalnokai — felelte Gén. — Nyilván szégyellik bevallani, hogy a Jan-Jah bolygón léteznek hordák — mert társadalomnak nem lehet ezt nevezni ilyen útonálló hordák, amelyek mintha a Föld Sötét Századaiból támadtak volna fel!
— Igen, ezek sokkal veszélyesebbek, mint a limaják a Tükörtengerben és a koponyafalók az erdőben — felelte Tor.
— Sajnos, későn jutott eszembe Fay Rodisz egyik előadása arról a szörnyű kegyetlenségről, amely az ősi fajok lelkületében felhalmozódott — sóhajtott leverten a páncélvédelmi mérnök. — Ebből következett, hogy egy és ugyanazon időben az infemo a különböző népeknél különböző fokot ért el. Az ilyen félállatok meghunyászkodnak az élet urai előtt, akár állat, akár isten, akár uralkodó alakját öltik fel, s ezért abban élik ki magukat, hogy rafinált kínzásokkal, megalázással diadalmaskodnak azokon, akik a hatalmukba kerülnek.
— Azt hiszem, itt nem erről van szó! — kiáltott fel izgatottan Tor Lik. — Mint minden más, a tormanszi társadalom is az élet szigorú iskoláját járva halmozta fel morális tartalékait. De a zsarnoki kizsákmányolásban elprédálta ezeket, és általános amoralitás következett, amelyet sem szigorú törvényekkel, sem a „lilák” vadállati kegyetlenkedésével nem tudnak megfékezni.
— Beszélnem kell velük! Gén, kapcsolja ki a védőteret. — Tivisza a falnyílás felé indult.
A tömeg ordítással fogadta Tiviszát. A lány felemelte a kezét, jelezte, hogy beszélni akar. A két főkolompos, a félmeztelen és a tetovált férfi, közelebb jött, két nő kíséretében, akik úgy hasonlítottak egymásra, mint a testvérek, és sovány csípőjüket riszálták.
— Kicsodák maguk? — kérdezte Tivisza Jan-Jah nyelven.
— Hát maguk kicsodák? — kérdezte vissza a tetovált férfi, a bolygó primitív táj szólásában. Szavait nehezen lehetett érteni, mert elnyelte a mássalhangzókat, és a mondatok végén felvitte a hangot.
— A maguk vendégei a Földről!
Azok négyen nevetésben törtek ki, ujjúkkal mutogattak Tivi szára A nevetés átragadt a tömegre.
— Miért nevetnek?
— A mi vendégeink! — kiáltott fel a félmeztelen, megnyomva a „mi” szót. — Te hamarosan a miénk leszel… — Olyan mozdulatot tett, ami nem hagyott kétséget Tivisza sorsa felől.
Tivisza nem esett zavarba.
— Hát nem veszik észre — folytatta nyugodtan —, hogy feneketlen mélységbe zuhannak, ahonnan nincs visszatérés, hogy a magukban felgyülemlett harag saját maguk ellen fordul? Hogy saját hóhéraik és kínzóik lettek?
Az egyik nő, dühösen fújva, mint a felbőszült macska, hirtélén odalépett Tiviszához.
— Bosszút állunk, bosszút állunk, bosszút állunk! — kiabálta.
— Kin állnak bosszút?
— Mindenkin! Rajtuk! Azokon, akik úgy fogadják a haIáit, mint a vágóhídra hajtott barom, és azokon is, akik az urak lakájaként könyörgik ki az életet.
— És ki a lakáj?
— A gyalázatos rabszolga, aki mentséget keres a rabszolgaságára, aki másokat becsapva hason csúszik az urak előtt, aki alattomban áruló lesz és gyilkol. Jaj, hogy gyűlölöm őket!
„Ezt a nőt porig alázták, ami az őrület szélére sodorta” — gondolta Tivisza, majd halkan megkérdezte:
— De ki bántotta magát? Személy szerint magát? A nő arca eltorzult.
— O, te tiszta, szép, mindentudó! Üssétek őt, üssétek valamennyit! Mit álltok itt, gyávák! — sikoltotta.
„Lelki beteg!” — gondolta Tivisza. A hozzá közeledő emberek arcába nézve elborzadt. A fejlődésben visszamaradt gyermek vad és sötét lelke tükröződött ezeknek az embereknek a szemében.
Tivisza még idejekorán visszavonult. Gén Atal, aki ujját a gombon tartva figyelte a beszélgetést, bekapcsolta a védőteret. Az üldözők hanyatt estek az ódon tér kőlapjain.
Tivisza csalódottan a kezébe temette az arcát.
— Mit tudsz még, Tihe? — kérdezte Tor Lik, bizalmasan azon a nevén szólítva, amelyet még a Herkules-hőstettek ide-jén adtak neki.
— Bárcsak Fay Rodísz lenne itt helyettem! — mondta a lány keserűen.
— Attól félek, ezekkel ő sem boldogult volna. Hacsak nem alkalmazná tömeghipnotizáló erejét… No jó, megállítaná őket, és azután? Mi is megállítottuk, de azért nem irtjuk ki őket lézersugárral, hogy megmentsük drága életünket!
— Persze, hogy nem. — Tivisza elhallgatott, figyelte a tömeg zúgását.
— Lehet, hogy kábítószerre van szükségük? — kérdezte Gén Atal. — Emlékezzetek csak, mennyire elterjedtek a kábítószerek régen, különösen amikor a vegyészet az alkoholnál és a dohánynál olcsóbb és hatékonyabb kábítószereket talált fel.
— Nem kételkedem benne, hogy vannak hódító szereik. Abból is látni, ahogy mozognak. De a baj gyökere másutt van — az emberség elvesztésében. A régi időkben megtörtént, hogy vadállatok neveltek fel kis gyermekeket, akiket a sorsukra hagytak. Tudunk gyermekfarkasokról, gyermek-páviánokról, sőt gyermek-antilopokról is. Természetesen csak olyan egyedek maradhattak életben, amelyek kivételes egészséggel és értelmi képességekkel rendelkeztek. S mégse lettek belőlük emberek. A gyermek-farkasok még a kétlábon járás képességét is elvesztették. Ez lesz hát az emberből, ha az ösztönöket és a test elsődleges szükségleteit nem fegyelmezi nevelés.